A líbiai nyugati katonai intervenció motivációiról sok mindent el lehet mondani, ócsárló hangnemben, gúnyosan lebiggyedő ajakkal, és olyasfajta tekintettel, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy tulajdonosa mindent tud a világ működéséről és alapvető, helyrehozhatatlan romlottságáról, az ún. "demokráciák" valódi működéséről (melyek homlokzata csak a legnyersebb hatalmi gengszterháborúk elfedését szolgálja). Möszjő Sarkozy azért vette rá az ENSZ Biztonsági Tanácsát a no fly zone-ról szóló határozatra, mert a Kadhafi család pénzelte a választási kampányát, és most csak azt az irattartó szekrényt akarja kilőni, amiben a nyugták vannak. Jó, ez marhaság, más nem is mondta, csak az egyik Kadhafi gyerek, és ő se nagyon. De az már csak nem marhaság, hogy a francia elnök a jövő évi elnökválasztás előtt szeretne valamit visszacsípni megbicsaklott népszerűségéből, és ehhez, a francia gloire képzetének általános fenntartásához egy bombázás épp kapóra jön! És az miért lenne marhaság, hogy a francia-angol koalíció főként a líbiai olajmezőket védelmezi, minden más porhintés? Különben is: ha Kadhafit bombázzák, ha Líbiában az ún. "nemzetközi közösség" (a nemzetközi olajvállalatok, a plutokraták, a zsidók, lehet választani) beavatkozik a saját népe ellen forduló bomlott diktátor ellen, ha hirtelen annyira fontos neki a "demokrácia" (hahaha!), akkor miért nem teszi ugyanezt Bahreinben? Jemenben? Szíriában? Elefántcsontparton? Darfúrban? Vagy ugyanez, kicsit másképp: ha eddig jó volt a francia, angol, olasz, amerikai kormányoknak Kadhafi, meg a többi zsíros képű zsebhitler, ha eddig kellett a pénzük meg az olajuk meg a jachtjuk meg az unga-bungájuk, és mindegy volt, hogy hány ellenzékit zártak börtönbe és hány kisebbséget vagy többséget nyomtak el, vajon nem az álszentség paroxizmusa-e (és mellesleg: a legpitlákabb árulás) most e régi barátokat bombázni?
Csakhogy a líbiai katonai intervenció akkor is az egyetlen erkölcsileg - és nagy valószínűséggel: politikailag - helyes lépés volna, ha az összes fenti ellenérv megállna. Miután Kadhafi a március elején kirobbant tüntetéseket Tripoliban vérbe fojtotta, hadserege megindult az ország egységesen fellázadt keleti része felé. Hogy mit művelt volna a majd egymilliós Bengháziban, ha elér odáig, arról ő maga sem hagyott kétséget, midőn a "patkányok" kiirtását jelölte meg az expedíció eminens céljaként. (És miután szétlőtte az útjába kerülő, és magukat akkor még megvédeni képtelen kisebb városokat, például Miszratát.) Az ENSZ felhatalmazásával folyó, francia-angol vezetésű beavatkozás elsődleges célja tehát a vérfürdő, jogásziasabb nyelven szólva az emberiesség elleni és háborús bűncselekmények megakadályozása; ebben az értelemben leginkább a NATO kosovói akciójára emlékeztet. (Ekkorra, 1999 márciusára vált nyilvánvalóvá, hogy a Milosevic-kormány a tartomány "kiürítésére", azaz a kétmillió albán elűzésére készül: közülük közel félmillióan már a bombázások megkezdése előtt távozni kényszerültek.) De negatív példaként felidézhetjük azt is, amikor a nemzetközi közösség éveken át tétlenül nézte Szarajevó blokádját és szétlövését, a boszniai etnikai tisztogatásokat, s ezek betetőzését, a srebrenicai mészárlást. Vagy a ruandai népirtást: a közel egymillió tuszi meggyilkolását a nyugati államok, ha időben elszánják magukat, minimális katonai beavatkozás árán meggátolhatták volna.
Mármost, hogy ezenkívül van-e még valamilyen titkos, önös motivációja a katonai akciót kezdeményező bármelyik kormánynak, tulajdonképpen édes mindegy. Ráadásul az ilyesmit gyanító, beavatkozásellenes érvek egy része hamisan cseng. Ha a vezető nyugati nagyhatalmak az olajra pályáznának, vajon miért nem Kadhafit támogatnák most is? Nem az lenne a legegyszerűbb? És tényleg akkora gazemberség lenne-e, ha valóban csak az olajért aggódnának? Vajon nincs-e felelősségük azért, hogy ne omoljon össze a világ, vagy akár a saját hazájuk energiaellátása? És való igaz, hogy a beavatkozás politikája szelektív; az emberiességellenes és háborús bűnök elkövetése, vagy ezek elkövetésének nagy valószínűsége mellett az is kell hozzá, hogy egy-egy ilyen akció következményeiben várhatóan ne okozzon nagyobb kárt és szörnyűbb vérontást, mint amennyi hasznot hajt - mint amennyi emberéletet megóv. (A boszniai és a ruandai intervenció megkésettsége, illetve elmaradása épp azért oly megbocsáthatatlan, mert semmiféle globális vagy regionális biztonságpolitikai kockázattal nem járt volna.) A bahreini, jemeni vagy szíriai akció épp emiatt tűnik kevéssé valószínűnek. És való igaz az is, hogy a beavatkozást remekül el lehet szúrni: erre Irak a legjobb példa, ahol a Szaddám elűzését követő három év katasztrofális amerikai politikájának az egész akciót sikerült kompromittálnia. Ha van veszélye a líbiai akciónak, az éppen ez: az alkalmi koalíciónak fogalma sem igen van arról, hogy - a polgárháborús erőszak megakadályozásán kívül - pontosan mi is a célja, s hogy vajon ki és hogyan kormányozhatná majd a kadhafitlanított országot.
De azt állítani, hogy azért ne cselekedjen a nemzetközi közösség helyesen most, mert más alkalmakkor ezt elmulasztotta, maga a morális csőd. Líbia éppenséggel rehabilitálhatja a nemzetközi politikának a jugoszláviai háborúk alatt megerősödő, majd az iraki és az afganisztáni fél siker nyomán megbicsakló szabályát, mely szerint a tömeggyilkosokat, akik saját polgáraik kiirtásában látnák hatalmuk zálogát, előbb-utóbb úgyis csúnyán seggbe fogják durrantani. És ennek csak örvendeni lehet.
