A Soros Alapítvány, az Open Society Institute és a hozzájuk kapcsolódó intézmények történetét még nem dolgozták fel Magyarországon tudományos alázattal. Ha feldolgozták volna, az se akadályozná meg Orbán Viktort abban, hogy háttérhatalmazzon, de ennek a publicisztikának legalább nem lenne értelme, túl lennénk azon, hogy lássuk, ártott-e a magyar liberalizmusnak az a tény, hogy közéleti megjelenésének első 15 évében Soros György anyagilag támogatta.
Egy hónapja nem merek belekezdeni ebbe a publicisztikába, ami – tekintettel rovott múltamra – talán mutatja, mennyire tabunak érzem a kérdést, amit felvetni készülök. 1999-ben volt alkalmam Soros Györggyel interjút készíteni, Neményi Lászlóval a Beszélőben. Az interjú akkor heves indulatokat váltott ki – Litván György meg is írta tiltakozó levélben, micsoda dolog, hogy a kérdezők olyan szavakat adnak Soros szájába, mint a „Soros-ország”. Bár ezeket a botrányos kérdéseket én tettem fel, majd húsz évvel később is azt gondolom, hogy ha valakit Soros György személyes véleménye és indíttatása érdekel, ezt az interjút kell elolvasnia.
Soros – akit aligha vádolhatunk azzal, hogy egy fiatalka újságíró kérdése összezavarja – arról beszél, hogy a 89 előtti Soros Alapítvánnyal elégedettebb, mint a rendszerváltás utánival, mivel ez utóbbi köré kiépült egy klientúra. Ennek megváltozását várta Bakonyi Éva vezetésétől, aki a hagyományos charityügyek – betegek, szegények, kirekesztettek – támogatása felé terelte az alapítvány tevékenységét. Soros megfogalmazza: bár nem mindenben tetszik neki az akkori kormány – az első Fidesz-kormány – működése, nem kíván a kormány ellenzéke lenni, és nem tartja feladatának, hogy a közbeszédet erőteljesen befolyásolja.
A magyar liberális értelmiség – ma már, újabb nemzedékek érkeztével, erről nincs értelme beszélni, de 1999-ben még volt – erősen támaszkodott a Soros Alapítványra. Bár ez azt jelenti, hogy kevésbé igyekezett a közpénzt magánpénzzé tenni, azzal is járt, hogy nem kényszerült arra, hogy civil kezdeményezéseinek erős támogatóbázist építsen ki a magyar társadalomban. Nem mintha a magyar társadalomban nagy készség lett volna valaha is arra, hogy idejét vagy pénzét áldozza a számára fontos ügyekre – az önkéntes segítést végzők aránya nálunk a legalacsonyabb Európában. Érthető, hogy mindenki, akinek fontos liberális ügye volt – én magam is! – a Soros Alapítványhoz, illetve utódszervezeteihez fordult segítségért. Ezzel azonban elmulasztottuk megkezdeni a munkát, ami most a fiatalabbakra hárul, miközben szándékolatlanul is Soros György nevét vetítettük minden liberális kezdeményezésre Magyarországon. Amikor Orbán háttérhatalomról beszél, saját értelmisége – már amennyiben beszélhetünk ilyenről – tökéletesen érti, mit akar mondani. „Ezek” itt se lennének, ha Soros nem támogatná őket.
Soros-ország már régóta nem létezik. Az alapítvány befejezte működését, a Nyílt Társadalom Intézetet, az egyetemet és az archívumot pedig professzionális, nemzetközi színvonalú, magas transzparenciát és minőségi követelményeket támasztó bürokráciák igazgatják. Ha volt is valaha klientúra, a befolyása megszűnt. A Soros által támogatott területek egy részén – például a könyvkiadásban – teljesen egészséges piaci rendszer alakult ki, a kultúra más területein is széles körű szponzori kapcsolatok jöttek létre. Azok az új, ilyen vagy olyan értelemben liberális kezdeményezések, mint például az Átlátszó, amelyek kaptak támogatást, nem tudnának pusztán az OSI grantekből működni. A rendszerváltót követő két újabb generáció is megtanulta úgy felépíteni nonprofitjait, hogy ne szoruljon egyetlen szponzor támogatására. De a szégyentelenül klientúrafüggő jobboldal – tisztelet a néhány kivételnek – boldogan kapaszkodik abba az ellenségképbe, amelyet nem Orbán talált ki, bár most újabb mumusként felkínál. Stumpf András barátom olyan szívesen beszél „megélhetési” aktivistákról, mintha nem tudná – mert talán nem is tudja –, hogy ilyenek már nincsenek.
De nem erről akarok beszélni. Milyen lenne a magyar liberalizmus, ha Soros György helyett a kezdet kezdetétől kénytelen lett volna itthoni támogatókat találni? Erősebb lenne-e? Ilyen kérdésekre természetesen nem adhatunk egyértelmű választ. Úgy érzem, mégis érdemes feltenni a kérdést.
Arról szeretnék elmélkedni, milyen mélyebb tanulságokat vonhatok le a baloldali liberális gondolatkör, a saját szellemi hazám kudarcaiból és sikereiből. Igaza van Orbánnak? A liberalizmusnak leáldozott?
A sorozat korábbi írásai: Konrád György, a migránsok és a liberalizmus; Jót tenni; Igazunk van-e;Orbán nem tette sikeresebbé Magyarországot; Szülnék én, de; Prekariátus és liberalizmus; A karitász korlátai; Mi a rendszerváltás kudarca?; A kormányzás morális alapjai; A dolgozó nép vérét szívják a nemzetközi láncos kutyák; Szorongó Magyarország Demokráciaexport; Az elitkonferenciáról: csak a piac felé van kiút
