Vonnák Diána

Tolsztojevszkij a vádlottak padján

Az orosz–ukrán kultúrharc

Publicisztika

A brit Times Literary Supplementben nemrég megjelent esszéjében az ukrán író, műfordító Okszana Zabuzsko német barátai hüledezéséről ír az orosz háborús atrocitások kapcsán, és igyekszik reflektálni a valóban gyakori jelenségre, hogy sok európai értelmiségi az orosz erőszak elítélésekor levegőt sem véve siet emlékeztetni mindenkit, főleg az ukránokat arra, hogy az orosz ellenzék nem támogatja a háborút, az orosz kultúra, művészet pedig független mindennemű háborús borzalomtól. Ők is áldozatok, egy diktatúra áldozatai. Ha lerohannak, maradj civilizált, legyél európai: disztingválj. Inkább ne legyen nekünk útban a haragod.

Az esszé hadüzenet. Zabuzsko megpróbálja defenesztrálni az orosz irodalmat az európai kánon palotájából. Amellett érvel, hogy egyenes a kapcsolat a jelenlegi orosz politikai gyakorlat, a háborús atrocitások és az orosz irodalom jelentős részében megjelenő fatalista, felvilágosodásellenes világkép között. Zabuzsko szerint az orosz irodalom „humanizmusa” fals, káros, és csak azáltal kaphatott helyet az európai irodalmi kánonban, hogy az orosz állami-politikai gépezet, az autoriter rezsimek és az irodalom között egyfajta mesterséges határvonalat húzott az olvasó európai értelmiség. Az irodalom a totalitárius világ repedéseiben csak azért is túlélő virág.

„Dosztojevszkij úr, mi a faszt is írt maga a gyermek könnyeiről? Segített ez bármit is az oroszain?” – kérdezi Jurij Andruhovics. Embertelen az orosz világ most, teszi hozzá, társadalmi szinten emberteleníti el magát. A „nagy orosz kultúra”, az „orosz lélek” nemhogy nem nyújt védelmet az embertelenség ellen, de intim köze van a putyini diktatúrához, a háború tömeges támogatottságához, az atrocitásokhoz, mondja most sok ukrán értelmiségi. Ha higgadtan, általánosítássá formálva akarnánk megfogalmazni azt, amit ők most haraggal, sarkításokkal, vádakkal állítanak, azt mondhatjuk, nem szabad úgy tenni, mintha adott ország irodalmának ne lenne köze a társadalmi-politikai viszonyaihoz. Petri jut eszembe, aki szintén beszél erről: „Csinálhatsz amit akarsz / akarásod is ők csinálták.” A lázadón is ott a diktatúra nyoma, a szabadság, a megváltás sajátosan orosz formái a cárról, az ortodoxiáról, az Európához fűződő ellentmondásos viszony idiómáival szólnak.

 
Okszana Zabuzsko
Fotó: Wikipédia/ Európai Parlament

Az orosz kultúrát támadó állásfoglalásokra gyakran kategorikus elutasítással reagál a nemzetközi közvélemény. Sokan Tolsztoj betiltását vizionálják, féltik a Csajkovszkij-bérletüket, kardoskodnak, hogy a művészetnek semmi köze a politikához. Hogy az orosz irodalom nagyja mindig is ellenzéki és/vagy disszidens volt. Az ellenség nem Puskin, hanem Putyin, állítja a német PEN sajtóközleménye, foglalkozzunk inkább a gázzal.

Itthon Tamás Gáspár Miklós olvasói levelében bírálja az Élet és Irodalom szerkesztőségét a döntésért, hogy lehozták Andruhovics cikkét. TGM szerint „a szörnyű háború kellemetlen ideológiai mellékjelensége” hallgatást érdemel. TGM-et aggasztja a Magyarországon valóban gyakori ruszofóbia, nem hiányzik neki, hogy idejöjjön pár mérges ukrán, és rúgjon egyet az amúgy is mellőzött nagy orosz kultú­rába – vagy ahogy Andruhovics viccesen nevezi: Tolsztojevszkijbe. Pedig a kánon általában elég ütésálló: például Heidegger náci szimpátiája, T.S. Eliot antiszemitizmusa, Kipling rasszizmusa közel sem jelentette azt, hogy innentől a pálya szélére szorultak. Kaptak egy vajszínű árnyalatot, ez kétségtelen, de talán éppen emiatt érdekesebb beszélgetni róluk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.