Tolsztojevszkij a vádlottak padján

Az orosz–ukrán kultúrharc

A brit Times Literary Supplementben nemrég megjelent esszéjében az ukrán író, műfordító Okszana Zabuzsko német barátai hüledezéséről ír az orosz háborús atrocitások kapcsán, és igyekszik reflektálni a valóban gyakori jelenségre, hogy sok európai értelmiségi az orosz erőszak elítélésekor levegőt sem véve siet emlékeztetni mindenkit, főleg az ukránokat arra, hogy az orosz ellenzék nem támogatja a háborút, az orosz kultúra, művészet pedig független mindennemű háborús borzalomtól. Ők is áldozatok, egy diktatúra áldozatai. Ha lerohannak, maradj civilizált, legyél európai: disztingválj. Inkább ne legyen nekünk útban a haragod.

Az esszé hadüzenet. Zabuzsko megpróbálja defenesztrálni az orosz irodalmat az európai kánon palotájából. Amellett érvel, hogy egyenes a kapcsolat a jelenlegi orosz politikai gyakorlat, a háborús atrocitások és az orosz irodalom jelentős részében megjelenő fatalista, felvilágosodásellenes világkép között. Zabuzsko szerint az orosz irodalom „humanizmusa” fals, káros, és csak azáltal kaphatott helyet az európai irodalmi kánonban, hogy az orosz állami-politikai gépezet, az autoriter rezsimek és az irodalom között egyfajta mesterséges határvonalat húzott az olvasó európai értelmiség. Az irodalom a totalitárius világ repedéseiben csak azért is túlélő virág.

„Dosztojevszkij úr, mi a faszt is írt maga a gyermek könnyeiről? Segített ez bármit is az oroszain?” – kérdezi Jurij Andruhovics. Embertelen az orosz világ most, teszi hozzá, társadalmi szinten emberteleníti el magát. A „nagy orosz kultúra”, az „orosz lélek” nemhogy nem nyújt védelmet az embertelenség ellen, de intim köze van a putyini diktatúrához, a háború tömeges támogatottságához, az atrocitásokhoz, mondja most sok ukrán értelmiségi. Ha higgadtan, általánosítássá formálva akarnánk megfogalmazni azt, amit ők most haraggal, sarkításokkal, vádakkal állítanak, azt mondhatjuk, nem szabad úgy tenni, mintha adott ország irodalmának ne lenne köze a társadalmi-politikai viszonyaihoz. Petri jut eszembe, aki szintén beszél erről: „Csinálhatsz amit akarsz / akarásod is ők csinálták.” A lázadón is ott a diktatúra nyoma, a szabadság, a megváltás sajátosan orosz formái a cárról, az ortodoxiáról, az Európához fűződő ellentmondásos viszony idiómáival szólnak.

 

Okszana Zabuzsko

Fotó: Wikipédia/ Európai Parlament

Az orosz kultúrát támadó állásfoglalásokra gyakran kategorikus elutasítással reagál a nemzetközi közvélemény. Sokan Tolsztoj betiltását vizionálják, féltik a Csajkovszkij-bérletüket, kardoskodnak, hogy a művészetnek semmi köze a politikához. Hogy az orosz irodalom nagyja mindig is ellenzéki és/vagy disszidens volt. Az ellenség nem Puskin, hanem Putyin, állítja a német PEN sajtóközleménye, foglalkozzunk inkább a gázzal.

Itthon Tamás Gáspár Miklós olvasói levelében bírálja az Élet és Irodalom szerkesztőségét a döntésért, hogy lehozták Andruhovics cikkét. TGM szerint „a szörnyű háború kellemetlen ideológiai mellékjelensége” hallgatást érdemel. TGM-et aggasztja a Magyarországon valóban gyakori ruszofóbia, nem hiányzik neki, hogy idejöjjön pár mérges ukrán, és rúgjon egyet az amúgy is mellőzött nagy orosz kultú­rába – vagy ahogy Andruhovics viccesen nevezi: Tolsztojevszkijbe. Pedig a kánon általában elég ütésálló: például Heidegger náci szimpátiája, T.S. Eliot antiszemitizmusa, Kipling rasszizmusa közel sem jelentette azt, hogy innentől a pálya szélére szorultak. Kaptak egy vajszínű árnyalatot, ez kétségtelen, de talán éppen emiatt érdekesebb beszélgetni róluk.