Ádám Zoltán

Legyen-e előválasztás a baloldalon?

szerző
Ádám Zoltán
publikálva
2013/26. (06. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

2010 júniusában választásokat rendeztek Szlovákiában. A tét nem volt kisebb, mint hogy a szélsőjobboldallal és a nacionalista, autoriter Vladimir Meciarral koalícióban kormányzó Robert Fico megőrzi-e hatalmát. Fico a névleg szociáldemokrata, valójában nacionalista-populista Smer (Irány) élén állva kormányozta az országot 2006 óta.

false

A Smer a 2009-es közel 5 százalékos gazdasági visszaesés dacára a választások nagy esélyesének számított, és nem is kellett szégyenkeznie az eredmény miatt: 2006-os támogatottságát közel 6 százalékkal megnövelve 35 százalékot szerzett. Második helyen, majd' 20 százalékkal lemaradva a Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió (SDKÚ) végzett, majd másik három 8-12 százalék közti támogatást szerzett jobbközép párt következett. Hatodiknak a szélsőjobboldali SNS futott be 5 százalékkal, míg Meciar HZDS-e kiesett a parlamentből. A négy jobbközép párt együtt 44 százalékot szerzett, szemben a Smer és az SNS 40 százalékával. Az új kormányt általános meglepetésre Iveta Radicová, az SDKÚ miniszterelnök-jelöltje alakíthatta meg.

Mi vezetett a jobbközép ellenzék sikeréhez az ereje teljében lévő, a baloldali-populista és a szélsőjobboldali-nacionalista szavazókat integráló, nyomasztó politikai fölényben lévő, Szlovákiát a demokratikus Európa peremére vezető Fico-kormánnyal szemben? Bátorság, innováció és politikai hitelesség. A négy jobbközép pártból kettő új volt: a konzervatív-liberális Szabadság és Szolidaritás és az egyre nacionalistábbá váló MKP-val szemben a magyar (és nem magyar) választóknak alternatívát nyújtó Híd-Most.

A legnagyobb ellenzéki erőnek számító, Mikulás Dzurinda korábbi miniszterelnök által vezetett SDKÚ miniszterelnök-jelöltje a parlamenti mandátumáról egy szavazási botrány miatt az előző évben lemondott Radicová lett. Méghozzá úgy, hogy a párton belüli előválasztáson legyőzte a Dzurinda-kormányok vezető gazdaságpolitikusaként működő Ivan Miklóst, Bokros Lajos kedvenc szlovákiai politikusát. A Ficóval szembeni demokratikus ellenzék pártjai tehát mertek újítani, és merték megméretni magukat a választáson, külön-külön listákat állítva, de jelezve az egymással való együttműködés készségét.

Mások vagy hasonmások

Mindez Bauer Tamás múlt heti Narancs-cikkéről (Versenyfutást a medve bőréért?, június 20.) jutott eszembe, amelyben a június 6-i lapszám vezércikkével (Ki legyen a miniszterelnök-jelölt?) szemben a közös ellenzéki lista mellett érvel. Fő tézise, hogy az Orbán-kormány demokratikus ellenzéke így, és valószínűleg csakis így arathat győzelmet a jövőre esedékes választásokon. Külön listákat állítva a demokratikus erőknek egymással versengve kell Orbán ellen küzdeniük, gyengítve egymás hitelét és az egymás iránti bizalmat, lemondva a közös ellenzéki fellépéstől remélhető hitelességi és szavazattöbbletről.

A gondolatmenet tetszetős, de féloldalas. Egyfelől abból indul ki, hogy a demokratikus ellenzéki pártok legfontosabb célja a választások megnyerése, aminek hajlandók - mi több: kötelesek - alárendelni az önálló politikai identitás megformálását és megőrzését. Másfelől azt feltételezi, hogy az ellenzéki választók, mint kamaszos hevületű politikai felnőttfilmfogyasztók, a mindenki mindenkivel aktusától felajzva, tömött sorokban vonulnak majd a szavazófülkékbe, hogy egyesüljenek a nagy demokratikus akaratban.

Nem akarok semmi jónak elrontója lenni, de tartok tőle, hogy ez nem így van. A választóknak fontos, hogy választottjaik megőrizzék az integritásukat, és ezzel nehezen fér össze, hogy az egymástól jelentősen eltérő politikai világképeket megjelenítő pártok eleve lemondjanak az önállóságukról. A választónak ugyanis az a sajátossága, hogy választ. És valamiért jobban szeret többől választani, mint egyből.

Ez akkor is így van, ha a kínálat egyik eleme több fontos vonatkozásban - például, hogy nem kedveli a kormányt, demokratikusan elkötelezett és fontos neki a társadalmi szolidaritás ügye - hasonlít a másikra. Más vonatkozásban ugyanis - például hogy milyen politikai kultúrát képviselnek, vagy hogy képesek-e szembehelyezkedni a széles körben elterjedt gazdasági populizmus igényeivel - nagyon is eltérőek lehetnek. Önálló létüknek ez a különbözőség ad értelmet. Hogy a választók igényt tartanak-e rájuk, majd kiderül a választáson - már ha lehet köztük választani. Közös lista esetén viszont az a benyomás alakulhat ki a választóban, hogy a különbségek addigi hangsúlyozása csak a pártelnöki, pártszövetség-vezetői, alelnöki, társelnöki, kabinetvezetői, választókerületi vezetői és gépkocsivezetői posztok számának növelését szolgálta, ami foglalkoztatási szempontból nyilván hasznos, politikai szempontból azonban legfeljebb a gazdasági kormányzatnak jelent sikert az egymillió új munkahelyért vívott küzdelemben.

Hogy Bauer Tamás gondolatmenetével valami nem stimmel, azt legjobban a saját közös lista melletti példája világítja meg. Azt írja, hogy ha az ellenzéki pártok 2010 őszén összefognak, legyőzhették volna Tarlós Istvánt, a Fidesz budapesti főpolgármester-jelöltjét. Ez lehet, hogy így van, de ehhez nem közös ellenzéki listára, hanem közös ellenzéki főpolgármester-jelöltre lett volna szükség. Demszky Gábornak az MSZP és az SZDSZ közös jelöltjeként ez például többször is sikerült, miközben a két párt soha nem állított közös fővárosi listát. Volt MSZP-lista és volt SZDSZ-lista, voltak konfliktusok, Demszky olykor vérig sértette a szocialistákat, olykor sajnos nem, aztán a két párt szavazói szavaztak, akire józan ésszel lehetett: Demszkyre.

Nem gondolom, hogy ez a létező politikai világok legjobbika volt Budapesten. Egyfelől a támogatásért cserébe Demszky olyan engedményeket kényszerült tenni a szocialistáknak, amelyek lassan, de biztosan felőrölték a politikai tőkéjét. Másfelől főpolgármesteri munkájának színvonala is romlott: elfáradt, belefásult a hatalomba, szép lassan elvesztette a változni és változtatni tudás képességét. Ilyenkor kell egy politikusnak másik szerep után néznie, de Demszky e helyett sajátos pozícióját kihasználva újra és újra a baloldal jelöltjévé emeltette magát. Mivel az SZDSZ mindig őt jelölte főpolgármesternek, választási részvétele biztos volt. Ahhoz pedig mindig volt elegendő támogatottsága, hogy az egyfordulós választási rendszerben más baloldali jelölt ne győzhessen. Ennek ismeretében az MSZP-szavazók jó része akkor is rá szavazott, ha pártjuknak volt saját jelöltje (mint 1994-ben és 2002-ben) és akkor is, ha nem (mint 1998-ban és 2006-ban). A jobboldal szavazóinak száma választásról választásra emelkedett, de Demszkyt sosem tudták legyőzni. Igaz, 2006-ban ehhez már szükség volt a jobboldali szavazatok 12 százalékát elnyerő MDF-re is.

A kétezres évek közepétől leszálló ágba kerülő Demszkyt akkor lehetett volna idejében lecserélni, ha saját táborán belül versenyhelyzetbe kerül. Például úgy, hogy a jelöltséget előválasztáson kell elnyernie. Hogy ez nem lehetetlen, azt jól mutatják az Amerika után immár Európában is egyre gyakoribb előválasztások: a pártok vezéreit, elnök- és miniszterelnök-jelöltjeit a párttagság vagy a pártvezetőség helyett egyre inkább maguk a választók jelölik ki. A pártok ezzel két legyet ütnek egy csapásra: egyrészt demokratizálódnak, és legnagyobb hatalmú vezéreik is nyílt versenyhelyzetbe kerülnek; másrészt mozgósítják a szavazóikat, akik a jelöltválasztásba beleszólva erősebben azonosulhatnak velük.

Erre lenne szüksége a magyar demokratikus ellenzéknek is.

Jöjjön, akinek jönnie kell!

Hogy a parlamenti választáson ki legyen a közös jelölt az egyéni körzetekben, és ki - ha lesz ilyen - a közös miniszterelnök-jelölt, majd az önkormányzati választásokon a közös (fő)polgármester-jelölt, arról döntsön előválasztás! A részt vevő pártok vállalják, hogy a szavazók döntését tiszteletben tartva támogatják egymás győztes jelöltjeit. Ehhez nem kell szeretniük egymást, de főleg nem kell közös listát állítaniuk. Épp csak be kell tartani egy közösen elfogadott, nem különösebben bonyolult szabályt. Amelyik párt legalább 27 választókörzetben előválasztási győzelmet szerez, az önálló listát állíthat. Amelyik nem, az csatlakozhat egy másik, erősebb pártlistához.

Persze világos, hogy egy párt akkor is elérheti a parlamenti választások 5 százalékos küszöbét, ha az ellenzéki előválasztáson egyetlen jelöltje sem győz. Megteheti, hogy a megállapodást felrúgva önálló egyéni jelölteket állít, amivel jogot szerez a listaállításra. A választók azonban tudni fogják, hogy egyéni jelöltjei esélytelenek, és az ellenzéki győzelem esélyének maximalizálásához más egyéni jelölteket kell támogatniuk.

Az előválasztások megtartásának természetesen vannak pénzügyi és technikai feltételei, de nem hinném, hogy ezek megoldhatatlan feladatot jelentenének. Aki a mai technikai adottságok között nem képes átlátható és ellenőrizhető módon lebonyolítani egy számos országban számos párt által megrendezett előválasztást, az valószínűleg az ország vezetésére sem alkalmas. Hogy a választók félnek majd feliratkozni az előválasztási együttműködés nyilvános választói névjegyzékébe? Nos, a szabadságért olykor némi kockázatot kell vállalni. Az sem fog azonban jogsérelmet szenvedni, aki ezt nem teheti meg: pusztán el kell fogadnia, hogy az ellenzéki előválasztás eredményéről nélküle döntenek.

A konstrukció lényege, hogy egyszerre segíti az ellenzéki erők együttműködését és önálló politikai identitásuk megtartását. Olyan körülmények között, amikor a legnagyobb ellenzéki párt egyike a legelutasítottabbaknak, és amikor az ellenzéki együttműködés más potenciális résztvevőinek elutasítottsága is magas, ez elengedhetetlen. Külön listákra van szükség, hogy a lehető legtöbben szavazhassanak a Fidesz ellen.

Mai programok
Ettől még, ha két vagy több párt hasznosnak tartja, megállapodhat a közös miniszterelnök-jelölt személyében, akit ugyancsak az előválasztáson, egymással nyilvánosan versengő jelöltek közül választhatnak meg az ellenzéki szavazók. Ilyen közös jelölt hiányában feltehetően a parlamenti választáson legtöbb szavazatot kapó ellenzéki pártnak kell az új miniszterelnököt adnia a kormány legyőzésekor.

Hogy az ilyen többpárti kormányok könnyen destabilizálódhatnak, ahogyan azt a rövid életű Radicova-kormány története mutatja? Valóban, az identitásukra kényes koalíciós partnerek olykor kormányt buktatnak, aminek következtében (ismét) az autokraták kerülhetnek hatalomra. Ez a demokrácia ára, aminek a lényege a közhiedelemmel ellentétben nem a győzelem, hanem a versengés. A versengés nélkül vagy korlátozott versenyben elért győzelem ugyanis szükségszerűen korlátozott értékű marad, és könnyen oda vezethet, hogy a demokraták hatalomgyakorlása válik demokratikus mércével elfogadhatatlanná.

A Fidesz, épp mert egyre autoriterebbé és gátlástalanabbá válik, előbb-utóbb elveszti a választók többségének támogatását. A kérdés az, hogy ki és hogyan jön utána.

szerző
Ádám Zoltán
publikálva
2013/26. (06. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Kormányzati manőverek
Mi lesz a Corvinusszal?
Interjú a Libri vezetőivel
Halmos Ádám és Sárközy Bence a könyvkiadásról
Interjúk
Rév István, Baki Péter, Ligeti Gyuri
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk