Múlt szombaton több ezren – főként fiatalok – tüntettek Moldova fővárosában, Chişinăuban, az ország Romániához csatlakozását követelve. Az apropót a rendezvényre az Oroszországhoz csatolás (nem épp kerek) évfordulója adta: 203 évvel ezelőtt, 1812-ben szállta meg a cári birodalom a területet. A román fennhatóság ideiglenesen csak az első világháború után tért vissza, majd a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékának megfelelően a Szovjetunió 1940-ben megszállta, a második világháború után pedig végérvényesen berendezkedett. Moldova csak 1991-ben, a Szovjetunió felbomlását követően vált először független állammá – a vita a Romániához való csatlakozásáról azóta is tart.
| ||
A lakosság nagy többsége, közel 80 százaléka – etnikuma és nyelve szerint – román, ám az oroszosítás, pontosabban a romántalanítás évszázadai nem múltak el nyomtalanul, így a legutóbbi felmérések szerint a 3 és fél milliós Moldova lakóinak 76 százaléka vallja magát moldvainak, s csak valamivel több mint 2 százaléka tényleges románnak. Ennek dacára a Romániához csatlakozást ennél sokkal többen támogatják, nem utolsó sorban amiatt, mert így a terület egy csapásra az Európai Unió része is lenne, annak minden gazdasági és biztonsági előnyével együtt.
Bár a Moldovával való unió kérdése nem osztja meg Románia lakóit, azért vannak viták. Egyrészt sokan felteszik a kérdést: a nemzeti célok elérésén, azaz Nagy-Románia újrateremtésén túl milyen áldozatokat is kellene meghozni az országnak, hogy ténylegesen létrejöjjön az unió? A rendkívül szegény és kulturálisan is „Európán kívül” eső ország befogadása már most jól átlátható konfliktusokat gerjesztene, ha az egyesülés máról holnapra bekövetkezne.
Ám a gazdaságiakon túl vannak más szempontok is. Erdélyi magyar radikálisok nemegyszer fogalmaztak meg olyan véleményt, hogy egy moldovai csatlakozással tovább nőne Románia kisebbségi lakosainak száma; Moldvában 8 százalék ukrán él, az oroszok számaránya pedig legalább 6 százalék; és a ma moldovánoknak mondott lakosok körében is sokaknak tisztázatlan a hovatartozása. Velük összefogva vizionálnak nagyobb mozgásteret maguknak azok, akik radikális változást sürgetnek a mai Romániában. Hogy egy ilyen összefogásnak az elméleti lehetőségen túl milyen realitása lehet, azt nehéz megmondani, de jelentőségét túlbecsülni nem lenne célszerű. Elvégre Csehország és Szlovákia 1992-es szétválását is azért támogatta lelkesen oly sok felvidéki magyar, mert úgy gondolták: egy 5 és fél milliós államban számarányuk, így politikai befolyásuk is sokkal nagyobb lehet, mint egy 13 milliós államszövetségben. Hogy ez mennyire volt bölcs elképzelés, azt az azóta lezajlott fejlemények eléggé kétségessé tették.
Elemelkedve a korlátolt nemzeti szempontoktól, európai perspektívából szemlélve Moldova Romániával való egyesülése kifejezetten javára válna a kontinensnek, így az unió összes polgárának. Persze, felhozható érvként, hogy még az oly jelentéktelen piac is, mint a moldáv, már önmagában haszon; ám főleg biztonságpolitikai jelentősége lenne annak, hogy egy olyan feszültségekkel teli helyzetben, mint a jelenlegi, a NATO kapacitásai bővüljenek. Ne feledjük, a térségben Lengyelország mellett a transzatlanti szövetség másik fő pillére éppen Románia.
Másrészt egy efféle fejleménynek lenne kockázata is. A NATO-ba és az unióba immáron teljesen integrálódott balti államok nagyszámú orosz lakossága alanyi jogon küldhet képviselőket az Európai Parlamentbe. És bár nagyon igazságtalan lenne minden orosz etnikumú európai polgárt illojalitással vádolni, tény, hogy egynémely litván, lett stb. EP-képviselő nem csinál titkot abból, hogy inkább Moszkva, mint saját hazája céljait támogatja.
Elég megnézni a számtalan brüsszeli, strasbourgi rendezvényt, amelyek az orosz energetikai befolyást-behatolást próbálják előmozdítani; a jobbikos Kovács Béla mellett ezeken leginkább a balti orosz képviselők jeleskednek. Másrészt viszont éppen Kovács példája mutatja, hogy nem feltétlenül kell orosznak lenni ahhoz, hogy valaki biztonsági kockázatot jelentsen.
A szerző a DK elnökségi tagja.
