Itt mindenki sportoló

Publicisztika

Az elmúlt hetekben erőteljes munkálkodásba fogott a Budapesti Olimpia Mozgalom, a BOM, mely tucatnál is több magyarországi nagy céget, s száz, köztiszteletnek örvendő személyt állított maga mögé.

Az elmúlt hetekben erőteljes munkálkodásba fogott a Budapesti Olimpia Mozgalom, a BOM, mely tucatnál is több magyarországi nagy céget, s száz, köztiszteletnek örvendő személyt állított maga mögé. A Magyarország legerősebb informális lobbicsoportjának kinéző civil szervezet célja nemes: azt szeretnék elérni, hogy a főváros és a Magyar Olimpiai Bizottság pályázza meg a 2016-os olimpia rendezési jogát, s az előtanulmány elkészítésére, illetve aktualizálására össze is dobtak úgy 200 millió forintot.

Lépjünk mi is túl e mai kocsmán, és nézésünket irányítsuk a középtávoli, ám további sportsikerekben gazdag jövőbe. Bár azt mondjuk nehéz csudálkozás nélkül megállni, amikor Schmitt Pál, a MOB elnöke és a Fidesz alelnöke a televízió élő adásában követeli magának a BOM pénzét, és úgy teremti le Magyarország legbefolyásosabb üzletembereit, amiért nem neki adták azt a nyomorult 200 milliót, hogy ráadásul még igaza sincs. Attól, mert valakiből egy balszerencsés választási eredmény miatt nem lett külügyminiszter, még nem kéne hogy elmenjen minden esze, gondolnánk. De ez legyen az ő baja - mindenesetre Schmitt közeles MOB-elnöki bukását szerkesztőségi zugbukmékereinknél csak nagyon alacsony oddsszal és ötös kötésben lehetne fogadni, nem is javasoljuk senkinek.

Ettől persze az a kérdés, hogy kell-e nekünk olimpia vagy nem, a lehető legmesszebbmenőkig felteendő. Az ugyanis elég ostoba helyzet lenne, ha a fent említett olimpiapárti üzlet- és magánemberek és megavállalkozók és gigacégek valami olyasmibe tudnák befírölni a magyar államot, amit aztán az önfeledt lelkendezésre hajlamos, és smucigságát e pillanatokban feledni kész nép később keservesen megbánna. Az olimpiai pályázat előkészítésére szánt 200 millió még akkor sem tűnik soknak egyébként, ha a 2016-os rendezés joga távoli, mondhatni éteri magasságokban lebeg hazánk előtt. Lehet, hogy az esély minimális (bár ki tudja, mekkora lesz valójában), ám a siker egészen váratlan vistákat nyithat meg a hazai tulajdonú vagy magyarországi érdekeltségű nagyvállalatok előtt. És az, ami e perspektívából olimpiának látszik, talán nem is annyira a magyar sport felvirágoztatásának lenne alkalma, hanem állami fejlesztési pénzek leakasztásának kitűnő lehetősége. Mi őszinte hívei vagyunk úgy a kapitalizmusnak, mint az állami fejlesztéseknek, és százszázalékos sportemberek is vagyunk egytől egyig - de az a több mint 4,6 ezer milliárd forint, amibe az olimpia és a megrendezéséhez szükséges fejlesztések a jelen kalkulációk szerint kóstálnának, s annak az a része, amit e vállalás hosszú éveken át a magyar költségvetésből kiemelne, lehetőségeinkhez képest kicsit borsosnak tűnik. Az olimpia barátainak egyik kedvenc érve erre az, hogy egy rakás infrastrukturális meg ilyen-olyan beruházást mindenképp meg kell valósítani, s ezt a magyar államból csak egy olimpia préselheti ki - ehhez képest az igazán nem nagy tétel, hogy felépül néhány, az egyszeri alkalmon kívül bajosan hasznosítható, tehát jó eséllyel bukó stadion, szálloda meg olimpiai meg médiafalu meg egyéb létesítmény. De ennél azért szeretnénk jobb érveket is az össztársadalmi haszon tárgyában, ha nem túl nagy kérés. Ha már a magyar költségvetés hosszú éveken át minden összekaparható fejlesztési fillérjét erre a projektre költené, s az országgyűlés egyetlen döntéssel lemondana pénzügyi döntésképességének egy részéről: a büdzsé kiadási oldalán felbukkanó bizonyos szabad összegek évenkénti kiporciózásáról. És arról sem vagyunk meggyőződve, hogy a magyar államgépezetet épp az olimpiai beruházások, illetve az azokat kivitelező (tervező, hitelező stb.) nagyvállalatok tudnák hatékonyabb működésre bírni. Ennél szeretnénk többre becsülni választott hivatalnokainkat; és mi tagadás, él bennünk valami - megalapozatlan és rosszindulatú - gyanakvás is az olyan eshetőségekkel szemben, amikor a (nagyon, észveszejtően sok) magántőke fülbe súg az államapparátusnak vagy a törvényalkotónak. Ha csak szeretett fővárosunkon nézünk körbe, arra egészen sok példát látunk, hogy az építeni és befektetni és eladni sose rest tőke miként gyűrte maga alá, fizette le, zúzta szét a telkeket áruló, ilyen-olyan határozatokat és rendeleteket és engedélyeket kiadó közhivatalokat, s szórta tele Budapestet fertelmes lakótelepeivel. (És hogy egy egészen sportközeli esetnél maradjunk, a Papp László Sportarénát és vele a pár milliárdos buktát nemrég kényszerült visszavásárolni az állam.)

Mindettől persze még egészen kitűnő dolgok is kikerekedhetnek a BOM kezdeményezéséből. Tehetős tagjai addig is finanszírozhatnák például a magyar utánpótlást változatos sportágakban, bizalomerősítő jelleggel. És mi leszünk a legnagyobb olimpiai szurkolók is. De előbb egy olyan államot szeretnénk látni, amely nem csak képes elvégezni egy ilyen óriási vállalkozás költség-haszon elem-zését - a saját szempontjai szerint -, de nemet mondani is tud, ha e számítások azt követelik.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.