Baljós készülődés
Néhány hónappal ezelőtt a fegyvervásárlások újabb hulláma indult el a térségben. A szerbek az oroszoktól vesznek kézi- és könnyűfegyvereket, de harci gépeket is, a horvátok Nyugat-Európában vásárolnak be; a bosnyákok és az albánok most is, mint mindig, mögöttük kullognak, talán a fészerben felakasztott flintáikat tisztogatják. A 90-es évekhez képest nagy különbség, hogy Albánia és Montenegró a NATO tagjai. De képes lenne-e ez a két ország a biztonság horgonyaként és a béke őreként fellépni a Balkánon? Nagy kérdés ez, amire nem lenne szabad élesben keresni a választ.
A Balkán felfegyverzése nem jó ötlet: az ilyen történetek soha nem happy enddel végződtek.
A stabilitást valójában tébolyult, korrupt és bűnöző politikusok fenyegetik, akiknek a főnökei olyan geopolitikai nagyjátékosok, mint Oroszország és Törökország, vagy ilyen-olyan színezetű ideológusok és vallási vezetők, netán fedésben, a törvényen kívül tevékenykedő pénzemberek – csupa olyan tényező, akiknek semmi közük ezen politikusok választóihoz, a néphez. A népnek itt nem osztottak lapot.
De hol siklott félre mindez?
Catherine Ashton, az Európai Unió első külügyi és biztonságpolitikai főképviselője (korábbi brit munkáspárti politikus és miniszter – a szerk.) 2011-ben – mindenféle előkészítés és közrészvétel nélkül, szinte észrevétlenül – „technikai párbeszédet” kezdeményezett Belgrád és Pristina között. A folyamat az után indult el, hogy az ENSZ égisze alatt működő, s az államok közti vitás ügyekkel foglalkozó hágai Nemzetközi Bíróság (ICJ) – miután Szerbia kérdéssel fordult hozzá – tanácsadó véleményt adott ki arról, hogy a 2008. februári koszovói függetlenségi nyilatkozat nem sérti a nemzetközi jogot. Ám a főképviselő, az EU első „külügyminisztere”, semleges álláspontot foglalt el Koszovó függetlenségével kapcsolatban; az EU pedig ahelyett, hogy Szerbiát az ICJ véleményére hivatkozva a jószomszédi kapcsolatok kiépítése felé terelgette volna, olyan lavinát indított el, ami maga alá temethet a régió biztonságába és stabilitásába fektetett minden eddigi erőfeszítést.
A „technikai párbeszéd” azóta számos fordulaton és kanyaron van túl. A részletekről a nyilvánosság nemigen értesült, s minden egyes alkalommal mindkét fél a saját győzelmét hirdette ki; az EU pedig csöndben maradt. Az eddig megkötött 36 megállapodás többségét nem ültették át a gyakorlatba, és a tényleges viszony Szerbia és Koszovó közt rosszabb, mint 2011-ben volt; a „dialógus” újjáélesztette a konfliktust és felizzította a gyűlöletet.
A szerbiai közvélemény-kutatások szerint az elmúlt tíz évben az ország polgárainak fontossági listáján Koszovó a 8–9. helyen állt. Ma Koszovó mindennapos téma a szerbiai médiában, Vučić, aki három-az-egyben elnöke, tényleges miniszterelnöke és képzeletbeli királya az országnak, a mosdóba nem tud úgy kimenni, hogy ne Koszovóról prédikáljon ott is. De mást mond a saját népének, mást Putyinnak és megint mást az EU-nak. Ő a negyedik olyan szerb vezető Milošević bukása óta, aki megígérte, hogy szembenéz a múlttal és továbblép, de soha kísérletet sem tett erre. Az egyetlen, aki legalább megpróbálta, Zoran Đinđić volt – őt viszont 2003-ban meggyilkolták.
Mitől félnek Szerbia vezetői?
A tény az, hogy Koszovó független állam, lakóinak több mint 90 százaléka albán, 6 százaléka pedig nem szerb kisebbségi, akik mind függetlenséget akarnak.
A „párbeszéd”, amit Ashton (és tanácsadója, Robert Copper) tető alá hoztak, azt a hamis reményt kínálja Szerbiának, hogy ismét szerephez juthat Koszovó belügyeinek intézésében. Erre a hamis premisszára építette Szerbia a stratégiáját, amelynek lényege a következő: fenntartja a törvényen kívüliség állapotát Észak-Koszovóban, ugyancsak az ellenőrzése alatt tartja a fontos észak-koszovói Ujmani/Gazivoda-víztározót, és fedezi a trepçai ércbányákból származó nyersanyagok illegális kereskedelmét. Az EU azt az egyébként teljes mértékben nem európai és diszkriminatív követelést is támogatta, hogy az északi terület rendőrfőnöke szerb legyen. Beleegyezett abba is, hogy megalakuljon és végrehajtói hatalommal ruházza fel magát a szerb járások szövetsége – annak ellenére, hogy ez a közigazgatási szint nem szerepel Koszovó alkotmányában. Szerbia egy időre visszavonta a koszovói kisebbségi szerb képviselőket Koszovó intézményeiből, viszont létrehozta saját politikai instrumentumát, a Szerb Listát, amely ott és akkor akadályozza az államépítési folyamatot, amikor és ahol Belgrád akarja. Például a koszovói hadsereg megteremtését, jóllehet erre a rendezés alapjául szolgáló ún. Ahtisaari-terv és Koszovó erre épülő alkotmánya is felhatalmazást ad. Mindezt megörökölte az EU következő külügyi biztosa, Federica Mogherini is, aki ugyanarra a szakértői csapatra támaszkodva ugyanezen az ösvényen haladt tovább. Melynek végét illetően csak egy tűnik biztosnak: az tudniillik, hogy Koszovó lesz ennek a játszmának a vesztese.
De hogyan válhatott e kudarc tevékeny részesévé Koszovó vezetése?
Menekülés a háborúba
Az 1999-es háború alatt és után tucatjával fordultak elő rejtélyes halálesetek és gyilkosságok Koszovóban. Idővel kirajzolódott a mintázatuk: az áldozatok és akiket „csak” megfenyegettek vagy bántalmaztak, a Koszovói Demokratikus Liga, az LDK aktivistái vagy a párthoz tartozó értelmiségiek voltak. A LDK a 90-es években, a széteső Jugoszláviában a békés ellenállás pártja volt, karizmatikus vezetője, Ibrahim Rugova a milošević-i terrorral szemben majd’ egy évtizeden át párhuzamos oktatási és politikai rendszert tartott életben. A háború alatt és után az ő munkatársait és segítőit gyilkolták meg. Fehmi Aganit, legközelebbi harcostársát a NATO-bombázás alatt a szerb erők leszállították a menekültekkel teli vonatról és kivégezték. Ám további gyilkosságok, különösképpen azok, amelyek a szerb csapatok kivonulása után történtek, továbbra is megoldatlanok maradtak. A 2010-es évek elején aztán a Koszovói Felszabadítási Hadsereg, az UÇK belső biztonsági szolgálatának egy tagja beismerő vallomást tett az egyik ilyen esetről, s az ő felbukkanása nyomán lassan beigazolódott az, amit addig is sejtett a közvélemény: az ország jelenlegi vezetői – akik annak idején az UÇK parancsnokai voltak – valamilyen módon érintettek ezeknek a gyilkosságoknak a megszervezésében. Az LDK-aktivisták eltüntetése a politikai riválist volt hivatva meggyengíteni. S bár tény, hogy a leszámolások áldozatai közt UÇK-tagok is akadtak, ők nem Thaçihoz és klánjához tartoztak. Jegyezzük meg azt is, hogy a háború utáni első két koszovói választáson, 2001-ben és 2004-ben a politikussá átvedlett UÇK-vezetők pártja, a Koszovói Demokrata Párt (PDK) – melynek élén már akkor is Koszovó mostani elnöke, Hashim Thaçi állt – nem tudott győzni. Az emberek többsége nem az egykori gerillákra, hanem a békés ellenállás pártjára, az LDK-ra szavazott.
Mindezek után Thaçi nem csak az államot ejtette foglyul. Közvetlen környezete, a Pronto-csoport a PDK titkosszolgálatának segítségével az UNMIK-ba és annak igazságszolgáltatási ágába, az EULEX-be is beszivárgott. Így gondoskodtak arról, hogy az akták és a tanúvallomások legnagyobb része megsemmisüljön. A szervezett bűnözésben és korrupcióban érintett politikai figurák felelősségre vonása elmaradt, Thaçi és a Pronto-csoport pedig zavartalanul gazdagodott tovább a köztulajdonú vállalatok privatizálása és az állami források kisajátítása útján. Ma egyetlen ügyész vagy bíró sem meri őket felelősségre vonni.
E helyzettel szembesülve az Európa Tanács még 2010-ben tényfeltáró jelentés készítésével bízott meg egy svájci parlamenti képviselőt. Dick Marty nagy port kavart, az 1999–2000-es eseményeket vizsgáló munkája nyomán – és erős nemzetközi nyomásra – a koszovói törvényhozás beleegyezett abba, hogy különleges törvényszék vizsgálja ki az ebben az időszakban az UÇK emberei által elkövetett bűnöket – melyek áldozatai közt egyaránt voltak szerbek és „árulónak” bélyegzett albánok is. Bár ez a törvényszék névleg a koszovói igazságszolgáltatás része és a koszovói törvények alapján működik, a székhelye Hágában van, s az ügyészek és a bírák is nemzetköziek. Thaçi maga is beleegyezett a létrehozásába, ám tavaly év végén – a letartóztatástól tartva – már megpróbálta az intézményt megalapító törvényt megsemmisíteni. Az Egyesült Államok és az EU szokatlanul heves tiltakozására végül letett erről – de továbbra is mentené a bőrét. Új küldetésre indult, ezúttal Vučić-tyal közösen – és természetesen anélkül, hogy erre bármiféle parlamenti felhatalmazással rendelkezne.
E páros először „területcseréről” kezdett beszélni, majd miután ehhez nem nyerték meg sem az Egyesült Államok, sem Németország, sem az Egyesült Királyság támogatását, az ötletet „határkorrekcióként” próbálták eladni. De magában Koszovóban sem lelkesedett senki a gondolatért – sőt, inkább általános felháborodást keltett. Az elnök pedig újabb elképzeléssel igyekezett lecsillapítani a saját maga keltette vihart. Most azt ígéri, hogy a következő tárgyalási fordulókban a Preševo-völgyet is Koszovó térképéhez fogja csapni: ez Dél-Szerbia albán többségű vidéke. Thaçi nem tagadja, hogy a szerbek aligha lesznek hajlandóak akárcsak egy futó gondolat erejéig megfontolni ezt, de majd az EU-nál és Vučić-nál erősen fog érvelni mellette. Arra láthat lehetőséget ebben az alkuban, hogy egyszerűen feloszlassa Koszovót: a szerbek vigyék az északi részt, Mitrovicát és környékét, Koszovó pedig csatlakozhasson Albániához. A különleges törvényszék is megszűnik így, hiszen maga Koszovó is ezt teszi. Az elnök pedig úgy próbálja majd eladni ezt, mint az egyesülést Albániával – pedig Koszovó nem szűnne meg, hanem se ide, se oda nem tartozó, ide és oda csapódó vidék lenne, mint valami balkáni Észak-Írország, határozott Palesztina-szerű vonásokkal.
De a térség veszélyes pillanathoz érkezett ezzel.
A Balkánon semmiféle határváltozás nem maradhat észrevétlen, és nem úszható meg következmények nélkül. Különösen akkor nem, ha a szerb elnök számítása az, hogy a koszovói precedens után és arra hivatkozva Bosznia szerb része, a Republika Srpska is megindul Szerbia felé, s a kaland vége Nagy-Szerbia és Nagy-Albánia lesz. Csakhogy ez nem fog simán menni. Lesznek, akik nem fogadják el, hogy Bosznia eltűnjön a térképről. És mi történik a macedóniai albánok százezreivel? Ki fogja megakadályozni a vajdasági magyarokat, hogy hasonló jogokat követeljenek? Hova tart most a Balkán?
Ha Szerbia nem valósítja meg most a Nagy-Szerbia álmát, öregedő és fogyatkozó népessége okán a jövőben esélye sem lesz rá többé. Putyin étvágya pedig egyre nő: az oroszok az elmúlt tíz évben legalább két paramilitáris kiképzőbázist nyitottak Szerbiában, egyet a boszniai Republika Srpskában, a másikat a szerbiai Niš közelében. Az orosz elnök a Földközi-tenger felé törekszik, célja az, hogy az energiapiacot és a cseppfolyós gáz fogadóállomásokat az ellenőrzése alá vonja. Mindeközben az Egyesült Államok a következetes és koherens külpolitika hiányától szenved, az Európai Unió pedig alvajáróként viselkedik. A főszakácsok olyan receptet tartanak a kezükben, amiből csak konfliktus és háború sülhet ki – s az események a szemünk láttára szabadulnak el. Pedig elég volt a balkáni háborúkból, és a következőt most kell megállítani!
Fordította: B. Harangozó Elvira
A szerző az Egyesült Államokban élő, koszovói származású politikai elemző.
