Megújult a bécsi Collegium Hungaricum, aminek már feltehetõen legfõbb ideje volt, a bécsi Collegium Hungaricum elvégre integráns része a hazának, közben meg, egyes másodlagos szavahihetõségû szemtanúk beszámolói szerint, hámlott róla a vakolat, lépcsõházában kényszernyugalmazott vízipatkányok sündörögtek, az éjszakák csendjét zsanérok jajszava hasította át, ám mindennek most vége, a Collegium megújult, és persze jelen volt az átadáson mindenki, aki számít. Magyar részrõl a szokásos bagázs, Orbán miniszterelnök (aki láthatóan kezd ráunni a dolgokra, egyre sûrûbben haknizik, elõbb-utóbb felbukkan a Fábry-show-ban is, onnan pedig már csak egy lépés a vendéglátózás), Hámori nemzkultörökmini, mert nélküle se nyílik már meg semmi, meg Glatz fõprofesszor, aki jobbára a némettudást szokta képviselni eseményekkor; a többi káder neve nem ismeretes a magyar delegációból, holott bizonyára ellézengtek még néhányan az esemény körül. Érdekes viszont az osztrák gálaválogatott névsora, benne a bécsi polgármesterrel, az oktatási miniszterrel, egy kulturális államtitkárral és Kurt Waldheim egykori államfõvel.
Kurt Waldheim, feledékeny, illetve nímandok nevét nem biflázó olvasóink kedvéért, volt az az osztrák államfõ, akit az osztrákok feltehetõen azért választottak államfõnek, mert valami izgága izraelita, egy Simon Wiesenthal nevû, kiderítette róla, hogy a II. világháború idején az SS színeiben botladozott Görögországban, tömegkivégzéseken volt tolmács, ha minden igaz, õ súgta a görögök meg a thesszaloniki zsidók fülébe, hogy ratatata, ha bebizonyosodott, hogy azok nem értenek géppisztolyul, mert nem kultúremberek. Waldheimet annak idején a leleplezés segítette az államfõi székbe, egyéb komoly érdeme nem volt, hacsak az nem, hogy egykori ENSZ-fõtitkárként annyit tett a III. világháború kitöréséért, hogy igazán nem rajta múlt, hogy még ma is élünk. Aztán elnök lett, és egy fél világ utálta meg Ausztriát miatta, Jordániánál feljebb nemigen jutott neki meghívás, így hát végül az osztrákoknak is elegük lett belõle, visszaküldték legelni, és a sztori véget is ért volna, ha nem bukkant volna fel ismét, na hol: a Collegium Hungaricum megnyitóján, hol máshol, egy, igaz, több szempontból szánalmasnak tekinthetõ, de mégiscsak miniszterelnök és néhány alkalmi alvállalkozója társaságában.
Most errõl kéne itt valamiféle kommentárt vagy legalább glosszát írni, de minek. Ha szeretik egymást, hát találkozzanak, nyissanak meg, amit akarnak, addig is csendben vannak. Bár lehetnének csendesebben is.
