A faluban, ahol kiskoromban laktam, csuda érdekes dolgok estek, csuda érdekes emberek mászkáltak az utcán. A szamaras ember volt az egyik kedvencem. Úgy is hívta mindenki, a Szamaras. Kicsi kordéja volt neki, elé fogva a névadója, a nagyfülû, õt Szellõnek hívták, barna volt, dacolva mintegy a buta világgal, mely a szamarak állandósult jelzõjeként a szürke szót használja máig is. Az embert mégsem Szellõsnek hívták, pedig jó lett volna, mert felette büdös személy volt. Valahogy mindig akkor ment a boltba kevertért, amikor engem is oda küldtek. Noha nevezett italféleség (császárkörte, rummal hígítva) élvezete kifinomult ízlésre vallott (a faluban virágzott a pálinkafõzés), mégsem nagyon lehetett megmaradni egy légtérben az idõsnek látszó, penetráns férfival. De én a szamara miatt megbocsátottam neki, és a boltban elõször egy nagy levegõt vettem, végignéztem, ahogy vásárol, kivártam, míg a boltos kinyitja utána az ablakot, s csak ezek után kértem nagyapám szokásos negróját (valamiért nem tudta a torok kéményseprõje nélkül meginni az almapálinkát).