Az elmúlt hetekben erőteljes munkálkodásba fogott a Budapesti Olimpia Mozgalom, a BOM, mely tucatnál is több magyarországi nagy céget, s száz, köztiszteletnek örvendő személyt állított maga mögé. A Magyarország legerősebb informális lobbicsoportjának kinéző civil szervezet célja nemes: azt szeretnék elérni, hogy a főváros és a Magyar Olimpiai Bizottság pályázza meg a 2016-os olimpia rendezési jogát, s az előtanulmány elkészítésére, illetve aktualizálására össze is dobtak úgy 200 millió forintot.
Lépjünk mi is túl e mai kocsmán, és nézésünket irányítsuk a középtávoli, ám további sportsikerekben gazdag jövőbe. Bár azt mondjuk nehéz csudálkozás nélkül megállni, amikor Schmitt Pál, a MOB elnöke és a Fidesz alelnöke a televízió élő adásában követeli magának a BOM pénzét, és úgy teremti le Magyarország legbefolyásosabb üzletembereit, amiért nem neki adták azt a nyomorult 200 milliót, hogy ráadásul még igaza sincs. Attól, mert valakiből egy balszerencsés választási eredmény miatt nem lett külügyminiszter, még nem kéne hogy elmenjen minden esze, gondolnánk. De ez legyen az ő baja - mindenesetre Schmitt közeles MOB-elnöki bukását szerkesztőségi zugbukmékereinknél csak nagyon alacsony oddsszal és ötös kötésben lehetne fogadni, nem is javasoljuk senkinek.
Ettől persze az a kérdés, hogy kell-e nekünk olimpia vagy nem, a lehető legmesszebbmenőkig felteendő. Az ugyanis elég ostoba helyzet lenne, ha a fent említett olimpiapárti üzlet- és magánemberek és megavállalkozók és gigacégek valami olyasmibe tudnák befírölni a magyar államot, amit aztán az önfeledt lelkendezésre hajlamos, és smucigságát e pillanatokban feledni kész nép később keservesen megbánna. Az olimpiai pályázat előkészítésére szánt 200 millió még akkor sem tűnik soknak egyébként, ha a 2016-os rendezés joga távoli, mondhatni éteri magasságokban lebeg hazánk előtt. Lehet, hogy az esély minimális (bár ki tudja, mekkora lesz valójában), ám a siker egészen váratlan vistákat nyithat meg a hazai tulajdonú vagy magyarországi érdekeltségű nagyvállalatok előtt. És az, ami e perspektívából olimpiának látszik, talán nem is annyira a magyar sport felvirágoztatásának lenne alkalma, hanem állami fejlesztési pénzek leakasztásának kitűnő lehetősége. Mi őszinte hívei vagyunk úgy a kapitalizmusnak, mint az állami fejlesztéseknek, és százszázalékos sportemberek is vagyunk egytől egyig - de az a több mint 4,6 ezer milliárd forint, amibe az olimpia és a megrendezéséhez szükséges fejlesztések a jelen kalkulációk szerint kóstálnának, s annak az a része, amit e vállalás hosszú éveken át a magyar költségvetésből kiemelne, lehetőségeinkhez képest kicsit borsosnak tűnik. Az olimpia barátainak egyik kedvenc érve erre az, hogy egy rakás infrastrukturális meg ilyen-olyan beruházást mindenképp meg kell valósítani, s ezt a magyar államból csak egy olimpia préselheti ki - ehhez képest az igazán nem nagy tétel, hogy felépül néhány, az egyszeri alkalmon kívül bajosan hasznosítható, tehát jó eséllyel bukó stadion, szálloda meg olimpiai meg médiafalu meg egyéb létesítmény. De ennél azért szeretnénk jobb érveket is az össztársadalmi haszon tárgyában, ha nem túl nagy kérés. Ha már a magyar költségvetés hosszú éveken át minden összekaparható fejlesztési fillérjét erre a projektre költené, s az országgyűlés egyetlen döntéssel lemondana pénzügyi döntésképességének egy részéről: a büdzsé kiadási oldalán felbukkanó bizonyos szabad összegek évenkénti kiporciózásáról. És arról sem vagyunk meggyőződve, hogy a magyar államgépezetet épp az olimpiai beruházások, illetve az azokat kivitelező (tervező, hitelező stb.) nagyvállalatok tudnák hatékonyabb működésre bírni. Ennél szeretnénk többre becsülni választott hivatalnokainkat; és mi tagadás, él bennünk valami - megalapozatlan és rosszindulatú - gyanakvás is az olyan eshetőségekkel szemben, amikor a (nagyon, észveszejtően sok) magántőke fülbe súg az államapparátusnak vagy a törvényalkotónak. Ha csak szeretett fővárosunkon nézünk körbe, arra egészen sok példát látunk, hogy az építeni és befektetni és eladni sose rest tőke miként gyűrte maga alá, fizette le, zúzta szét a telkeket áruló, ilyen-olyan határozatokat és rendeleteket és engedélyeket kiadó közhivatalokat, s szórta tele Budapestet fertelmes lakótelepeivel. (És hogy egy egészen sportközeli esetnél maradjunk, a Papp László Sportarénát és vele a pár milliárdos buktát nemrég kényszerült visszavásárolni az állam.)
Mindettől persze még egészen kitűnő dolgok is kikerekedhetnek a BOM kezdeményezéséből. Tehetős tagjai addig is finanszírozhatnák például a magyar utánpótlást változatos sportágakban, bizalomerősítő jelleggel. És mi leszünk a legnagyobb olimpiai szurkolók is. De előbb egy olyan államot szeretnénk látni, amely nem csak képes elvégezni egy ilyen óriási vállalkozás költség-haszon elem-zését - a saját szempontjai szerint -, de nemet mondani is tud, ha e számítások azt követelik.
