Kedves Beatrice Ask!

  • Jonas Hassen Khemiri
  • 2013. július 13.

Publicisztika

Jonas Hassen Khemiri írását néhány hét alatt annyian osztották meg a Twitteren, hogy szinte minden Twitterrel rendelkező svéd emberhez eljutott. A svéd igazságügyi miniszterhez írt szövegét most magyarul is olvashatja. Félelemből született reflexek és a bevándorló becsülete.

Sok szempontból különbözőek vagyunk. Ön az ötvenes évek közepén született, én a hetvenes évek végén. Ön nő, én férfi vagyok. Ön politikus, én író. De néhány dologban hasonlítunk. Mindketten nemzetközi gazdaságtant tanultunk (bár diplomát nem szereztünk). Szinte ugyanúgy hordjuk a hajunkat (bár a hajszínünk különböző). És mindketten teljes jogú állampolgárai vagyunk ennek az országnak, itt születtünk, összeköt minket a nyelv, a zászló, a történelem és az infrastruktúra. Egyenlők vagyunk a törvény előtt. Ezért lepődtem meg a múlt csütörtökön, amikor a P1 Morgon rádióműsorban megkérdezték: mint igazságügyi minisztert, aggodalommal tölti-e el, hogy egyesek (állampolgárok, adófizetők, szavazók) azt állítják: pusztán a kinézetük (a sötétebb bőrük, nem szőke, fekete hajuk) miatt igazoltatta őket a rendőrség. Ön pedig azt felelte: "A kérdésre, hogy miért pont engem igazoltattak, a válasz természetesen sokféle lehet. Vannak olyanok, akiket korábban már elítéltek valamiért, és úgy érzik, állandóan igazoltatják őket, holott kinézet alapján senkiről sem állapítható meg, hogy büntetett előéletű-e. (...) Ahhoz, hogy eldönthessük, vajon a rendőrség törvényesen és szabályszerűen járt-e el, mindig a teljes képet kell nézni."

Figyelemre méltó szóhasználat: "büntetett előéletű". Mert mi pontosan ezek vagyunk. Mi mindannyian, akik bűnösök vagyunk, míg az ellenkezőjét be nem bizonyítjuk. Hol ér véget a személyes tapasztalat, és hol kezdődik a rasszizmus társadalmi struktúrája? Hol vált át kirekesztéssé, elnyomássá, erőszakká? A "teljes kép" szemlélése hogyan írhatja felül az állampolgárok számtalan személyes tapasztalatát?

Képünk csak illusztráció!

Képünk csak illusztráció!

Fotó: MTI

A kérésem egyszerű, Beatrice Ask. Azt szeretném, hogy elcseréljük a bőrünket és a tapasztalatainkat. Tessék, vágjunk bele! Soha nem idegenkedett a némileg szokatlan ötletektől (emlékszem arra az ellentmondásos javaslatára, amely szerint azoknak, akik fizetnek a szexért, ibolyaszínű borítékban kellene figyelmeztetést küldeni). Huszonnégy órára vegyük kölcsön a másik testét! Először én leszek az ön testében, hogy megértsem, milyen érzés nőnek lenni a politika patriarchális világában. Aztán kölcsönveheti az én bőrömet, hogy megértse, milyen emlékeket hoz elő az, amikor kimegy az utcára, belép a metróba, a bevásárlóközpontba, és meglát egy rendőrt, és tudja, hogy a törvény az ő oldalán áll, joga van odalépni önhöz, és felszólítani, hogy bizonyítsa be az ártatlanságát. Nyomban más visszaélések és más egyenruhák, más tekintetek fognak beugrani. És nem, nem kell visszamennünk a II. világháború Németországába vagy a 80-as évek Dél-Afrikájába. A mi jelen svéd történelmünk is elég lesz, a véletlenszerű személyes élmények láncolata, ami cseretestünkben hirtelen felvillan.

Hatévesek vagyunk, most szálltunk le az Arlanda repülőtéren, közös hazánkban. A vámellenőrzés felé haladunk apával, akinek izzad a tenyere, a torkát köszörüli, a haját igazgatja, és féltérdre ereszkedve a cipőjét fényesíti. Kétszer ellenőrzi, svéd útlevele vajon ott van-e a belső zsebben. Minden rózsaszín bőrűt átengednek. De a mi apánkat megállítják. És mi elgondolkozunk. Talán véletlen volt. Aztán tízéves korunkban megismétlődik ugyanez. Talán az akcentusa miatt. Tizenkét éves korunkban is ugyanez történik. Talán a lyukas táska az oka, az elszakadt cipzár. Tizennégy, tizenhat, tizennyolc évesen ugyanez.

Hétévesek vagyunk. Iskolába megyünk, és egy olyan apától tanuljuk a társadalmi együttélés alapjait, aki már ekkor rémülettel gondol arra, hogy a kívülállóságát a gyerekei örökölni fogják. Aki azt mondja: "Ha úgy nézel ki, mint mi, mindig ezerszer jobbnak kell lenned mindenki másnál. Különben semmibe vesznek."

"Miért?"

"Mert mindenki rasszista."

"Te rasszista vagy?"

"Mindenki, engem kivéve."

Mert a rasszizmus pontosan így működik. Soha nem a mi bűnünk, nem a mi történelmünk, nem a mi génjeink része. Mindig máshol van, soha nem itt, soha nem bennem, bennünk.

Nyolcévesek vagyunk, és akciófilmeket nézünk, amelyekben a sötét bőrűek nőket erőszakolnak, torokhangon szitkozódnak, verik a nőiket, gyerekeket rabolnak, csalnak, lopnak, hazudnak. Tizenhat, tizenkilenc, huszonhárom évesek vagyunk, és egyre csak ezeket az egydimenziós figurákat látjuk, újra és újra felhasználva.

Kilencévesek vagyunk, és eldöntjük: mi leszünk az osztály legbuzgóbb strébere, a világ legnagyobb seggnyalója. Minden terv szerint halad, és már csak a helyettesítő tanárok feltételezik azt automatikusan, hogy mi vagyunk az osztály bajkeverője.

Tízévesek vagyunk, amikor először, bár nem utoljára, megkergetnek a skinheadek. A Högalid templom melletti padon veszik észre közös testünket, ordítanak, mi futunk, elbújunk egy kapualjban, a vér íze a szánkban, közös szívünk úgy kalimpál, mint egy nyúlé, egészen hazáig.

Tizenegy évesek vagyunk, és meséket olvasunk, amelyekben a keletiek misztikusan egzotikusak, szemük gyönyörű barna (de azért álnokok is).

Tizenkét évesek vagyunk, és cédéket hallgatunk a Mega Skivakademienben. Akárhányszor ide jövünk, a biztonsági őrök cápaként köröznek, walkie-talkie-ba beszélnek, és néhány méteres távolságból követnek minket. Próbálunk normálisan viselkedni, majd megfeszülünk, úgy törekszünk a nem bűnöző testbeszédre. Járjon normálisan, Beatrice. Lélegezzen úgy, mint máskor. Úgy menjen a polchoz, úgy nyúljon a Tupac-album felé, hogy azzal is mutassa: nem akarja ellopni. De a biztonsági őrök csak ólálkodnak, és valahol legbelül, a közös testünk legmélyén ott mocorog a szégyenteljes élvezet, hogy most ízelítőt kapunk abból a rendszerből, amely foglyul ejtette apánkat, hogy magyarázatot találunk rá, miért nem lett sikeres, miért vesztek bele az álmai a visszaküldött álláskereső levelek tengerébe.

Tizenhárom évesek vagyunk, az ifjúsági központ körül lógunk, és hallgatjuk a történeteket. Az egyik barátunk bátyjáról, akit, miután visszaszólt a norrmalmi rendőröknek, belökték egy rendőrségi furgonba, aztán vérző orral Nackában dobták ki. Az egyik barátunk unokatestvéréről, akit a biztonságiak bevonszoltak abba kis szobába a slusseni metróállomás peronján, és ütötték-verték (telefonkönyvvel a combját, úgy nem hagy nyomot). Apa barátjáról, N.-ről, akit a járőr szedett össze, és a detoxba vágott, mert csak motyogott, és a rendőrök csak másnap vették észre, hogy valami nem stimmel, és a sürgősségin látták el az agyértágulatát, és a temetésén a barátnője azt mondta: "Ha felhívtak volna, mondtam volna, hogy nem ivott alkoholt."

Tizenhárom és fél évesek vagyunk, és a várost, ahol élünk, egy lézeres puskával felszerelt férfi tartja ostrom alatt, hét hónap alatt tizenegy fekete hajú férfira lő rá anélkül, hogy a rendőrség közbeavatkozna. És közös agyunk azon kezd járni, hogy mindig a muszlimok járnak a legrosszabbul, mindig az arab nevűek a legnyomorultabbak (és elnyomjuk azt a tudást, hogy voltak idők, amikor más struktúrák uralkodtak - mint amikor a fiút, akit mindenki úgy hívott az iskolában, hogy "a zsidó", odakötözték a kerítéshez, és mindenki csak nevetett, amikor szabadulni próbált, ő is nevetett, próbált nevetni; mi nevettünk-e?).

Tizennégy évesek vagyunk, kijövünk a Hornsgatanon a McDonald's-ból, és két rendőr igazoltat. Tizenöt évesek vagyunk, egy Expert bolt előtt ülünk, megáll előttünk a rendőrautó, kiszáll két rendőr, kérik a személyit, kérdezik, hova lesz a séta ma este. Aztán visszaülnek a kocsiba.

S közben végig a harc belül. Az egyik hang azt mondja: kurvára nincs joguk, hogy az előítéleteik alapján bánjanak velünk. Kurvára nem barikádozhatják el a várost az egyenruháikkal. Tilos úgy viselkedniük, hogy a saját negyedünkben veszélyben érezzük magunkat.

De a másik hang azt mondja: és ha mégis a mi hibánk? Valószínűleg túl hangosan beszéltünk. Kapucnis pulcsit és tornacipőt hordtunk. A farmerünk túl nagy volt, gyanúsan sok zsebbel. Elkövettük azt a hibát, hogy gonosztevőszínű a hajunk. Dönthettünk volna úgy is, hogy kevesebb melanin legyen a bőrünkben. A vezetéknevünk meg arra emlékezteti ezt a kis országot, hogy csak piciny része a nagyvilágnak. Fiatalok voltunk. Minden más lesz, ha idősebbek leszünk.

A közös testünk megnőtt, Beatrice Ask. Már nem lógunk az ifjúsági központnál, a kapucnis pulcsi helyett fekete zakót viselünk, sapka helyett sálat. Abbahagytuk a kosárlabdát, közgazdaságtant tanulunk a Handelshögskolanon, Stockholmban. Egy nap épp a főpályaudvar előtt állunk, valamit körmölünk egy füzetbe (mert titokban arról álmodozunk, hogy írók leszünk). Egyszer csak felbukkan valaki jobbról, nagydarab ember fülbevalóval. "Mi újság?", kérdezi. Elkéri a személyinket, majd hátracsavarja a karunkat, és a rendőrautóhoz kísér, ott kell ülnünk, és várnunk, hogy visszaigazolják, azok vagyunk, akinek mondjuk magunkat. Úgy tűnik, ránk illett egy személyleírás. Úgy tűnik, hasonlítunk valaki másra. Húsz percig ülünk a rendőrautóban. Egyedül. De nem igazán egyedül. Mert elsétál mellettünk vagy száz ember. Amikor benéznek az autóba, a tekintetük azt suttogja: "Ott van. Még egy. Megint egy olyan, aki az előítéleteinkkel teljes összhangban cselekszik."

Azt kívánom, bárcsak ott lett volna velem a rendőrautóban, Beatrice Ask. De nem volt. Egyedül ültem ott. És belenéztem a járókelők szemébe, és megpróbáltam megmutatni nekik, hogy nem vagyok bűnös, hanem csak álltam valahol, és néztem valamerre. Csakhogy nehéz az ártatlanságod mellett érvelni egy rendőrautó hátsó ülésén.

És lehetetlen egy közösség részének lenni, ha a Hatalom mindig abból indul ki, hogy te vagy a Másik.

Húsz perc után elengedtek minket, bocsánatkérés és magyarázat nélkül. Annyit mondtak: "Most már távozhat." És miközben adrenalinnal telítődött testünk elhagyta azt a helyet, azt gondoltuk: "Ezt meg kellene írnom." De az ujjaink tudták, hogy nem lesz belőle semmi. Mert az, ami velünk történik, Beatrice Ask, semmi ahhoz képest, amiben másoknak van részük. Testünk a vámvizsgálat innenső oldalán nőtt fel, anyánk Svédországból való, a mi valóságunk párnákkal bélelt, otthonos szoba ahhoz képest, ami másokkal történik, azokkal, akiknek tényleg nincs se hatalmuk, se pénzük, se papírjuk. Minket nem fenyegetnek kitelepítéssel. Nem kockáztatjuk a börtönt, ha visszajövünk.

S annak tudatában, hogy másoknak még sokkal rosszabb, a hallgatást választottuk a szavak helyett. Teltek az évek, és jóval később jött a REVA, a "jogszerű és hatékony intézkedéssorozat". (Rättssäkert och Effektivt Verkställighetsarbete; az idegenrendészeti szabályok agresszív rendőrségi érvényesítésének a gyakorlata, amely a jogszerűtlen igazoltatásokat is megengedi - a szerk.) A rendőrség bevásárlóközpontokat fésült át, és azon kórházak előtt, ahol segítettek a papírok nélkül élőkön, ellenőrző pontokat állított fel. Olyan családokat telepítettek ki, akiknek a gyereke svédnek született, olyan országokba, ahol még sosem jártak. Svéd állampolgárokat kényszerítettek arra, hogy útlevéllel igazolják a hovatartozásukat; és egy igazságügyi miniszter elmagyarázta, hogy ennek semmi köze az etnikai alapú kiválasztáshoz, sokkal inkább a "személyes tapasztalatokhoz". A hatalom rutinja. Az erőszak gyakorlata. Mindenki csak a munkáját végezte. A biztonsági őrök, a rendőrség, a vámosok, a politikusok, az emberek.

E ponton ön félbeszakít és így szól: "Miért ilyen nehéz ezt megérteni? Mindenkinek be kell tartania a törvényt." S mi azt feleljük: "De mi van akkor, ha a törvény nem törvényes?"

Ön erre azt mondja: "Ez a prioritásokról szól, egyszerűen végesek az erőforrásaink." És a válaszunk: "Miért van az, hogy az elesettek üldözésére mindig van pénz, de a védelmükre soha?"

Erre ön azt mondja: "Hogyan tarthatnánk fenn a kiterjedt szociális hálót, ha mindenkit befogadunk?" Mi toporgunk, és a torkunk köszörüljük, mert őszintén szólva erre nincs világos válaszunk. De azt tudjuk, hogy egy ember léte soha nem lehet törvényellenes, és hogy valamit tenni kell, amikor az egyenruha a félelem terjesztője lesz, és a törvény az állam saját polgárai ellen fordul. S most már elege van, Beatrice Ask, el akarja hagyni a testünket, és az olvasóval együtt azt gondolja, hogy túl hosszúra nyúlik ez az írás, és igazuk is van, mert ennek soha nincsen vége. Nincs megoldás, nincs vészkijárat, minden ismétlődik újra és újra, mert a társadalmi struktúrák akkor sem tűnnek el, ha leszavazzuk a REVA-t. A REVA logikus kiterjesztése a folyamatos, visszafogott elnyomásnak, és abból táplálkozik, hogy képtelenek vagyunk újrafogalmazni a nemzeti önképünket. Ma este az önhöz közeli bár előtt álló sorban a nem fehérek módszeresen szétválnak, hogy a kidobók ne állítsák meg őket, és holnap a lakbértámogatásért jelentkezők közül azok, akiknek külföldi nevük van, a partnerük nevét fogják használni, hogy rajta maradjanak a listán, egy teljesen átlagos svéd pedig éppen ezekben a pillanatokban írta bele az álláskereső levelébe csupa nagybetűvel, hogy "SZÜLETETT ÉS NEVELKEDETT SVÉDORSZÁGBAN", mert tudja, mi történne máskülönben. Mindenki tudja, mi történne máskülönben. De senki nem tesz semmit. Helyette azok után nyomozunk, akik idejöttek a biztonság reményében, amire mi olyan büszkék vagyunk. Azért írom, hogy "mi", mert egyként részei vagyunk az egésznek, ennek a társadalmi testnek, ezek vagyunk mi.

Most már távozhat.

névjegy

Jonas Hassen Khemiri (1978) tunéziai apától származó svéd regényíró írása először a Dagens Nyheter c. svéd lapban jelent meg 2013. március 13-án. Néhány hét alatt annyian osztották meg a Twitteren, hogy szinte minden Twitterrel rendelkező svéd emberhez eljutott. A nyílt levél áprilisban jelent meg angolul az Asymptote online világirodalmi folyóiratban (http://asymptotejournal.com/), majd a New York Timesban és több jelentős európai lapban. A svéd igazságügyi miniszterhez írott levelet az Asymptote közvetítésével azóta már 13 nyelvre fordították le.

 

 

(Fordította: Urfi Péter)

Neked ajánljuk