Nem csak a Suzukihoz mentek el tiltakozni ellenzéki képviselők egy valódi jogsértés, a szakszervezeti vezető elbocsátása miatt, de az Audi dolgozóinak sikeres sztrájkját is a kormánnyal szembeni tiltakozások részeként értelmezték, és három képviselő Dunaújvárosba is elment, ahol a Hankooknál az Audihoz hasonlóan sikeres bérsztrájk folyt – holott a bérsztrájk nem a politikai ellenállás eleme. Szocialista politikustól hallottunk olyat, hogy az Orbán-kormány „eladja a multiknak” a magyar munkavállalókat. „Önök a rabszolgatartó multik oldalán állnak” – mondta a parlamentben az Orbán-kormány államtitkárának egy DK-s képviselő. Ezzel a retorikával és akciókkal az ellenzéki pártok a kormány oldalára tolják a külföldi befektetőket.
Nem furcsa? Annak idején, 2010-ben Orbán azzal indította kormányzását, hogy a bankokat és a multikat megvádolta, hogy nem vesznek részt a közteherviselésben, és drasztikus mértékben felemelte a bankadót, és bevezette az ágazati különadókat. Mindezt következetes multiellenes retorika kísérte, de nem csak retorika: meghirdette és intézkedések sorával meg is valósította a külföldi cégek kiszorítását a közműszektorból, részben a bankszférából, és ugyanezt szerette volna elérni a kiskereskedelemben is, bár eddig csak mérsékelt sikerrel. Az egykor kormányzó, ma ellenzéki politikusok mindeddig büszkélkedtek azzal, hogy mennyi külföldi befektetést hoztak az országba, ami az Orbán-kormánynak nem sikerült. Tudták, hogy a külföldi befektetők modern technológiát, műszaki és vezetési tudást, világpiaci jelenlétet biztosítanak Magyarországnak, és kulcsszerepük van az ország eddig elért felzárkózásában akkor is, ha annak mértékével nem lehetünk elégedettek. Most viszont az egész ellenzék egy szólamban kezdi támadni a multikat. Mi történhetett?
Fordulópont
Hosszú ideje tartó folyamatról van szó. Az Orbán-kormány és ellenzéke működését figyelve több alkalommal találkoztunk már azzal, hogy ellenzékiek a kormányoldal nyomására feladják saját korábbi, kormányon képviselt álláspontjukat, és átveszik a kormányét. A határon túli magyarokkal kapcsolatos politika volt erre az első fontos példa. Amikor 1994 és 1998 között az MSZP és az SZDSZ volt kormányon, a Horn-kormány – az Antall-kormány gyakorlatát folytatva – alapszerződésekkel teremtett garanciákat a magyar kisebbségek helyzetének javítására a szomszédos államokkal kialakított javuló viszony keretei között. Az első Orbán-kormány viszont ezzel ellentétes megoldást választott: a 2001-ben elfogadott státustörvénnyel közjogi köteléket hozott létre a magyar állam és a szomszéd országokban élő magyar nemzetiségű magánszemélyek között, vállalva a konfrontációt a szomszéd államokkal (óvatosságból kivéve a státustörvény hatálya alól az EU-tag Ausztriát). Az MSZP azt feltételezte, hogy a nacionalistának gondolt magyar közvélemény támogatja ezt, ezért meghátrált, megszavazta a státustörvényt, noha az ellentétes volt saját korábbi politikájával. (Csak az SZDSZ szavazott nemmel, benne természetesen e sorok írója is.) Ez végül is a Fideszt erősítette, hiszen politikájának e fontos pontja mögé 94 százalékos többséget tudott állítani az Országgyűlésben.
Egy évtizeddel később, a második Orbán-kormány hivatalba lépését követően ugyanez ismétlődött meg a kettős állampolgársággal. Noha a 2004. decemberi népszavazás azt mutatta, hogy a magyar választóknak csak a kisebbsége, 19 százaléka támogatja leadott szavazattal a letelepedés nélküli kettős állampolgárság ügyét, 2010 nyarán a Fidesz gyorsan elfogadtatta azt az új Országgyűléssel. Az MSZP-frakció – néhány képviselő, köztük Gyurcsány Ferenc kivételével, aki kitartott amellett, amit miniszterelnökként képviselt – újra meghátrált, ugyanúgy megszavazta azt, mint a Jobbik- és az LMP-frakció. Akkor a közvélemény-kutatások még nem támasztották alá, hogy a lakosság többsége a kettős állampolgárság mellett lenne, de néhány év elteltével az állampolgárságot már támogatta a többség, viszont az azzal járó választójogot még mindig nem. Mégis, az ellenzéki pártok – az egyedüli DK kivételével – odaálltak nem csak a kettős állampolgárság, de az azzal járó választójog mellé is, legfeljebb a határon túliak választójogának más (semmivel sem inkább elfogadható) konstrukcióját javasolták. Azt láttuk tehát, hogy a Fidesz előállt a határon túli magyarok helyzetének a közjogi kötelék megteremtésével történő kezelésével, és masszív politikai kampányt folytatott emellett. Az ellenzék akkor vezető pártja, az MSZP – azt feltételezve, hogy azt a közvélemény többsége is támogatja –, saját addigi politikáját félretéve támogatta a közjogi kötelék megteremtését. (Korábbi elutasító álláspontjáért látványosan bocsánatot is kért, s ehhez a pártvezetés elzarándokolt Kolozsvárra.) Miután a választók a kormány masszív propagandája mellett az ellenzékiek többségétől – mindenekelőtt az MSZP-től – is ugyanazt hallották, mint a kormánytól, a közvéleményben is végbement az eltolódás. Az eredmény: a kormány álláspontjának széles körű elfogadása, egyfajta politikai hegemónia, a kormány általános megerősödése és az ellenzék mozgásterének szűkülése, politikai pozíciójának gyengülése.
Ugyanabba a folyóba, többször
Orbán – kellő időben, közel másfél évvel a választás előtt – egy péntek reggeli rádiónyilatkozatában előállt a „rezsicsökkentés” varázsszóban megfogalmazott ígérettel. Noha a korábban kormányzó ellenzékieknek tudniuk kellett, hogy a közüzemi szolgáltatások árait nem célszerű elszakítani a költségektől, nem alaptalanul azt feltételezték, hogy az embereknek a kormányzati ajándék tetszeni fog, meghátráltak, és – eltekintve Gyurcsány Ferenc első ironikus reakciójától, miszerint „legyen olcsóbb a madártej, de legalább a habja” – elkezdtek rálicitálni a Fidesz kezdeményezésére. Persze, ők is rezsicsökkentést akarnak, csak más módon, más eszközökkel, akár még többet is, mint a kormány. Az, hogy milyen hátulütői lehetnek a kierőszakolt árcsökkentésnek, hogyan mehetnek tönkre a közműszolgáltatók, csak a szakemberek észrevételeiben jelent meg, az ellenzéki pártok kínosan óvakodtak az ilyesmitől. Mi lett az eredmény? Megint a Fidesz totális hegemóniája a nyilvános diskurzusban, és az újabb országgyűlési kétharmadot eredményező választási győzelem.
Hasonló volt a menet a menekültkérdésben. A menekültválság kirobbanásakor Orbán Viktor azonnal kibocsátotta üzenetét a migráció veszedelméről, a menekültek elutasításáról. Bár a közvélemény-kutatások szerint a magyar társadalomban a nyugati társadalmakhoz képest erős volt az idegenellenesség (emlékezetes a nem létező pirézektől való erős idegenkedés tapasztalata egy felmérésben), az idegenellenesség mértéke akkor még kisebb volt, mint a másik három visegrádi országban. A menekültek megjelenésének hónapjaiban egy számottevő kisebbség mutatta meg szolidaritását, és segített az ide érkezőknek, civil szervezetek alakultak erre. (Szeged szocialista polgármestere a vasútállomás mellett felállított ideiglenes faépülettel segítette a menekülteket támogató civilek munkáját. Gyurcsány saját házában adott egy-egy éjszakára szállást néhány átutazó menekült családnak.) Maguk a menekültek hamarosan eltűntek az országból (akik bejutottak, azok továbbmentek Nyugatra, és újakat nem engedtek be, a menekülttáborokat sorra bezárták), a kormányzati propaganda viszont nagy erővel folytatódott. Az ellenzéki pártok, érzékelve az idegenellenesség elterjedt voltát, sorra hátráltak meg a menekültügyben kifejtett masszív politikai nyomás előtt. Az LMP határozottan, az MSZP óvatosabban, de nemet mondott az EU menekültkvótájára, igyekeztek kitérni a vita elől (mondván, hogy nem a bevándorlás, hanem a kivándorlás a probléma Magyarországon). Végül odáig jutottunk, hogy a 2018-as választási kampányban a kerítés építését korábban még ellenző ellenzéki pártok egymás után mondták ki: a kerítés akkor is marad, ha megnyerik a választást. A Tárki kutatásai szerint 2015 óta az idegenellenesség Magyarországon évről évre erősödött. A következmény ismét a kormány hegemóniája a nyilvánosságban, és újabb, parlamenti kétharmadot eredményező választási győzelem.
A magyar politikában tehát sajátos törvényszerűség érvényesül: a Fidesz előáll valamivel, elfogadtatja azt a közvélemény jó részével, az ezt érzékelő baloldali és liberális ellenzék pedig, ha eredetileg mást is gondolt az ügyben, a közvéleményre tekintettel nem fordul azzal szembe, sőt helyesli is, és ezzel – ez a kulcspont – megerősíti a választókat abban, hogy a Fidesznek igaza van. A Fidesz irányítja azt, hogy milyen kérdések kerüljenek a politika napirendjére, és azt is, hogy mi azokra a helyes válasz. Így kerül a Fidesz hegemón pozícióba a magyar politikában.
Ezekben a hetekben a multikhoz való viszonyban láthatunk hasonló folyamatot. Az ellenzék, nyilván annak ismeretében, hogy a kutatások szerint a külföldi tőke magyarországi jelenlétével szemben széles körben erősek az ellenérzések, átveszi a Fidesztől több mint két évtizede hallható multi-ellenes retorikát, azt remélve, hogy a közvélemény ellenérzéseit megszólaltatva megőrizheti híveinek támogatását. Nem veszi észre, hogy ezzel is a Fidesz hegemóniáját erősíti.
Másképpen hátráltak meg a szocialisták a „családvédelmi akcióterv” ügyében. Az „akcióterv” a Fidesz társadalompolitikai felfogását tükrözi, amely a Ferge Zsuzsa által leírt perverz újraelosztás iskolapéldája, ezért élesen bírálták ugyan, de igennel szavaztak rá. (Igennel szavazott az LMP is, amely a Jobbikkal együtt helyeselte is, csak nem tartotta elégségesnek.) „Ami jó az embereknek, azt megszavazzuk” – mondták ezúttal is a szocialisták, megkerülve a kérdést, hogy mely embereknek jó, és mely embereknek lett volna jó az, amire így nem jut pénz. Újabb erősítés a Fidesznek, ami hozzájárulhat az újabb Fidesz-kétharmadhoz.
A szerző közgazdász, 2011–2014 között a DK egyik alelnöke volt.
