Magyarország komoly ambícióval látott neki az Európai Unió Tanácsa elnöki feladatainak. Hat olyan jogszabályt akart előkészíteni, amelyek meghatározták volna a 27 tagállamra kiterjedő, közös gazdaságkormányzási feladatokat és a gazdaságpolitikák összehangolását. Ezek elfogadása lett volna a magyar EU-elnökség egyik kiemelt célkitűzése. Csakhogy ez év február 5-én, az EU brüsszeli csúcstalálkozóján, ám annak napirendjén kívül Angela Merkel és Nicolas Sarkozy bemutatta a magyar tervet mindenben felülíró Versenyképességi paktumot - Orbán Viktornak, az Európai Tanács soros elnökének még csak nem is szóltak. Sőt: az EU motorjának számító két nagy, Németország és Franciaország nem őt, a soros elnököt, hanem Herman Van Rompuy állandó elnököt kérte fel arra, hogy a tervezetet a tagállamok elé terjessze.
Orbán csalódottsága érthető - de tudnunk kell azt is, hogy ez a fiaskó elkerülhetetlen volt. Egy együttműködőbb, "európaibb" Orbán Viktor talán mérsékelni tudta volna a megaláztatást - ám nincs az a magyar miniszterelnök, akinek komoly lapot oszthattak volna a paktum előkészítésekor. Ennek elsődleges oka, hogy Magyarország nem tagja az euróövezetnek, és ezen belátható időn belül a jelek szerint nem is kíván változtatni. Az euró viszont komoly válságban van, sőt a fennmaradása kérdőjeleződött volna meg, ha a berlini kormány nem dönt úgy, hogy a német adófizetők pénzével segít ki egyes felelőtlenül gazdálkodó országokat. Mindez nem csupán a válság, hanem az unió talán legfeszítőbb belső ellentmondásának logikus következménye. A krízis azt is megértette az EU vezetőivel - elsősorban a német kancellárral -, hogy a tagállamok, de legalább az eurót használó országok együttműködése radikális reformra szorul.
Eurómentés
Az unió története az európai víziótól inspirált reformerek és a változásokat fékező erők végeláthatatlan csatája. A fékező erők a Magyarországon is unalomig ismert, nemzeti színekkel kipingált érvei mögött - "a globalizáció és az integráció elnyeli nemzetünket", "nem adhatjuk fel szuverenitásunkat, melyért századokon át..." stb. - konkrét és kézzelfogható politikai tartalom búvik meg: az a törekvés, hogy a lehető legtöbb hatáskör maradjon a tagállami kormányok kezében. Ez nemcsak magyar, hanem összeurópai játék. A tagállami önállóság üres pátosza, meg a brüsszeli bürokrácia nehézkességét ostorozó euroszkepszis (amely nehézkesség valóban idegesítő, ám a kontinens jövője szempontjából nem perdöntő) már számos, az uniós intézmények hatáskörét erősíteni óhajtó javaslatot söpört le a színről. A tagállamok rendszerint úgy szeretnének részesedni az EU előnyeiből, hogy közben megtartsák a saját hatalmukat is. Ez történt az euró esetében is. Amikor 2002-ben a tizenkét tagállam bevezette a közös pénzt, és a monetáris politikát az Európai Központi Bankra bízta, a költségvetési politika továbbra is tagállami hatáskör maradt. Pompás munkamegosztás - úgy élvezni a közös pénz nyújtotta előnyöket, hogy az annak értékállóságát szavatoló nehéz döntéseket egy-egy kormány éppenséggel el is sunnyoghatja. Hiszen ha baj lesz, mások úgyis kisegítik. A hagyomány szerint ezek a mások a németek - a számlát mindig ők állják.
E kettősség következményeit a görög válság mutatta meg a maga pőreségében. Tavaly év elején kiderült, hogy az évek óta veszedelmesen halmozódó görög államadósság már a közös valutát fenyegeti. A német kancellár joggal háborodott fel: országa jól teljesít, az állami pénzügyek stabilak, a lakosság nagy része megértette, hogy takarékoskodni kell. És miután sikerült besöpörni a megszorításokkal járó népszerűségvesztést, jön néhány fegyelmezetlen, a választói vágyát bármi áron kielégítő kormány, és a nyakára hág mindannak, amit a német polgárok kínkeservesen megspóroltak.
Pár hónapos ingadozás után Angela Merkel eltökélte, hogy az ilyesminek Németország az elejét fogja venni. A kancellár asszony megegyezett Nicolas Sarkozyvel az euró megmentését célzó tervről, az egységesebb, integráltabb gazdaság- és költségvetési politikáról. Így született meg a Versenyképességi paktum, amelynek értelmében egy uniós intézmény felügyeli majd a tagállamok költségvetési tervezetét és az elfogadott büdzsé betartását, s amely szól az adó- és foglalkoztatáspolitika, valamint a nyugdíjrendszerek harmonizációjáról is. Ezek nélkül az eurót megalapozó gazdasági unió nem lehet teljes - és az euróövezethez tartozó tagállamok gazdaságpolitikai hatalmukat uniós intézményekkel fogják megosztani.
Ez pedig már maga a kétsebességes Európa. A paktumot egyelőre csak az euróövezeti országok fogadták el, ám ne legyen kétségünk: az oda igyekvő országoknak az eddig megismert feltételeken túl el kell fogadniuk szuverenitásuk új korlátozását is. A sebesebb Európába tartozó nemzetek nem tekintik hatalmuk oktalan csorbításának, ha a költségvetésük fölött lesz némi összeurópai kontroll. Viszont maguk is hozzájárulnak az EU gazdaságpolitikájának alakításához, és a megerősödött euróval felszerelve nagyobb eséllyel vesznek részt a globális versenyben. A lassabb Európában rekedt tagállamok viszont - azok, amelyek nem euróval fizetnek, és a jövőben sem avval akarnak - ezután sem fogadnak el beleszólást sem gazdaságpolitikájukba, sem pénzügyeikbe. Erre kötelezni őket jogilag nem is lesz lehetőség. Ám ha így tesznek, komoly árat fizetnek érte.
Eurómentes
Minthogy a paktum elsősorban az eurózóna számára készült, érthető, hogy hiába az EiT soros elnöke, az új politika előkészítésébe Orbán Viktort nem vonták be. Ám Franciaország és Németország vezetői - amúgy a Fidesszel együtt az Európai Néppárt (EPP) tagjai - mintha meg sem kíséreltek volna gesztust tenni a magyar kormányfő, a tanács soros elnöke felé. Vajon miért nem?
Orbán először csalódottan, de udvariasan és kellő óvatossággal üdvözölte a tervet: "Magyarország és a magyar uniós elnökség nem ellenzi az eurózóna államainak közös tanácskozásait és közös döntéseit, sőt örül nekik. Ez nem a szétesése vagy a szakadása az Európai Uniónak, hanem pusztán az eurózóna tagállamainak erőfeszítése az euró megmentése érdekében." Bölcs, empatikus szavak. Ám e kezdeti megfontoltság hamar elpárolgott. A Der Spiegel tudósítása szerint Orbán február 8-án Brüsszelben már az EPP-frakció előtt aratott hatalmas sikert a Merkel-Sarkozy-terv heves bírálatával. Később pedig azt is leszögezte: "Magyarország inkább tíz évig kimarad az eurózónából, mint hogy a várható új szabályokat alkalmazza." Mintha az ország számára a "várható új szabályok" nagyobb veszélyt jelentenének, mint az eurózónából való kimaradás!
Vajon miért és hogyan lett Orbán a Sarkozy-Merkel-program egyik leghangosabb ellenzője? A kézenfekvő magyarázat szerint nincs miniszterelnök, aki lelkesedne hatalmának korlátozásáért, s ez őrá sokszorosan igaz. A tagállamok költségvetési mozgásterét korlátozó terv mindenki másnál jobban fájna a gazdasági külön úton járó Orbánnak és Matolcsynak. A másik ok Orbán személyiségében keresendő. Tudjuk, hihetetlen érzéke van a konkoly hintéséhez, ahhoz, hogy ellenfelei gyenge pontjait kitapintsa, s belső vitáikat a maga javára fordítsa. Márpedig a nagy európai erők között éppen a Néppártban, a konzervatív pártok családjában hallható a legtöbb euroszkeptikus hang, leginkább ők féltik a tagállami szuverenitást az egységesülő Európától. Orbán, akinek lételeme a harc, ezúttal sem hagyta ki a lehetőséget. Ezért változtatott a terv átalakítás utáni elfogadásáról szóló szövegén. Az EPP-n belül az Angela Merkel és Nicolas Sarkozy tervétől idegenkedő politikusok Orbánra egyfajta belső ellenzéki vezetőként kezdtek tekinteni: az említett rendezvényükön Barrosót, Van Rompuyt udvarias, Merkelt és Sarkozyt hűvös taps fogadta, míg Orbán felszólalását lelkesedés. (Nem is csoda, hogy a francia diplomácia válaszul rászervezte a Keleti Partnerség csúcstalálkozójára a G8-G20-at, s így a legtöbb, már a médiatörvény miatt is ódzkodó potentát lemondhatta a budapesti csúcson való részvételt.)
Ám ha Orbán valóban úgy hiszi, hogy sikerül a Néppártot Sarkozy és Merkel ellen vezetnie, minden eddiginél nagyobb kudarcot kockáztat. Meglehet, jól ráérzett sok EPP-képviselő, köztük CDU-s és UMP-s politikusok pillanatnyi érzelmeire. Meglehet, ezt ők nagy tapssal honorálták. Ám kétség sem férhet ahhoz, hogy a végén egytől egyig beállnak Merkel és Sarkozy mögé. Nem csupán lojalitásból, hanem azért is, mert országaik gazdasági elitje, a legnagyobb adófizetők és a legnagyobb munkaadók kivétel nélkül ezt akarják. Hisz az ő versenyképességüket rontják azok az adók, amelyeket más országok rendbetételére kell fordítani! A tegnap még Orbánt ünneplő képviselők ugyanúgy lenyelik a Versenyképességi paktumot, ahogy megemésztették a maastrichti, a nizzai és a lisszaboni szerződést. Nem lesz, nem lehet más választásuk. Jól tudják, hogy a görög és az ír összeomlás, a portugál és spanyol válság árnyékában a dolgok úgy nem mehetnek tovább, mint eddig. Az Európai Egyesült Államoktól félő erők ütközeteket még nyerhetnek, de a háborút elvesztették. Németországot az euróövezetből kimaradt Egyesült Királyság, Dánia és Svédország sem zavarja, ők mind az EU nettó befizetői. Németországnak a görögökből, az írekből és a portugálokból van elege, és nem akar olyan országokért sem helytállni a jövőben, mint Magyarország. A német javaslat valójában szigorú ultimátum.
Előre, hátra
Orbán tavaly nyár elején még azért utazott Brüsszelbe, hogy a deficit erőteljes növelésére kérjen jóváhagyást. A magyar EU-elnökségnek már a szigorú gazdaságpolitikai szabályozás előmozdítása lett az egyik fő célja. Amikor ez - jóllehet különösebb magyar közreműködés nélkül - karnyújtásnyira került, Orbán hátraarcot csinált. Vajon hol tarthat most, a paktumot elfogadó csúcs után a magyar miniszterelnök?
Az már eleve nem jó ómen, ha az ország miniszterelnöke mindig újabb ellenfeleket keres ütközeteihez, és miután az otthoniak elfogytak, a német kancellárba és a francia elnökbe köt bele. De az igazi tét az, hogy Magyarország az európai fősodorhoz akar-e tartozni, és ezért kormányfője képes-e hatalma egy részéről lemondani (mint ahogy a magyar miniszterelnökök ezt nagyon helyesen megtették a NATO-ba és az EU-ba való belépéskor), vagy a rosszabbik énje győz, és a magyar virtusra hivatkozva, valójában saját hatalma megőrzéséért visszalavírozza hazánkat Nyugat és Kelet közé?
Nem szükséges túl nagy empátia annak belátására, hogy az EU leggazdagabb államai, a nettó befizetők csak akkor hajlandók saját polgáraikkal lenyeletni, hogy az általuk befizetett adókat más országok kormányai költhetik el, ha nagyobb rálátásuk lesz az érintett országok költségvetési és gazdaságpolitikájára. A ma kétsebességes Európája euróövezeti és euróövezeten kívüli tagokból áll: a holnapé pedig azokból fog, akik megértették az idők (és a németek) szavát, meg azokból, akik továbbra is a "nemzeti szuverenitást" forszírozzák az integrációval szemben. Az utóbbiak aligha részesülhetnek abból az 500 milliárd eurós vésztartalékból, amelyet a gazdagabb tagországok - és főként Németország - tesznek félre a gyengélkedők megsegítésére. Sőt, azon sem csodálkozhatnánk, ha a strukturális alapok bezárulnának a vonakodók előtt. Csak emlékeztetőül: 2007 és 2013 között Magyarország mintegy 1000 milliárd forintot kap innét.
Orbán, ha előbb nem, a múlt heti csúcson észrevehette, hogy vesztes csatába indult, és ismét villámgyors retorikai fordulatot hajtott végre. A hétvégén már azzal állt elő, hogy "amit a magyar kormány itthon a Széll Kálmán Tervvel elkezdett, az radikálisabb, mint amit a paktum célul kitűz. Abba az irányba halad, de túl is megy". Azt a magyar sajtóból nem, csak a European Voice-ból tudtuk meg, hogy a magyar elnökség olyan megállapodást szorgalmaz, amely az adósság és a deficit kívánatos szintjét meghaladó országokkal szemben az eddigieknél keményebb szankciókat ír elő.
Cseppet sem világos ugyanakkor, hogy Orbán retorikai fordulatát követi-e politikai fordulat. A kormányfő - nagyon helyesen - megígérte, hogy egyeztet a visegrádiakkal és Bulgáriával (vajon Romániával miért nem?); ha ez lenne a királyi út korábbi álláspontjának feladásához, csak örvendezni tudnánk. Ám a hétvégi csúcs utáni handabandázásból - hogy ti. Magyarország már utcahosszal az EU előtt jár - éppen csak az nem derült ki, hogy Magyarország csatlakozni kíván-e a sebesebb Európához. Egyelőre bízzunk abban, hogy legutolsó nyilatkozata - szemben a múlt havival - legalább már nem zárja ki, hogy ő is ide, a gyorsabbik részébe igyekszik. Az előtte álló alternatíva saját hatalmi eszközeinek megtartása vagy a csatlakozás az európai fősodorhoz. A kettő együtt nem megy. Csoda tehát, ha aggódunk, miként alakul a jövő heti álláspont?
