Isten védelme felé

Miért támogathatja egy keresztény az azonos neműek házasságát és jogukat az örökbefogadásra? – Vitában Márkus Tamás református lelkipásztorral

Aki figyelemmel kísérte az Alaptörvény utolsó módosítása körüli vitákat, az joggal gondolhatja, hogy ha valahol, akkor az egyházakban legalább néhány kérdést illetően konszenzus uralkodik, és ezekben a kormány bízvást számíthat a támogatásukra. Ilyen témák az azonos nemű párok általi örökbefogadás, vagy a következő kitételek: „az anya nő, az apa férfi”, és „Magyarország védi a házasság intézményét mint egy férfi és egy nő között (…) létrejött életközösséget”. Sőt, mind gyakoribb az az álláspont: akik ezzel nem értenek egyet, kizárják magukat az egyházból.

Ilyen megállapításokat tett nemrég Márkus Tamás református lelkipásztor (lásd: Miért nem támogathatja egy keresztény az azonos neműek házasságát?, 777blog.hu, 2021. január 31.). Az Evangelikál Csoport vezetője, számos hitvita résztvevője vitázott már többek között Puzsér Róberttel is. Írása figyelmet érdemel, mert a 777 az egyik legolvasottabb keresztény oldallá nőtt, nemrég Tarlós István volt főpolgármester és Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke adott itt nagy­interjút.

Márkus leszögezi: a klasszikus egyetemes hitvallások ugyan nem tárgyalják az azonos neműek házasságának kérdését, annak (és az azonos nemű párok általi örökbefogadásnak) támogatását a dogmatika mégis szükségszerűen kizárja, és azt mindig ki is zárta. A két nem teremtettsége, Jézus és egyháza kapcsolata, mint a férfi-nő házasság metaforája, a homoszexuálisokról szóló bibliai szöveghelyek erre mutatnak rá. A kérdés nemcsak a kétezer éves hagyományra nézve meghatározott, de normatív módon is, azaz a Szentírás egyértelmű szabályokat rögzít. Aki nem így látja, az egy elsődleges hittételt tagad, s ezzel a teljes dogmarendszert elutasítja.

A két kérdés (házasság és örökbefogadás) közül ma az utóbbi aktuálisabb. Az azonos neműek ugyanis, ha nem is teljes módon és fele­másan, de élettársi kapcsolatban továbbra is megélhetik a család közösségét Magyarországon. Örökbe azonban a jövőben egyre nehezebben fogadhatnak majd. Egyértelműen erre utal a február 27-én a témában megjelent kormányrendelet: a kormány szeretné bezárni azt a kiskaput, amely szerint, noha azonos neműek nem fogadhatnának örökbe, ezt sokan mégis megtették. Mégpedig „trükközve” és „jogi kiskapukat” találva: a pár egyik tagja egyéni örökbefogadóként jelentkezett az eljárásra.

Mint keresztény kutató és református egyháztag válaszolok. Világossá teszem: a keresztények biblikusan és szabadon támogathatják az azonos neműeket a fenti kérdésekben. Márkushoz hasonlóan két kérdést vizsgálok meg: a hittételek állandóságának kérdését és egyes normatívnak tekintett igehelyeket és azok értelmezését. Kitérek írása rejtett érzelmi töltetére is.

A változások természete

A szerző már írása első bekezdésében elköveti a konzervatív keresztényekre jellemző legnagyobb hibát. Úgy is mondhatnám: kilóg a fundamentalista lóláb. Ennek a lényege: az egyház kétezer éves története során a biblikus-apostoli örökséget követő keresztények és az ahhoz hűtlenné válók számos kérdésben és mindig harcoltak egymással. Az pedig, hogy ki hol áll, egyértelműen eldönthető, mert a Biblia változatlan, örök igazságokat tartalmaz.

Csakhogy ez egyszerűen nem igaz, de minimum vitatott.

Az, hogy a Biblia egyes könyveinek teológiá­ja és társadalomképe egyáltalán nem konzisztens, sőt egymásnak kifejezetten ellentmondanak, jól ismert tudományos álláspont. Miként az is, hogy a maguk korában a maihoz hasonlóan érzékeny társadalmi vitákat folytattak ma már jelentéktelenné vált kérdésekben. Peter Enns amerikai teológus a How the Bible Actually Works (Hogyan működik valójában a Biblia?) című munkájában úgy fogalmaz, hogy a Szentírás szerzői újra és újra átértelmezték a múltat és az Istennel való kapcsolatukat, hogy aktuális kérdéseikre használható válaszokat találjanak. Ennek nagyon is a tudatában voltak mint kötelességüknek. Sőt e nélkül a folyamat nélkül a kereszténység ma nem is létezne. Ezt gondolja (hozzám hasonlóan) a legtöbb progresszív vagy liberális keresztény.