Könnyen lehet, hogy tíz év múlva úgy emlékszünk vissza 2004-re, hogy akkor kezdõdött a magyar agrobiznisz újabb erõteljes átalakulása - vagy éppen ekkortól vált egyre láthatóbbá a már évekkel korábban, csendesen beindult koncentráció. Egyszerûbben: abban az ágazatban, amelybõl hosszú éveken át menekült a tõke, mostanában már mintha egyre több - figyelem: hazai! - befektetõ látna fantáziát. Mintha a pénzügyi-gazdasági-politikai elit (vagy: "elit") mind több tagja fedezné fel magában a vidéki gazdálkodás iránti vágyat, s ennek kielégítésére tetemes összegeket is hajlandó áldozni. Vajon miért?
Földbérleti csiki-csuki
Az persze nem nagy szellemi teljesítmény, ha valaki már most agrárius fordulópontnak nevezi 2004-et, hiszen az uniós csatlakozás önmagában átrendezte a hazai ágazati viszonyokat. De némi meglepetésre kiderült, hogy igazi kapkodásra csak a közösségi intézmények kialakításával késlekedõ állam kényszerült - maga az ágazat jóval rugalmasabban vette a belépés ezer akadályát, mint azt sokan (többek között magam is) aggódva várták. A kérdés mára igazából csak az: kiknek jut a csatlakozás elõnyeibõl a következõ években. És ebbõl a szempontból már nagyon is érdekes, miért lett az utóbbi években a korábbinál jóval vonzóbb befektetési terület a mezõgazdaság.
Az ágazat gyökerekig ható szétszervezése, a kilencvenes évek elején végrehajtott kárpótlás és szövetkezeti vagyonnevesítés alapjaiban rengette meg magát a termelést és az ahhoz kapcsolódó értékesítést. Egyetlen ágazat nem akadt, amely képes lett volna megõrizni korábbi teljesítményét, és a kilencvenes évek végére gyakorlatilag kialakult az az ágazati produktumszint, amivel végül beléptünk az unióba. Ma már kár vitatkozni azon, hogy annak a kárpótlásnak-szövetkezeti átalakulásnak, aminek a törvényi eszközeit az Antall-kormány áterõltette a parlamenten, akár politikai, akár morális szempontból volt-e létjogosultsága - ez már a múlt, a történészek eldöntik.
A végeredmény azonban még ma is húzza a zsebünket: miközben a törvényalkotó állam legyártott több mint kétmillió olyan kisbirtokost, akiknek az átlagos földterülete kisebb két hektárnál, a szántóföldi termelés bõ háromnegyedét azok a nagygazdaságok állítják elõ, amelyeknek törvény tiltja a termõföld megvásárlását. Ráadásul az állattenyésztési ágazatokban is éppen ezek a gazdaságok játsszák a meghatározó szerepet. Az õ mûködésük alapja a földbérlet, ami elvileg lehetne hosszú távú és kiszámítható is, de mi ugyebár Magyarországon élünk, ahol minden megtörténhet - és annak az ellenkezõje is. Az Orbán-Torgyán-kormány például azt látta jónak, ha jó sok családi gazdaságot állít elõ a törvény betûjével, majd azokat behozhatatlan elõnybe hozza a földpiacon. Kitalálták: ha egy földbirtok valahol fölszabadul, annak megszerzésére az elsõ számú jelölt a helyi családi gazdaságok valamelyike lehet. Hogy esetleg a korábbi használó - az a randa téesz vagy annak utóda - abba a területbe már esetleg milliókat ölt (megtrágyázta, végigárkolta, szélvédõ fasort telepített stb.), egyáltalán nem számított. Ezt Medgyessyék átírták, de ekkor meg a felbiztatott családi gazdák érezték pofon ütve magukat. Igazság ebben az ügyben még sokáig nem lesz. De azt talán ne is keressük: ahol jog és morál képtelen összhangba kerülni, ott általában elõbb-utóbb rendet tesz a pénz.
Feljön az agrárelit
A mezõgazdasági rendszerváltás 500-600 ezer magyar polgár számára mindenekelõtt és fõként azt jelentette, hogy elveszítette a munkahelyét. A megroggyanó szövetkezetek, az eladósorba került állami gazdaságok korábbi alkalmazottaik százait eresztették szélnek - a csökkenõ teljesítmény, a beszûkülõ értékesítési lehetõségek egyszerûen nem fedezték a fizetésüket. Elõször persze a mellékágazatok, üzemágak cigány segédmunkásait küldték el, de aztán következett jó néhány tehenész, gépész, traktoros is.
Ami rossz hír. De létezik másik megközelítés is. Ez az ötszázezer bizony valóban zokogva ment (ahova tudott), ám a kialakult helyzetet a trendi Boss zakós menedzser akár így is leírhatná egy mítingen: "Az ágazat humánerõforrás-mutatói jelentõsen javultak, az egyik legérzékenyebb költséghely optimalizálási törekvései jó irányba mozdultak el." Az ilyesféle mondatokat kéjes örömmel hallgatja az, akinek befek-tetni való szabad pénze van, és legalábbis elgondolkodik azon, nem kellene-e ezen a területen érdekeltséget szereznie.
Még ha errõl társaságban beszélni nem illik is, az úgynevezett agrárelit zöme - a volt téeszelnökök, agronómusok, sok vihart megélt szövetkezeti fõkönyvelõk többsége - a magánosítás elsõ hullámában alaposan megerõsítette a helyzetét. 'k vezényelték le az átalakulás közgyû-léseit, "szervezték", ha kellett, a szavazások rendjét, és késõbb az üzletrészek jelentõs részét fel is vásárolták a tagoktól. Mindezek után a volt téeszek többsége a kilencvenes évek végére gazdasági társasággá alakult, amelyekben a vezetõk többnyire igen jelentõs formális és informális erõt testesítettek meg. És ez talán nem is baj. 'k legalább értenek ahhoz, amit csinálnak. A mai agrártõkések nagyobb része ebbõl a körbõl került ki.
Zsebek és szerzõdések
Az idõnként az egész ágazat összeomlásával fenyegetõ, évrõl évre bekövetkezõ agrárválságok sora tíz éven át elriasztotta a befektetõket a magyar mezõgazdaságtól. Ám már a kilencvenes évek második felében - amikor kézzelfogható közelségbe került az uniós csatlakozás és nem mellékesen az azzal járó új támogatási rendszer - a nyugati határszél-karéjban meglehetõs intenzitással jelent meg a külföldi tõke. Igen, ezek az osztrák, német és kisebb részben holland parasztok vették zsebszerzõdéssel mûvelés alá az egyes becslések szerint akár több száz ezer hektáros összméretet is elérõ magyar területet. (Ebbõl egyébként a nagy igyekezet ellenére sem sikerült semmit felderítenie hivatalosan az Orbán-kormánynak, de hogy az osztrákok már a spájzban vannak, az tény. A "vizsgálat" költsége mindenesetre meghaladta a kétmilliárd forintot.)
Aztán az idén csatlakoztunk Európához. A májusi belépés meglehetõs pontossággal osztotta szét a magyar agrárvilágot vesztesekre és nyertesekre. Tény, hogy a sertéshizlalók és a baromfitartók gyakorlatilag semmit sem kaptak Európától. (Némi árkiegészítõ segítséget a magyar állam fizetett egy darabig, de õsz közepére ez a pénz is elfogyott.) Aki viszont nagyobb területen gabonát termel, van raktára és esetleg szárítója is, az minden eddiginél nagyobb biztonságban érezheti magát, mert az új regula ötszörös alaptámogatást és elfogadható garantált felvásárlási árat hozott neki.
Mindezek alapján még a legkritikusabb elemzõk is elismerik: az uniós csatlakozás adott valamiféle lendületet a magyar agrárágazatnak. Ezt megérezte az úgynevezett felsõ tízezer, az üzleti és politikai élet csúcsain létezõ jó néhány honfitársunk is. Bár a folyamat - néhány nagy port felverõ, politikust vagy bankárt érintõ esettõl eltekintve - csöndben zajlik egy-két éve, tény: egyre keresettebbé vált Magyarországon az eladó szõlõ, a termõföld vagy a mûködõ agrárvállalkozás. Egyre többen érzik biznisznek beszállni a mezõgazdaságba - ami áldás és átok egyszerre lehet. Az új "földesurak" megjelenése felgyorsíthatja az ágazat modernizációját, de szinte biztosan rontja a sok kisebb, anyagiakban jóval szerényebben elengedett gazdálkodó versenyhelyzetét. De hát kapitalizmus van (mifelénk éppen most vág rendet magának a pénz), az erõsebb kutya boldogul.
Hallgassunk
Pláne, ha ebben a politika is segít. Amikor az Orbán-kabinet meghirdette tizenkét volt állami gazdaság "dolgozói" privatizációját, kiderült: egyáltalán nem is olyan tõketaszító ágazat a magyar mezõgazdaság. Csak a vak nem vette észre ugyanis, hogy az ügyben milyen erõvel mozdult meg az akkori kormányzat által éppen pártolt tõkéscsoport, hogyan jelent meg a gazdaságban új birtokosként a "közeli" bankár, a nagykövet, miként válogat lovat az állami fõember felesége, majd milyen egyszerûen veszi meg szõröstül-bõröstül egyiket a legnagyobb hazai bank elsõ embere.
A "tizenkettek" ügyérõl sok cikk megjelent és interpelláltak is derekasan az akkori ellenzék képviselõi, de a lényegrõl - miért is kellett a számolni meglehetõs biztonsággal képes bankárnak, volt miniszternek egy állami gazdaság? - kevés szó esett. Arról például, hogy miközben az úgynevezett egyszerû gazdák évrõl évre különbözõ ügyekben rendre az utcákra vonulnak, a hazai pénzvilág, a gazdasági-politikai élet csaknem egész spektrumából érkezõ "tehetõsek" csendes, de magabiztos terjeszkedésbe kezdtek a magyar vidéken. Veszik a szõlõt (és hozzá az állami támogatást) a történelmi borvidékeken, így vagy úgy több ezer hektárt uralnak a korábbi téeszvilág meghatározó helyein. És nyilván nem tennék, ha ez az egész rossz bolt volna.
A folyamat nagyjából négy éve tart. Az emlegetett kétmillió kisbirtokos közül nem kevés kapott már eddig is ajánlatot területére ("jó pénzért, most fizetek"), és valószínûleg kevesen ragaszkodnak majd hosszú távon is ahhoz a kicsihez, ami igazából kevés hasznot hozott. Ezt lehet akár úgy is értékelni, hogy az ágazatban végre valóban megindult a hatékonyság javításához nélkülözhetetlen tõke- és birtokkoncentráció, az új, hatékonyabb magyar agrárgazdaság kiépülése.
A fene tudja, jól van-e ez így. Az mindenesetre érdekes helyzet, hogy a gazdasági rendszerváltás kezdetén megvolt nagybirtokrendszer - mert közgazdasági értelemben sem a téesz, sem az állami gazdaság nem volt más - mostanában újra kiépülni látszik. Lesz, ahol a kisbirtokosokkal kötött hosszú távú szerzõdésekre alapoz majd az új földesúr, s lesz, ahol egyszerûen megveszi az egészet. Ha szerencsés lesz az adott környék, akár még munkahelyet is teremt ezzel.
Ám hogy ezeket a helyzeteket kik és milyen pénzbõl uralják, arról inkább hallgassunk, ugyebár. Nagyon mélyen hallgassunk. Elvégre Európában vagyunk, nem Dél-Amerikában.
A szerzõ a Szabad Föld fõszerkesztõje.
