Győztek a magyarok, Orbán takarodj!

Publicisztika

Hogy én is őszintén tudok örülni a magyar válogatott sikerének, az nem legitimálja, hanem éppenséggel cáfolja Orbán politikájának lényegét.

A magyar futballválogatott keddi győzelme után több ismerősöm és nem ismerősöm is feltette a kérdést: kellett ez nekünk? Nem legitimálja-e a siker a futballkultuszt és a megalomán stadionépítéseket politikája középpontjába helyező Orbán Viktor hatalmát? Mintha a kormánnyal nem rokonszenvező liberálisok, baloldaliak (és konzervatívok) némi bűntudatot éreznének, amiért örömmel szemlélték a fiúk remeklését.

Rosszul teszik.

Én nem vagyok sportközgazdász, nehezen tudom megítélni, hogy a stadionépítési láz, az NB I-es csapatok és akadémiáik közpénzzel történő kitömése játszott-e bármilyen szerepet a magyar válogatott teljesítményének javulásában. Valószínűbbnek tűnik, hogy nem játszott. Az pedig egészen biztos, hogy haveri zsebek kitömésére semmi szükség nem volt a győzelemhez.

Ezzel együtt tisztában vagyok vele, hogy a sportsikerek – az általános közérzet javításán keresztül – mindig az aktuális kormányerőnek kedveznek. Különösen erős lehet ez a hatás, ha az aktuális kormányerő politikájának és retorikájának kiemelten fontos eleme a sport. Orbán Viktornak rövid távon kétségkívül jól jönnek a magyar válogatott eredményei.

De nem ez a lényeg.

A szurkolás megmagyarázhatatlan, zsigeri ösztöne és a győzelem után érzett felhőtlen öröm éppen arra világít rá, hogy igenis megkülönböztethető egymástól a közösséghez – jelen esetben nemzethez – tartozás érzése és a nacionalizmus politikai mozgalma. Előbbi adja identitásunkat, életünk értelmét, míg utóbbi számos emberi szenvedés forrása volt és lesz a jövőben is.

A szurkolás élménye nyilvánvalóvá teszi, hogy a nemzeti érzés, az identitás nem feltételez politikai azonosulást. Elfogadhatatlannak tartom a Fidesz politikájának csaknem összes elemét, és – enyhén szólva is – szomorúsággal tölt el, hogy a magyarok többsége szavazattal vagy csendes beletörődéssel ezt a politikát támogatja. De ettől még képtelen lennék a magyar válogatott ellen szurkolni. Orbán Viktor krédója, miszerint aki az ország ügyeiről másképp vélekedik, abból kiveszett a nemzeti érzés, nemcsak veszélyes, hanem tényszerűen nem is lehet igaz.

A futball valósága a nemzet kirekesztő, etnicista felfogását is tagadja. Nem félelmetesek, hanem nevetségesek azok a huligánok, akik saját csapatuk cigányai előtt cigányoznak, saját válogatottjuk színes bőrű játékosai előtt négereznek. Elég végignézni a mostani Eb játékoskereteit, hogy világossá váljon: a nemzethez – sőt a nemzet büszkeségeihez – tartozás nem az ember bőrszínén dől el. A labdarúgás – minden látszat ellenére – a nemzet befogadó koncepcióját pártolja. Nyáron nem véletlenül voltak tele a német stadionok „Refugees welcome!” transzparensekkel.

A sport végezetül cáfolja az identitások kizárólagosságát is. Ezt legjobban a kettős állampolgárok tuják, vagy azok, akik huzamosabb ideig éltek származási országuktól távol. Ők a foci Eb-n sem egy, hanem két válogatottért szorítanak. De jómagam is szurkolok az olasz csapatnak, holott életemben egyszer jártam Olaszországban, és nem beszélem a nyelvet sem. Mégis szeretem a konyhájukat, a történelmüket és a futballkultúrájukat is. Más nemzetek, eltérő identitások tisztelete azonban nem tesz kevésbé jó vagy igaz magyarrá. A futball valódi szellemét az egymás mellett sétáló svéd és ír szurkolók képviselik, nem a balhézó angolok és oroszok.

Ezért hülyeség azt mondani, hogy aki a melegházasságot vagy épp az EU-t támogatja, akinek nem fáj Trianon, az elvesztette magyar identitását. Identitásunk lényegét nem ezek a politikai konstrukciók, hanem mindennapi tapasztalataink adják. Mindennapjaink, melyek többségén éppen arról vitatkozunk, hogy mi legyen Magyarországgal. Néhány kitüntetett pillanatban – és a keddi minden bizonnyal ilyen volt – azonban rádöbbenünk, mekkora érték, hogy ezeket a vitákat egyáltalán lefolytathatjuk. Hogy egy közösséghez tartozunk.

Orbán Viktor jó eséllyel politikai hasznot húz majd a magyar válogatott szerepléséből. De az együtt ünneplő magyarokat látva arra is rá kell döbbennie, hogy identitásunkat, azaz szabadságunkat egyikünktől sem veheti el.

Figyelmébe ajánljuk

Post mortem

Az egész világot megrázó szörnyűségeknél gyakran előkerül a tettes ízlése – nem akarjuk elhinni, hogy egy átlagos ember is követhet el borzalmas dolgokat, keressük a furcsaságokat, az előjeleket, amelyeknek gyanúsnak kellett volna lenniük.

A szellemek ereje

  • - turcsányi -

Johnny Lobónak nehéz élete volt. Már a háború korai szakaszában megjárta Vietnamot, s hazatérve polgárjogi harcosnak állt; az indiánok jogaiért küzdött.