Legelőször is hogy van az - és miért nem tűnt fel eddig senkinek?? -, hogy az ország hivatalos elnevezésében a "magyar" csak egy jelző? A főnév, az állítás veleje, amit eddig közöltünk magunkról, az a "köztársaság" volt, egy univerzális izé, amiről azt se lehet pontosan tudni, hogy eszik-e vagy isszák, meg hogy ki és mikor találta ki. Mindenesetre hogy nem magyarok voltak, az biztos, és az is biztos, hogy bőven azután születtek, mint a magyarok, nincs a tarsolyukban nemhogy ezer, de még negyed ezer év történelem sem. Mármost ezek után hogy nézne ki (és hogy nézett ki eddig!), hogy a mi legfőbb minőségünk, miszerint magyarok vagyunk és az országunk magyar, az csak egy nyomorult melléknév? Mintha minekünk nem is lenne múltunk, és a létezéshez, sajátunk nem lévén, valami mások által kitalált, idegen módszerből kéne részesülnünk - mintha valami mankóra lenne szükségünk! Le vele!
A másik ok az, hogy a Magyar Köztársaságnak ugyebár vannak határai (nem bírnak neki nem lenni, hisz a köztársaság egyfajta adminisztratív, közigazgatási fogalom), amelyek 93 ezer négyzetkilométernyi területet zárnak körbe. De azt is tudja mindenki, hogy ez a 93 ezer négyzetkilométer nem kvadrál a magyarok országával (hisz magyarok laknak máshol is szép számmal, valamint laktak régen, a történelemben), és az itt lakók sem esnek egybe a magyarok teljes halmazával, hisz sok köztük a nem magyar. (De még mennyi! És még mennyi lesz ezután!) A magyar ország tehát nem azonos a Magyar Köztársasággal. A magyar ország - vagyis Magyarország - több és magasabb rendű is holmi adminisztratív kategóriánál, mert a szívekben lakozik: beletartozik Krasznahorka büszke vára és a házsongárdi temető, a Keleti-Kárpátok bércei meg a Tátra ezüstös patakjai, és bele a fiumei kikötő is! Vivát Magyarország!
A harmadik ok az, hogy az, hogy "Hajrá, Magyarország!", olyan van, azt lehet kiabálni, de "Hajrá, Magyar Köztársaság!", olyan nincs, és nem is bír lenni. Nem hangzik jól. Abcúg Magyar Köztársaság!
A negyedik okot pedig az alkotmánytervezet egyik utolsó mondata tárja fel a maga ijesztő egyszerűségében. Eszerint a képviselők Magyarország első Alkotmányát fogják megszavazni egy hónap múlva (egészen pontosan "első egységes Alaptörvényét"). Namármost. Ennek az országnak, ahol mi lakunk, eddig is volt Alkotmánya, viszont hivatalosan nem Magyarországnak hívták. Sőt, hivatalosan sohasem hívták így, hívták már mindennek, királyságnak, népköztársaságnak, köztársaságnak, de csak így, hogy Magyarország, még soha. Ergo Magyarországnak akkor sem volt még soha Alkotmánya, amikor amúgy ennek az országnak, ahol mi lakunk, volt, hisz Magyarország még sohasem volt. A mondat tehát igaz. Illetve igaz lesz, ha az országot, ahol lakunk, Magyarországnak fogják hívni.
Azért kell ezentúl Magyarországnak hívni, hogy ez lehessen az első Alkotmánya.
Mármost a kérdés az, hogy hol varr ez a hivatalos név cucc akár egy öltést is?
A felvilágosult elme vonakodik hitelt adni a névmisztikába hajló nominalizmusnak, amely szerint a keletkező dolgok neve vagy az elnevezés aktusa előre el is dönti a megnevezett dolgok, személyek, országok minőségét és pályáját. Ha egy gyereket Béla Roland Elvira 'rgrófnak keresztelnek el a szülei, attól biztos nem lesz görbébb a lába, mintha szimplán Lászlónak hívnák, és még butább sem lesz okvetlenül. De azért nem árt óvatosnak lenni. Mert ki merné azt állítani, hogy ha a cseperedő Béla Roland Elvira 'rgróf mind sűrűbben mutat bizonyos személyiségzavarokat, beleköp az óvodában a borsólevesbe, a nulla pontos angol szódolgozat végére azt írja a pedagógusnak, hogy "szobjonle!", és ha kamaszkorát a kóros gyakoriságú maszturbálás jellemzi, felnőtt éveit pedig az állandó kedélyhullámzás és az abból fakadó rossz emésztés, a "ki is vagyok én?" kérdésen való mértéken felüli morfondírozás, nos, ki lehetne biztos abban, hogy mindezért nem a hülye név s annak életen át tartó következményei lennének okolhatók?
Amivel persze nem azt akarjuk mondani, hogy mert hazánk nevéből a kormánytöbbség kiiktatná a köztársaság szót, akkor a köztársaságot, Magyarországot rögtön el is temethetjük. De az sem igaz, hogy ezt következmények nélkül meg lehet tenni. A köztársaság a bevett értelmezés szerint azt az államformát jelenti, amelyben az állam vezetői a köz képviseletében, annak a megbízásából gyakorolnak hatalmat a köz tagjai fölött. A köztársaság ezen túl azt a kifinomult intézményrendszert is jelenti, amely lehetővé teszi, hogy a köz tagjai egymással és a hatalmat gyakorlókkal folyvást párbeszédben tudjanak maradni, hogy a közös döntések vesztesei is valamiféle kárpótlást nyerjenek, hogy mindenkinek a hangja meghallgattassék - és amely lehetővé teszi azt is, hogy a hatalmon lévőket, ha a köz úgy dönt, erőszak nélkül, rendezetten el lehessen küldeni. Az elmúlt egy év minden tapasztalata, és a készülő alaptörvény számos passzusa is arra utal, hogy a ma uralmon lévők ezt a modellt nemcsak nem értik, de meg is vetik - és ez a megvetés nemcsak a köztársaság intézményeinek szól, de annak is, amire ezek az intézmények épülnek: az egyén szabadságának és méltóságának. Ezt a megvetésüket az elmúlt években alig is titkolták. A népközösséget a karizmatikus vezető irányítja, akinek személyisége és cselekedetei magától értetődően összegzik és jelenítik meg a népközösség egyöntetű akaratát. A közjót pedig nem a különféle társadalmi érdekek aprólékos egyeztetése és kiegyensúlyozása adja ki, hanem valamiféle felsőbb parancs szabja meg: ezt a felsőbb parancsot az uraltak felé ugyancsak az uralkodó személye közvetíti. Akit éppen ezért leváltani nemcsak nem lehet, de nem is szabad.
Azzal tehát, hogy a hazánkat Orbán immár nevében is megfosztja a köztársaságtól, részben az elmúlt egy év tendenciáit összegzi, részben pedig a jövőre nézve tesz baljós állítást.
De hosszú évek óta először most legalább nem hazudik. És ezzel felbecsülhetetlen szolgálatot tesz mindazoknak, akiket kormánya megsértett, és azoknak is, akik eddig nem értették, vagy nem akarták érteni, hogy mit akarnak elvenni tőlük. Õk ugyanis most kaptak egy fogalmat. Egy szót, amiben megkapaszkodhatnak.
A köztársaságot.
