A magyar futballválogatott keddi győzelme után több ismerősöm és nem ismerősöm is feltette a kérdést: kellett ez nekünk? Nem legitimálja-e a siker a futballkultuszt és a megalomán stadionépítéseket politikája középpontjába helyező Orbán Viktor hatalmát? Mintha a kormánnyal nem rokonszenvező liberálisok, baloldaliak (és konzervatívok) némi bűntudatot éreznének, amiért örömmel szemlélték a fiúk remeklését.
Rosszul teszik.
Én nem vagyok sportközgazdász, nehezen tudom megítélni, hogy a stadionépítési láz, az NB I-es csapatok és akadémiáik közpénzzel történő kitömése játszott-e bármilyen szerepet a magyar válogatott teljesítményének javulásában. Valószínűbbnek tűnik, hogy nem játszott. Az pedig egészen biztos, hogy haveri zsebek kitömésére semmi szükség nem volt a győzelemhez.
Ezzel együtt tisztában vagyok vele, hogy a sportsikerek – az általános közérzet javításán keresztül – mindig az aktuális kormányerőnek kedveznek. Különösen erős lehet ez a hatás, ha az aktuális kormányerő politikájának és retorikájának kiemelten fontos eleme a sport. Orbán Viktornak rövid távon kétségkívül jól jönnek a magyar válogatott eredményei.
De nem ez a lényeg.
A szurkolás megmagyarázhatatlan, zsigeri ösztöne és a győzelem után érzett felhőtlen öröm éppen arra világít rá, hogy igenis megkülönböztethető egymástól a közösséghez – jelen esetben nemzethez – tartozás érzése és a nacionalizmus politikai mozgalma. Előbbi adja identitásunkat, életünk értelmét, míg utóbbi számos emberi szenvedés forrása volt és lesz a jövőben is.
A szurkolás élménye nyilvánvalóvá teszi, hogy a nemzeti érzés, az identitás nem feltételez politikai azonosulást. Elfogadhatatlannak tartom a Fidesz politikájának csaknem összes elemét, és – enyhén szólva is – szomorúsággal tölt el, hogy a magyarok többsége szavazattal vagy csendes beletörődéssel ezt a politikát támogatja. De ettől még képtelen lennék a magyar válogatott ellen szurkolni. Orbán Viktor krédója, miszerint aki az ország ügyeiről másképp vélekedik, abból kiveszett a nemzeti érzés, nemcsak veszélyes, hanem tényszerűen nem is lehet igaz.
A futball valósága a nemzet kirekesztő, etnicista felfogását is tagadja. Nem félelmetesek, hanem nevetségesek azok a huligánok, akik saját csapatuk cigányai előtt cigányoznak, saját válogatottjuk színes bőrű játékosai előtt négereznek. Elég végignézni a mostani Eb játékoskereteit, hogy világossá váljon: a nemzethez – sőt a nemzet büszkeségeihez – tartozás nem az ember bőrszínén dől el. A labdarúgás – minden látszat ellenére – a nemzet befogadó koncepcióját pártolja. Nyáron nem véletlenül voltak tele a német stadionok „Refugees welcome!” transzparensekkel.
A sport végezetül cáfolja az identitások kizárólagosságát is. Ezt legjobban a kettős állampolgárok tuják, vagy azok, akik huzamosabb ideig éltek származási országuktól távol. Ők a foci Eb-n sem egy, hanem két válogatottért szorítanak. De jómagam is szurkolok az olasz csapatnak, holott életemben egyszer jártam Olaszországban, és nem beszélem a nyelvet sem. Mégis szeretem a konyhájukat, a történelmüket és a futballkultúrájukat is. Más nemzetek, eltérő identitások tisztelete azonban nem tesz kevésbé jó vagy igaz magyarrá. A futball valódi szellemét az egymás mellett sétáló svéd és ír szurkolók képviselik, nem a balhézó angolok és oroszok.
Ezért hülyeség azt mondani, hogy aki a melegházasságot vagy épp az EU-t támogatja, akinek nem fáj Trianon, az elvesztette magyar identitását. Identitásunk lényegét nem ezek a politikai konstrukciók, hanem mindennapi tapasztalataink adják. Mindennapjaink, melyek többségén éppen arról vitatkozunk, hogy mi legyen Magyarországgal. Néhány kitüntetett pillanatban – és a keddi minden bizonnyal ilyen volt – azonban rádöbbenünk, mekkora érték, hogy ezeket a vitákat egyáltalán lefolytathatjuk. Hogy egy közösséghez tartozunk.
Orbán Viktor jó eséllyel politikai hasznot húz majd a magyar válogatott szerepléséből. De az együtt ünneplő magyarokat látva arra is rá kell döbbennie, hogy identitásunkat, azaz szabadságunkat egyikünktől sem veheti el.
