A nemzeti ünnep után vagyunk egy hónappal: amikor Petőfi Sándor pörgőrúgással irtja a labancokat, a kivezényelt iskolások álmélkodva nézik. A filmet egy Széchenyi-díjas történész is bírálja ugyan, de Rákay Philip kivágta magát egy Kovács Ákos-dalszöveggel. A Zeneakadémia dolgozói egymás után hagyják ott az egyetemet, új rektort még nem sikerült kinevezni, az összeférhetetlen kancellárt pedig felfelé buktatta a minisztérium. De mi más fejezte volna ki szemléletesebben a NER áramvonalasított kultúráját, mint Cillei Ulrik, a Hunyadi László ármánykodója, aki a Don Giovanni el nem bontott díszletei között tévelyegve, zongorakísérettel döngte basszusáriáját. Az Operaházban sztrájk volt, szerencsétlen énekesek kornyikáltak a foghíjas nézőtérnek, miközben a főigazgató úr a mikrofonba sóhajtozott: el lehet menni, ha nem tetszik, haza vagy a hírhedett büfébe.
Ezekben a napokban szivárgott ki az új kulturális törvény tervezete, amely a városi színházak, a zenekarok és az alkotóművészetek totális központosítását és egységesítését célozza meg. Az erőszakos centralizálás, einstandolás, a libsinek, globalistának, megrontónak, öncélúnak bélyegzett művészek elzavarása, lejáratása nem egyszerűen megszokott része a kultúrpolitikának, hanem a lényege; így aztán nem lepődik meg rajta senki, hogy Csák János törvénytervezete alapján még nagyobb hatalmat kapnak az eddig sem nagyon visszafogott kultúrkomisszárok.
A törvénytervezet hármas jelszava az egyszerűsítés, egységesítés és átláthatóság lenne, de úgy tűnik, elsősorban egységesítést eredményez majd, és a lesből támadó cenzoroknak kedvez. A tervezet „kiemelt ágazati intézményeket” jelöl ki: a megyei hatókörű városi színházak a Vidnyánszky Attila vezette Nemzeti Színház, a zenekarok a Vashegyi György dirigálta Nemzeti Filharmonikusok, az alkotóművészetek pedig a Demeter Szilárd által létrehozott Petőfi Kulturális Ügynökség alá fognak tartozni. De megnövekedik a Nemzeti Táncszínházat igazgató Ertl Péter és az Országos Széchényi Könyvtárat vezető Rózsa Dávid szerepe is a saját szakmájában (előbbi Vidnyánszky, utóbbi Demeter szövetségesének mondható). Bár a pontos részletek még alakulhatnak, úgy tűnik, ezek a szervezetek, amelyekbe a kőszínházaktól a külföldi magyar intézeteken át a kulturális örökségvédelemig szinte minden beletartozik, három Aczél György-epigonnak fognak felelni. Hogy miről? Elsősorban arról, amit ezek az erős emberek előírni óhajtanak: műsorpolitikát, pénzügyi stratégiát, szolgáltatási tervet, s nyilván nemzeti érzületet. Annyiban a lépten-nyomon „1984-ezőknek” is igazuk lesz, hogy ez a szűk kör bárkit eltörölhet, ellehetetleníthet, aki kultúrát csinál és állami hozzájárulásban is reménykedik. A miniszter és keretlegényei ad absurdum arról is dönthetnek, milyen könyvek álljanak a falusi kiskönyvtárban.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
