A Tiszavasvári iskolai szegregációs ügy
1997. június 19-én jelent meg a Magyar Narancsban Kerényi György: Szegregáció Tiszavasváriban: Ballagás külön utakon című riportja. A cikk arról tudósított, hogy a város egyik iskolájában a hagyományos, addig megszokott ballagási ceremónián nem vehetett részt 17 cigány tanuló. Ők egy nappal korábban, az üres iskolaépületben családtagjaik és néhány pedagógus kíséretében ballagtak el abban az évben.
Kerülő Judit szociológus egy 2018-ban megjelent, Tiszavasvári oktatási helyzetéről írott tanulmányában azt állítja, hogy a ’97-es esemény hatására a város „az oktatási diszkrimináció és szegregáció szimbóluma” lett.
Tény, a tiszavasvári iskolával szemben elindított szegregációs per precedens értékűvé vált,
a későbbiekben még három esetben (Tiszatarján, 2004; Miskolc, 2009; Gyöngyöspata, 2019) ítélt meg a Legfelsőbb Bíróság (később Kúria) kártérítést a szegregáltan oktatott cigány gyerekek számára.
A történtek iránt érdeklődők, mondhatni, elkényeztetett helyzetben vannak: gyakorlatilag online elérhető forrásokból jelentős metszetében áttekinthető az, ami a különballagás során, illetve azóta az eseményekkel közvetlenül összefüggésben történt.
A Magyar Narancs cikkének hatására Horváth Aladár és a Roma Polgárjogi Alapítvány (RPA) munkatársai a helyszínre siettek tájékozódni, majd nyílt levelet írtak az államfőnek. Ennek következményeként a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa hivatalból vizsgálatot rendelt el. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda állásfoglalása alapján a különballagó diákok képviseletében az RPA kártérítési pert kezdeményezett. A bírósági ítélet kimondta, az iskola a hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütköző módon megsértette a diákok személyiségi jogait. A bíró szerint azonban az iskolát nem vezette diszkriminatív szándék. Az ítélet a fenntartót kártérítés megfizetésére kötelezte.
Az 1997-es jogérvényesítési ügy közvetlen fejleménye, hogy 2009-ben az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) a folyamatosan fennálló iskolai szegregáció miatt újra beperelte az iskolát, amelynek során az Egyenlő Bánásmód Hatóság (EBH) ismételten elítélte az intézmény diszkrimináló gyakorlatát. E határozat a közben bekövetkezett fenntartóváltással már nem volt érvényesíthető.
Nem teljesen függetlenül a tiszvasvári esettől, de már nem az iskolarendszer, hanem az általános együttélési problémák kapcsán a városi önkormányzattal kötött megállapodás keretében az egykori érpataki polgármester vezetésével, nagy médiafelhajtással kísérve, „rendteremtési akciósorozat” kezdődött a városban. Természetesen a szentmihályi telep, az iskolai szegregáció kapcsán is érintett közösség volt az akciók kitüntetett beavatkozási pontja. Ebben az esetben a TASZ vállalta a jogérvényesítés képviseletét, amelynek során az EBH mondta ki, amit a munkaügyi bíróság, majd a Kúria is megerősített, hogy az önkormányzat támogatásával az emberi méltóságot sértő, diszkriminatív és zaklató tevékenység folyt a városban. A város felmondta az együttműködési megállapodást az érpataki polgármesterrel.
25 évvel a 1997-ben történtek után
Mára teljesen kilátástalan, tragikus települési helyzetkép körvonalazódik Tiszavasváriban. A különballagás helyszínéül szolgáló iskolát „több tízmilliós” költségen átépítették, kibővítették és a 2000-es évek végén alapítványi fenntartásba adták. Emiatt nem volt érvényesíthető – a fentebb említett - a CFCF által bíróságon újra kimondott szegregációs jogsértés. Ebbe az iskolába jelenleg csak a szentmihályi telep gyermekei járnak - mintegy 160-170 óvodás és közel 500 általános iskolás. Tavalyi az alapítványtól a Magyar Pünkösdi Egyház fenntartásába került az intézmény.
A ’97-es iskolai szegregáció mára a teljes nevelési- és oktatási intézményrendszerre kiterjedt, az óvodától a helyi szakképzőig.
A Tiszavasvári helyzet tágabb települési kontextusát az ismert cigánykutató szociológus, Kemény István tanítványa, a tavalyelőtt elhunyt Lengyel Gabriella kutatásaiból ismerhetjük, aki 2000-től a 2010-es évek elejéig kutatott a városban.
A rendszerváltással átalakuló munkaerőpiaci helyzet a szentmihályi, de a város másik két szegregátumában élők számára is az állandó munkaviszony lehetőségének a szinte teljes megszűnését eredményezte. A legtöbbek számára csak az alkalmi és közmunka maradt. A kiszolgáltatottság és a szegénység – a jelenséget közelebbről nem ismerők számára – elképzelhetetlen mértékű, ahogy ezt Lengyel le is írja a fentebb idézett munkájában. Az országban eszkalálódó helyi társadalmi katasztrófák közül a Miskolc melletti Lyukóbánya léptékeivel mérhető az, ami Tiszavasvári szentmihályi telepén történik.
A szegregált ballagás „felelőséként” az ügyben aktív civil szervezetek kapcsolódó dokumentumai, illetve a sajtóban megjelent cikkek alapján elsősorban a különballagásról három ellenszavazattal döntést hozó 27 fős tantestület lett megnevezve.
Lengyel Gabriella pedig 2013-ban, a városi történések kapcsán azt írta, hogy „a tragikus állapot a legutóbbi városvezetési – és a velük együttműködő városi értelmiség – tevékenységének az eredménye”, illetve hogy „a diszkrimináció immár a városfejlesztési politika szintjére emelkedett”.
Annyiban tartjuk méltánytalannak ezt, mint diagnózist, amennyiben az a tágabb társadalmi szempontokat nem veszi súlyának megfelelően figyelembe. A „várost felemelő gyár”, az Alkaloida 1996-os, egy nemzetközi konkurens vállalkozásnak történt eladása az egyenes és a legrövidebb út volt a város leépüléséhez. Nem csak a várost, hanem az oktatás helyi szereplőit is magára hagyta az állam. Az oktatási rendszer irányítói mind a know-how, mind a megfelelő erőforrás biztosításának elmaradásával felelősei a történteknek. Ennek kézzelfogható konkrét példája, hogy a Bokros-csomag következményeként a kialakult és a kimutatható eredménnyel járó olyan megoldások finanszírozása is megszűnt, mint az oktatási intézményekben foglalkoztatott egészségőr, illetve pedagógiai asszisztens a tetű- és rühfertőzés csökkentésére, megelőzésére. Márpedig az egészségügyi vonatkozása kritikus tényezője volt az akkori és a jelenlegi állapotoknak is.
* * *
Azt, hogy a közvetlen érintettekben hogy élnek a történtek, úgy gondoljuk, hűen tükrözi az alcímben idézett megszólalás. Egy, az éppen az idei ballagásra, illetve az ennek megünneplését szolgáló disznóvágásra készülő fiatal férfival beszélgetünk a telepen. A férfi néhány évvel idősebb édestestvére az egyik különballagó volt. Szóba hozva a témát, hosszan körülírtuk a történteket, magyaráztuk magát a különballagást – aminek, mint később kiderült, beszélgetőpartnerünk családtagként is közvetett megélője volt –, amikor egyszer csak megszületett a felismerés: „Ja! Amikor bíróságra kellett nekik menni, aztán pénzt kaptak…”
Nem egyedi esetről van szó; az, hogy ha a szentmihályi telepi közösség egy ilyen mértékben érintett tagja ennyit és így tud a különballagás kapcsán elindított jogérvényesítésről, jelzésértékű. Ez – a megszületett bírósági ítélet indoklása, illetve az abban hivatkozott New York-i egyezmény szerint is – önmagában jogsértő, és hűen tükrözi, hogy a ‘97-es, sikeres jogérvényesítési ügy, más oldalról újabb problémákat generált.
Mindezzel szorosan összefügg, és az aktuális, tágabb magyar társadalmi valóság perspektívájába emeli a leírtakat, hogy a szóban forgó szentmihályi telep szavazókörében az április 3-i országgyűlési választáson 87 százalék volt a kormánypártra szavazók aránya, miközben a város nem cigányok lakta szavazóköreiben – azzal együtt, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében gyakorlatilag tarolt – az országos eredményekhez képest is gyengébben szerepelt a Fidesz-KDNP pártszövetség.
* * *
Egy ilyen téma kapcsán ma Magyarországon nehéz pozitív végszóval élni, mi legalábbis nem tudunk. Abban azonban biztosak vagyunk, hogy ha valaki valamikor nekiáll majd annak, hogy érdemben megpróbálja megérteni, aztán esetleg megváltoztatni a jelenlegi társadalmi helyzetet, nem járhat rosszul, ha ennek a 25 éves történetnek az alapos körbejárásával kezdi.
