Haraszti Miklós: Kell-e az afganisztáni háború?

publikálva
2001/43. (10. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Elöljáróban némi füstölgés, beszámoló az intellektuális csalódásról az amerikai tömeggyilkosságok után. A csalódás kiváltója a magyar véleménycsinálók közössége. (Tisztelet a kivételnek, amelynek zöme egyelőre, sajnos, nem szólalt meg.) Bebizonyosodott, hogy a posztkommunista magyar írástudók közül számosan konzumidiótái vagy éppenséggel őstermelői a világ bal- és jobboldali összeesküvés-elméleteinek. Holott ezt éppen minekünk nem volna szabad, ahhoz képest, amit mi és csak mi tudunk a világról.

Elöljáróban némi füstölgés, beszámoló az intellektuális csalódásról az amerikai tömeggyilkosságok után. A csalódás kiváltója a magyar véleménycsinálók közössége. (Tisztelet a kivételnek, amelynek zöme egyelőre, sajnos, nem szólalt meg.) Bebizonyosodott, hogy a posztkommunista magyar írástudók közül számosan konzumidiótái vagy éppenséggel őstermelői a világ bal- és jobboldali összeesküvés-elméleteinek. Holott ezt éppen minekünk nem volna szabad, ahhoz képest, amit mi és csak mi tudunk a világról.

A terrortámadások előtt még ártatlan fogyasztói hullám volt az antiglobalizációs blabla. Szeptember 11-én aztán a békés tüntetők és az álarcos kiscsoportos benzinkoktélosok szimbiózisában szorongatott WTO-ból hirtelen tömeggyilkos kamikazék által megtámadott WTC lett. De a zavaros értelmiségi antiglobalizmust csak áthangszerelték, és konfúz Amerika-ellenesség lett belőle.

Most ez megy: "Keresd a >>valódi okokat!", és "Ne engedj a >>háborús uszítóknak" Ahol is a bal- és a jobboldal "harca" csak kínálati, körülbelül olyan, mint a Coca-Cola és a Pepsi-Cola műversenye. Szó szerint ugyanazt halljuk, egyetlen jelző eltéréssel. A baloldalon multinacionális, a jobboldalon zsidó világrendről, hatalmi és médiaérdekekről, és ugyanakkor világtudatlan, zászlós-himnuszos, butácska amerikaiakról fecsegnek.

Az "okkeresők" és a "háborúellenesek" tiszta forrásához jutunk, ha kvíz gyanánt újraolvasunk két szeptember 12-én kelt nyilatkozatot:

"[Bin Ládint] felháborítja Washington beavatkozása, amellyel a palesztinok gyilkolását és megaláztatását védelmezi. A világ népeinek szegénységtől és elnyomatástól szenvedő nagy többségében még mélyebbek a hasonló érzelmek, és innen fakad az a harag és elkeseredettség, amely az öngyilkos robbantásokhoz vezetett."

"A világ népei nem tűrhették tovább válaszcsapás nélkül a globalizmus megaláztatásait, a kizsákmányolást és a Palesztinában folyó szisztematikus népirtást."

Melyiket mondta a "radikális nemzeti" Csurka István, az őstermelők feje, és melyiket a "radikális antinacionalista" Noam Chomsky, a baloldali antiglobalista világsztár?

Édes mindegy. A szélsőbaloldal és a szélsőjobboldal ma csak abban különbözik, hogy egyikük az Egyesült Államokat tartja megbízónak, Izraelt pedig végrehajtónak, a másikuk éppen fordítva.

H

Nem új történet ez: "Talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét." Új viszont a szinte személyes vereségérzetem "az ős patkány terjesztette kór" rapid terjedése láttán. A rendszerváltás utáni Magyarországon az írástudók megalázóan nagy része potyázik a "meg nem gondolt gondolatból". Habozás nélkül kínálják olvasószemüvegnek az elárvult osztályelméletet (manapság persze "elitnek" mondják) meg az antiszemita világmagyarázatot a bal- és jobboldal leszereplése óta utolsó totalitárius gondolatkörhöz, az iszlám fundamentalizmushoz. Pedig hol tarthatna ma igényt intellektuális súlyra az, aki a Gulágot védelmezve a nemzetközi munkásosztály keserű sorsának meg a finánctőke dúlásának tanulmányozására intene? Vagy aki a zsidóüldözések "valódi okainak" kutatására hívna fel, mondjuk a versailles-i békediktátum által megsértett nemzeti érzésekre utalva? Vagy esetleg a kommunisták és a fasiszták időnként egészen lelkes tömegtámogatására hivatkozva igyekezne meggondolkodtatni minket?

Ám ezt a meggondolkodtatást ma ismét gátlás nélkül, sőt tekintélyt parancsolóan lehet képviselni a magyar sajtóban. Ezúttal a New York-i hadüzeneten elmélkedve. Az a merénylet olyan internacionálé műve, amely az igazhitűek világuralmát, a "keresztesek és a zsidók" kiirtását követeli, és amelyet kizárólag saját népüket elnyomó véres diktatúrák támogatnak. Persze, mint régen a fasizmus és a kommunizmus társutasai, a mai "hasznos idióták" sem a "jogos kétségbeesés" okozta túlzásokat vagy az "ártatlanok" lemészárlását kívánják igazolni, hanem a közös ellenségképen kapnak.

És jutnak közös következtetésekre.

Íme néhány.

Az afgán háborúnak nem kellene lennie. Az afgán háború nem jogszerű, nem okszerű, nem célravezető, nem része semmilyen perspektívának, nem humanista, nem szociális, nem demokratikus. Ha valami kell, akkor annak nem háborúnak kellene lennie. Az afgán baj eleve amerikai csinálmány, bin Ládinostul. (Itt kicsiny átmeneti eltérés is található: "Bin Ládint az amerikaiak hozták létre - szovjetellenességből"; "Bin Ládint az amerikaiak hozták létre - a zsidókat szolgáló iraki háborúval.") Bármit mondanak is a gazdag amerikaiak, a lényeg, hogy rátámadnak egy szegény országra. (Mert hogy: tálib uralom = Afganisztán). A háborúval ártatlan embereket is veszélyeztetnek, és mégsem állnak el tőle. (Tehát nem is törekszenek az ártatlan áldozatok elkerülésére = céljuk: ártatlan emberek gyilkolása.) Akármit tesznek, arra a WTC leomlása csak rossz ürügy. Az igazi ok: belpolitika, PR, területszerzés, hatalom, kapitalizmus, elitek, olaj, kapzsiság, gonoszság, bunkóság, zsidóság. Még ez a kelet-európai nagyszájú verzió a legjobb indulatú: az ok pánik, ügyetlenség. Hogy mi legyen mindezek helyett? Legyen jog, igazság, jólét, okosság.

Nem valamifajta metafora a részemről, hogy ezek a kétoldali menetek nem különböztethetők meg, és összeadódnak. Több egyszerű nyilvánosságfogyasztó mondta nekem: ennek a Csurkának van igazsága, hiszen most az ellenfelei is azt mondják, amit ő. Vérré válik a nagy mulattató jópofasága, aki szerint: "Ha Csurka azt mondja, kétszer kettő négy, akkor én már nem mondhatom?"

H

De hagyjuk a füstölgést. Mindez a pluralizmussal jár, és mindnyájan azok vagyunk, akik. A Népszabadságban olvasható vérző szívű "okkeresések" vagy a szintén ott olvasható antiimperialista washingtoni tudósítások legnagyobb baja nem az, hogy érzelgősek, hanem hogy érzéketlenek. De milyen jó volt ugyanott az orosz Andrej Piontkovszkij cikkét olvasni Oroszország háborús segítségéről. (Népszabadság, október 13.) Szerinte "Oroszország kiszabadítja magát az elavult doktrínák béklyójából és kezdi megérteni az új realitásokat. Ennek lényege pedig nem az egy központú és a multipoláris világrend közötti harc, nem is a pogány civilizációkkal való összecsapás, még csak nem is az Észak-Dél ellentét, hanem a világcivilizáció és a világgonoszság összecsapása." Piontkovszkij szerint ez a megértés ad reményt arra, hogy a New York-i merénylettel szükségképpen elindult háborúk és kataklizmák nem fognak annyi ideig tartani, mint a huszadik században az 1914-es merénylettel elindult őrület, amely egészen 1989-ig tartott, és százmilliók életét követelte.

Ha nem ósdi teóriák fényében nézzük azt, ami történt, akkor az afgán háború arról szól, hogy a világ nem engedi meg többé, hogy a diktatúrák diktálják a tempót. Amit Piontkovszkij világcivilizáció és a világgonoszság összecsapásának nevez, szerényebben úgy hangozhat: valamit helyre kell hozni a világ elveszett biztonságából, ha teljesen már nem is lehet visszatérni oda, ahol voltunk. Ez az oka, hogy nem Rudy Giuliani és Bin Ládin magánügye, ami történt, és még csak nem is amerikai belügy. Ha a Nyugat biztonsági szervezetének, a NATO-nak és a magyar demokráciának ebben nem volna dolga, akkor egy fillért sem érdemelne az adómból.

H

De talán nem is az a vitatott kérdés, hogy van-e közünk hozzá. Az aggodalmakat az szítja fel, hogy van-e, kell-e afgán háborúnak lennie. És hogy ez hová vezet.

Az amerikai merényletsorozattal nem kevesebb történt, mint hogy a terrorizmus totálissá és globálissá vált. Régebben helyileg felrobbantották a diszkót, odaveszett egy osztálykirándulásnyi gyerek. Jól megmutatták Izraelben és Írországban, Olaszországban és Oroszországban, hogy az állam nem tudja megvédeni a civileket. A cél helyi politikai zsarolás volt. Az emberélet persze a lokális terroristáknak sem jelent többet üzenőfüzetnél, és ez morálisan ugyanaz, mint ami New Yorkban történt. Dea méret a lényeg - és itt nem csupán a sokezernyi áldozatra gondolok.

Szeptember 11-én nem egyszerűen nagyon sok embert akartak megölni. És nem is csak médiaképes, jelképes célpontokra vadásztak, bizonyítva, hogy 1993 óta, amikor először próbálkoztak a WTC-vel, valódi ellenféllé váltak. A célpont a globalizáció legnagyobb és legértékesebb eredménye volt: a szabadság biztonsága. Van egy világmagyarázat, amely a bizalmi elvre vezet vissza mindent. Most pedig oda a polgári világ biztonságába vetett bizalom az egész bolygón. Ha nem vettük volna észre, mostantól nem lehet bemenni egy toronyházba és nem lehet metrózni és repülni és levelezni és mindent őrizni kell. Senki sincs védve, és senki sem megbízható.

A szabadság megszüntetésének nemcsak az államot törvénytelenül megszálló totalitárius módja van, hanem terrorista módja is, amely az államot a polgárok törvényes önvédelme révén totalitáriussá erőlteti. Ez történne meg velünk, ha hagynánk.

Igaz persze, amit TGM a minap elmondott, hogy a totális terrorizmus csak követte - úgy nagyjából fél évszázaddal - a háború totálissá válását. De a totális hadviselést Hirosima óta számos módon kordában tartották. Nem is mindig jólelkű okból: lásd a kétpólusú világ fogcsikorgató fegyelmét. Viszont igazi civilizációs váltás volt, amikor Amerikát Vietnamban megfegyelmezték. Ez főleg a demokratikus média műve volt, a demokratikus politikai folyamat közvetítésével. (Nem pedig a szabadságharcosoké, mint az antiimperialista elmélet szeretné hinni, meg én hittem annak idején, balos koromban.) A hatvanas évek óta a képernyő letiltotta a totális háborút, legalábbis a többfajta tévécsatornával és valódi közvéleménnyel ellátott világban. (Ma az ilyen berendezkedést hívjuk civilizáltnak, jogos büszkeséggel.) Azóta egyre inkább csak az olyan háború "van megengedve", amely lokalizált, rövid, az ellenzék is elfogadja, és nem civilek ellen folyik. A valóságban ez persze behozza a cinikusan hangzó collateral damage, járulékos kártétel fogalmát. Az áldozatok minimalizálására való törekvés még mindig nagyon sok áldozatot jelenthet, és csak ahhoz képest keveset, amennyi áldozat lehetne. Ezzel együtt én az emberi civilizáció egyik fordulatának tekintem, hogy a háborús collateral damage csökkentése a demokráciák számára kötelező céllá változott.

Most a totális terrorizmust ugyanúgy meg kell fegyelmezni, ahogyan azt a totális háborúval tettük. Ebben a harcban a humanitárius erőfeszítésnek helye van, de az antiimperialista összeesküvés-elméletek nem sokat segítenek. A nemzeti önzés a legkevesebbet.

H

A legelső feladat, hogy a terrorizmust megfosszuk állami támaszaitól. Állami segítség nélkül a terrorizmus automatikusan szerényebbé válhat. Egyetlen állam van ma a világon, amely nyíltan támogatást nyújt a terrorista internacionálénak: a nőgyilkos, fennállása óta több millió menekültet elüldöző tálib afgán állam.

Ezért van szükségképpen klaszszikus háborúra emlékeztető, "állam állam ellen" része is a biztonság helyreállítására irányuló hosszú távú együttműködésnek. Ezért kell megdönteni a tálib rendszert. Nem egyszerűen támaszpontjaitól kell megfosztani a terrorizmust, hanem a legitimáló politikai támogatástól. Csak ezután vehetők elő a terrorizmust titokban támogató államok. Akkor már az lesz a feladat, hogy a terrorizmus mindenütt közellenség legyen.

Nyilvánvaló, hogy a harc után előbb-utóbb ismét ki fog újulni a fenyegetés - de az istenért, nem kell hozzátenni a szentimentális, posztmarxista együgyűséget, miszerint "ki fog újulni, ha nem találjuk meg az okait". Mindenképpen ki fog újulni valamilyen ürüggyel és formában, pont. A világban fejlettebb és elmaradottabb részek vannak, a felzárkózás feszültségekkel jár. Beszéljük meg az "okait" a "bűnökkel" együtt, de ne felejtsük el: például Kelet-Európa esetében az intellektuális erőfeszítés nem igazán akadályozta meg a totalitárius erőszakot az elmúlt száz évben.

A haladás azon a forró vidéken ma olyan, abszolút hatalmi helyzetüket elvesztő nemzetiszocialista arab rezsimeket fenyeget, mint Szíria, Líbia és Irak. Meg teokratikus diktatúrákat, például az arab félszigeten jó néhányat. Kissé szociologikusabban szemlélve: a haladás vallásilag megtámogatott, nőket kövező fallokráciákat, az anyák és nővérek elnyomásában felnövekedett, magukat tisztelereméltónak tudó, valójában csupán elkényeztetett macho csőcselékeket bizonytalanítja el, mélyen öv alatti fenyegetéssel, amelyre az a szocializáció egyetlen választ ismer: az erőszakot.

H

A terrorizmus azért különösen veszélyes, mert nincs emlékezete - az államnak, ennek a szörnyszülöttnek legalább az az előnye megvan, hogy emlékszik, és a demokráciában politikai eszközökkel még feltuningolható valamelyes pluszmemóriával. Valójában csak annyi siker érhető el a szabadság terrorista korlátozásával szemben, amennyi az állami elnyomással szemben - számottevő, de nem végleges. A katonai módszer - az államok gyors lebeszélése a terrorizmusról - csak az első lépés lehet, és igen korlátozott. De megúszni nem lehet.

publikálva
2001/43. (10. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk