n Magyarországon a törvény, bár lehetővé teszi a nyílt örökbefogadást, azaz az örökbefogadásnak azt a változatát, amely a vér szerinti és az örökbe fogadó szülő megállapodásán alapul, azt megtiltja, hogy az örökbefogadó pénzt fizessen a vér szerinti szülőnek. Ma Magyarországon - hivatalosan - nem lehet gyereket vásárolni: aminek következtében a gyerekvásárlás kizárólag nem hivatalos, vagyis illegális úton történik. Ebből viszont az következik, hogy az állam szerveinek semmiféle kontrolljuk nincs az újszülöttek adásvétele fölött - hiszen alapesetben mind az eladónak, mind a vásárlónak elemi érdeke az, hogy a tranzakció részleteire ne derüljön fény. Az állam ennélfogva az illegálisan, az esetek többségében nyilván csak szóban megkötött szerződések betartása fölött nem tud őrködni, és könnyen becsaphatóvá, illetve korrumpálhatóvá válnak azok a szervei is, amelyek arról lennének hivatva gondoskodni, hogy az örökbe fogadott gyermekek megfelelő körülmények közé kerüljenek. A törvény tehát, amely az örökbe fogadott gyermekek védelmére hivatkozik, és őket akarja megóvni az "emberkereskedőktől" meg a "szervcsempészektől" (ebben a diszkurzív niche-ben ez a két figura körülbelül ugyanazzal a funkcióval bír, és annyira valós is, mint egy másikban a kaftános, hosszú pajeszos terményfelvásárló), épp az örökbe fogadott gyerekek érdekeit sértheti. Valamint: kiszámíthatatlanná és veszélyessé teszi az eladó és a vevő, e két valóban létező, hús-vér figura viszonyát.
A törvény rossz.
A lapunk beltestében tárgyalt Terry Black-történet fordulatai, melyek a társadalom perifériájának sötét bugyraiból immár a nagypolitikáig habzanak fel, részben ennek tudhatók be. Az anya egy tévéműsorból értesül Rácz vásárlási szándékáról, és mint valami hirdetésre, úgy jelentkezik eladóként; a háttérben a munkanélküliség, a nyomor és a legszörnyűbb kiszolgáltatottság kontúrjai sejlenek fel egyrészt, másrészt a vélelem, hogy a nő nem az első gyerekét akarná pénzzé tenni. A vevő, aki, ha mégoly látványosan is, de szintén a társadalmi margón él, belemegy az üzletbe, miközben az első pillanattól fogva tudja, hogy nem fog fizetni. Hogy biztosra menjen, az áru leszállítása után még fel is nyomja az eladót a rendőrségen. A rendőrség, majd a Rácz által felkeresett minisztériumi tisztviselők persze nem csinálnak semmit: egy zavaros nemű látványbuzi és egy félig-meddig hajléktalan proli elszámolási vitája, úgy látszik, nem lépi túl az ingerküszöbüket. Kevéssé fogékonyak Dosztojevszkijre; gyermekkereskedelem pedig, ugyebár, nincs Magyarországon. Hisz a törvény tiltja. Intézzék el egymás közt.
Pedig ha valami e történetből, hát ez, a rossz törvény és annak következményei kellene hogy a szociális és családügyi minisztert foglalkoztassák. De Harrach Pétert csak azután kezdte érdekelni Danika, hogy kiderült: egy közismert transzvesztita fogadott örökbe gyereket Magyarországon. Valami buzeránsféle. Csak ezután kezdett el serénykedni az ügyészség; és ezután igyekszik a gyámhivatal megsemmisíteni saját, Ráczot az örökbefogadásra alkalmasnak nyilvánító határozatát. Márpedig az a határozat jogszerűen született: Rácztól egy jogállamban ezért nem lehetne elvenni Danikát. És ettől a ponttól kezdve mindegy, hogy mit gondol a miniszter, hogy vajon a gyermekért érzett őszinte és mély aggodalom vezérli-e, vagy pusztán arra számít, hogy a homofóbia tisztes hasznot hajthat fél év múlva a választásokon: itt neki nincs lap osztva.
Megeshet persze, hogy kiderül: egy egyedülálló, homoszexuális férfi nem fogadhat örökbe gyereket Magyarországon, hogy a politikai nyomásnak nem fog tudni ellenállni a törvény szövedéke. Ne adjunk gyereket buziknak. De mi legyen azokkal a buzikkal, akik csak később buzultak be, és előtte még legyártottak néhány gyereket? És mi legyen a kurvák gyerekeivel? Vegyük el tőlük?
És még kitől?
