Ezek a kérdések pedig a láthatóság problémájával kapcsolatosak.
H
Az amerikai újságíró állítása szerint New Yorkban és Washingtonban "ismert" emberek haltak meg, akik tragédiája a világ széles tömegeiben kelt együttérzést, s akik halála korunk legszélesebb és legerősebb nemzetközi összefogásának lett az alapja. "Ismertségük" és létezésük persze nem konkrét, hiszen a merényletek hatásának bemutatásakor a nemzetközi sajtó - helyesen - önkorlátozást mutatott: tartózkodott a legszemélyesebb mozzanatok bemutatásától, és nem voltak brutális képsorok sem. Az áldozatok konkrét létezése amiatt is rejtett, hogy - bár erről nem sok szó esett - jó részük (legalábbis a New York-iaké) nem amerikai vagy nyugat-európai üzletember, hanem frissen bevándorolt vagy éppen átmenetileg ott munkát vállaló irodai alkalmazott, büfés, takarító, mindenes volt, olyan emberek tehát, akik máskülönben észrevétlen létezésükkel a világkapitalizmus egyik központjának mindennapjait működtették. E korántsem pusztán amerikai, hanem inkább globalizációs rémdrámában több mint hatvan ország (nemzet) sirathatja a világgazdasági rendszer forgatagába vetődött migránsait, akik földrajzi helyük megváltoztatásával próbáltak felfelé lépni a világtársadalom jövedelmi lépcsőfokain. E sorsok nem az amerikai középosztályi életformát példázzák, hanem azt, hogy az emberiség milliárdjainak otthont adó "harmadik világbeli" gödrökből (India, Banglades, Pakisztán, Mexikó stb.) néhányan megpróbálnak - a bevándorlási és migrációs törvények útvesztőjében, akár sorozatos megaláztatások árán is - a "látható" felszínre törni. Paradox módon láthatóvá válásuk, felszínre vergődésük, beköltözésük a világkapitalizmus jelképes ikertornyába az életükbe került. Saját láthatatlan, és a nyugati napfénytől elvakított terrorista "testvéreik" nem vették észre őket - halálrepülőiket a kapitalizmus (és nem a szabadság) szimbólumára irányozva az ő pusztulásukat (is) okozták. De az is lehet, hogy ebben az időben, térben és társadalompszichológiailag precízen megtervezett Nyugat-ellenes akcióban a saját magukat az igazságosság angyalainak gondoló, önpusztító huszonévesek "hűtlen" sorstársaikat is büntetni akarták.
H
A WTC-ben elpusztult áldozatok a munka- és földrajzi helyük megváltoztatása, illetve az amerikai állampolgárság vagy zöldkártya birtoklása révén mégiscsak megváltották a helyüket a világtörténelem panoptikumában. Sorsukra közismert és nagy jelentőségű politikai és katonai cselekvéssorok okaként hivatkozik a világpolitika, haláluk mozzanata egyike lesz a leggyakrabban felidézett képsoroknak.
Nem úgy, mint azoké, akik a megtorlás (strike against terror) áldozatai lettek vagy lesznek. A katari tv-t leszámítva az ő életük már médiamásodperceket sem ér, hiszen létük nem több, mint "járulékos veszteség". Hiányuk persze föl sem fog tűnni, hisz eddig is csak eszközei voltak az elmúlt huszon-egynéhány év orosz és amerikai geopolitikai játszmáinak, amelyek közvetlenül előidézték az afgán politikai rendszereket romba döntő polgárháborúkat. ´k már haláluk előtt sem léteztek. Az "ismert" világba menekülő társaik sem kerülnek jobb helyzetbe, hiszen ők emberi lények helyett bakteriológiai és nemzetbiztonsági kockázatként (értsd menekültként) tűnnek fel a nyugati "befogadók" körében.
De az afgánokat és más harmadik világbelieket nem csak a háborús akciósorozat és a militáris nyelvezet tünteti el mentális térképeinkről. Szemben például ´56-os "geopolitikai" áldozatainkkal, ők e térképen, az elmúlt háromszáz év gyarmatosítása által felrajzolt térképen a maguk jogán soha meg sem jelentek - a legjobb esetben is csak az angol és a francia kolonizáció tárgyaként tűntek fel. Önálló, a nyugati viszonyoktól függetlenül tárgyalt, aktív létük sosem volt. A "Kelet" nyugatiak által megrajzolt világát a passzív mozdulatlanságról, bornírtságról és alárendeltségről szóló, unalomig ismételt gyarmatosító narratíva uralja, s e diskurzusban Samuel Huntington mostanában agyonidézett munkája minden civilizatorikus fundamentalizmusával is csak gyenge tudományos-orientalista egyetemi jegyzet lehet. Egy "keleti" muzulmán még esetleges nyugati szokásai és öltözete ellenére is alacsonyabb rendű, nem racionális, vallási értelemben tradicionális lény, sőt akár született terrorista is, aki csak objektuma lehet a nyugati tudásnak és civilizatorikus kontrollnak. Seres László Nyugatra vágyakozó (csatlakozásra váró) orientalizmusával ezt az alapstruktúrát a következőképpen fogalmazza meg: "A kultúrák nem egyenrangúak", és az, amelyik tűri és támogatja a terrorizmust, nem élvezhet "egyenlő jogokat" (Élet és Irodalom, 2001. szeptember 28.). Az afgánok, az algériaiak, az egyiptomiak, az irániak ne is álmodozzanak kulturális egyenjogúságról: vagy önként lecserélik "terrorista" kultúrájukat (civilizációjukat), vagy kiteszik magukat a "Végtelen Igazság", "Tartós Szabadság" és hasonló fantázianevű beavatkozásoknak. A reprezentáció és az ahhoz kötődő materiális valóság szintjén ők csak az egyetlen lehetséges jövőt mutató "liberális-humanitárius" Nyugat tárgyai maradhatnak.
H
Az ebben az értelemben alárendelt, társadalom- és történetfilozófiai szemszögből láthatatlan társadalmak tagjai azonban egyféleképpen mégis láthatóak: bőrük színe (és adott esetben ruházatuk) teszi őket azzá. A sors furcsa, ámde pontosan érthető fintoraként a maguk fizikai valóságában, rasszként "láthatóak" a mi-közösség nem látható "fehérsége" mellett. Mint Franz Fanon írja klasszikus, A feketeség ténye című írásában, egy fekete bőrű ember nem ember, hanem "fekete ember", aki nem egyszerűen a rasszista előítéletnek, hanem "saját megjelenésének" is a foglya. Alárendelődése és láthatósága egymást feltételezi. Az ember, ha a bőre sötétebb árnyalatú és a tetejében még a ruházata is "harmonizál" e tónussal, akkor nagy eséllyel válhat a nyugatiak szemében a terrorveszély forrásává. Néhány nappal a New York-i és washingtoni tragédia után egy bevándorló családból származó, nyolcévesforma Los Angeles-i kisfiú a CNN képernyőjén szorongva fogadkozott, hogy mostantól fogva még kedvesebb lesz osztálytársaihoz, nehogy azok a "rossz fiúk" közé sorolják. Amerikai-magyar barátomat és sötétebb bőrű, nem arab kedvesét az amerikai utcán lehúzott kocsiablakból biztatják az amerikai haza szeretetére néhány nacionalista rigmussal. James Woods hollywoodi színész pedig a következő történettel szolgáltat példát a láthatóság rabságára: ez év augusztusában repülőn utazott néhány "közel-keleti" férfival, akik furcsán viselkedtek, nem ettek, nem ittak, nem beszélgettek, hanem csak videóztak azon a repülőjáraton, amelyiket néhány héttel később öngyilkos merénylők amerikai célpontoknak vezettek neki. James Woods azonban ezt nem utólag, a tragédia bekövetkezte után mesélte el az FBI-nak, hanem rögtön a gép leszállása után. Egy igazi hazafi mindig figyel, és tájékozódásában segíti a megfigyeltek külső megjelenése.
Talán éppen e kettősség - a némaság és láthatatlanság egyfelől, a külső megjelenés alapján történő azonosítás másfelől - adja meg a terrorista cselekmények episztemológiájának egyik kulcsát. Nem állítom, hogy ez magyarázza a tettet, de abban biztos vagyok, hogy az elmúlt két hónap eseményeit épp a vizibilitás keretezte, vagy, ha tetszik, értelmezte társadalmi szinten. A terroristák a láthatóság/nem láthatóság paradoxonját a végtelenségig fokozták: a szeptemberi terrorizmus a történetfilozófiai, kollektív láthatatlanság önkéntes vállalása a láthatóság elérése érdekében.
A WTC-t elpusztító terroristák olyasvalamit tettek, ami személyüktől függetlenül, sőt a személyük és a személyiségük megszűnésével, azaz a halálukkal érte el a világon elképzelhető legnagyobb publicitást. A terroristák mindvégig láthatatlanok maradtak, a konspiratív, rejtett szervezkedés időszakában teljesen belesimultak környezetükbe. A cselekményt megelőzően nem tettek semmit személyük megörökítése érdekében. Nem adtak közre felhívást, csak bérelt autóikat hagyták maguk mögött a repülőtéren, miközben elpusztítani indultak magukat és áldozataikat. Nem követelőztek, nem beszéltek az irányítótornyokkal, csak némán elfoglalták a gépeket, és némán nekivezették őket a célpontoknak. Céljuk - ha az önpusztítás esetében egyáltalán van értelme ezt firtatni - csak az lehetett, hogy láthatatlan tettükkel lyukat üssenek a látható világ felszínén, s ezzel társadalomlélektanilag rombolják a Nyugatot, amelynek kolonizáló beavatkozását társadalmaik oly félreérthetetlenül tapasztalták meg az elmúlt évszázadokban, évtizedekben, években. A történelem kollektív tárgyaiból a történelem igazságtevő, individuális alanyaivá akartak válni. Pusztításuk a kollektív és individuális szint végzetes egymásba csúszásának volt az eredménye. Kollektíven elszenvedett megaláztatásukat, eltárgyiasításukat ártatlan, egyéni "amerikai" áldozatokon fizikailag bosszulták meg. A kettő között a kapocs saját önpusztításuk volt.
H
Ha e furcsa brutalitás pontos leképeződése annak az egyenlőtlen episztemológiai rendnek, amely inherensen kolonizáló világunkat a felvilágosodás óta jellemzi, a kérdés már csak az, hogy a Nyugat, amely létrehozta ezt a rendet, kibírja-e az ebből fakadó nyomást, és nem fogja-e magát elemészteni a repülők ütötte fekete lyukban.
Márpedig az esély, hogy a Nyugat megsemmisíti önmagát, az elmúlt időszakban csak nőtt. A terrorizmus elleni harc mintha felemésztené a modernitás maradék liberális tartalékait, és egyre inkább az orwelli 1984-ben vizionált, céltalan, világok közötti harc dominálna. A mostani válaszcsapás érdekében amerikai és brit politikusok létrehozták a gusztustalanság koalícióját, azaz minden olyan hatalmat maguk mögé sorakoztattak, amelyek eme akcióban meglátták a lehetőséget saját, láthatatlan, terrorista ellenségeik kiirtására. Retteghetnek a kurdok, a csecsenek, az ujgurok, a kasmíri muzulmánok, hiszen az elkövetkező években nem lesz, aki melléjük állhatna. Evvel pedig elindulhat a külső vagy belső határok tologatásáért folyatott harc - a káosz, amely világháborút eredményezhet. Ebben a háborúban nemcsak a fények hunyhatnak ki, hanem elveszhet minden "civilizációs" korlát is. A láthatatlan ellenség elleni harcban szem elől téveszthetjük az embert, és így válhatunk mindannyian láthatatlanná.
A szerző szociológus.
