Az elmúlt héten minden eddiginél keserűbb lett a közélet iránt érdeklődő szegediek szájíze, sokan átkozódtak halkan a legfrissebb ságváris hírek olvastán – újabb tiltakozáshullám azonban nyilvánvalóan nem indul a közeljövőben. A polgárok, a tanárok és az egyetem lenyelték a békát. A Ságvári már nem sokáig viseli a kommunista ellenálló nevét, és az a jobbik lehetőség, ha a minisztérium beleegyezik a Szegedi Tudományegyetem Gyakorló Iskolája névbe. Ez ugyanis legalább nem nehezítené meg, hogy a mindennapi, nemhivatalos diskurzusban továbbra is ságváristákként definiálják magukat az iskola tanárai és diákjai. A politikai kontextus megváltozása esetén a döntés esetleges revízióját is megkönnyítené, ha Ságvári helyét nem venné át egy fajsúlyos névadó; de ha az Emmi makacsul ragaszkodik korábbi javaslatához, és Hunyadi Jánosnak vagy Szent-Györgyi Albertnek nevezik át az iskolát, nem ez lesz a helyzet.
De ne tekintsünk ennyire előre. És ne tekintsünk vissza a távoli múltba se: az elmúlt hónapokban igen jó minőségű publicisztikai írások tárgyalták részletesen Ságvári Endre érdemeit és bűneit, méltóságát és méltatlanságát, bátorságát, önfeláldozását vagy fanatikus szektásságát (a nem kívánt részek ízlés szerint törlendők). Jelen sorok szerzőjének meggyőződése, hogy hősünk (vagy antihősünk) antifasiszta ellenállóként kifejtett tevékenységének értékét nem írja felül kommunista elkötelezettsége, az alábbiakban mégsem erről kívánok szólni, hanem inkább a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről, annak gyakorlati megvalósulásáról. Arról, hogy miképpen fosztja meg a NER önrendelkezésük utolsó maradékától is a polgárokat, arról, hogy miképpen uralja fortélyos egzisztenciális félelem a magyarok lelkét, arról, hogy az elmúlt években kiépült központi vezérlésű intézményrendszer miképpen teszi gyakorlatilag lehetetlenné a civil ellenállást. A történet tanulságos, és a legkevésbé sem egyedi: sokat elárul hazánk aktuális viszonyairól.
Bár a rendszerváltás idején és a 90-es években voltak tétova kísérletek a Ságvári átnevezésére, a mi történetünk akkor kezdődik, amikor Szávay István, a Jobbik parlamenti képviselője (olyan politikusról van szó, akinek, ismerve az ELTE HÖK-botrányban játszott gyalázatos szerepét, aligha lehetne helye a magyar közéletben) parlamenti interpellációban szólította fel Rétvári Bence államtitkárt a gimnázium átnevezésére. A „dugnivaló egyiptológusok” réme ezzel lépéskényszerbe hozta az ifjú kereszténydemokratát, aki személyes véleményére és a jogszabályi háttérre hivatkozva szintén elfogadhatatlannak nevezte, hogy a gyakorló gimnázium (helyismeret hiányában sem Szávay, sem Rétvári nem említette az általános iskolát) névadója továbbra is Ságvári Endre maradjon. A jogi helyzet persze a legkevésbé sem volt evidens: sem az Akadémia történészbizottságának állásfoglalásából, sem a közoktatási vagy a felsőoktatási törvény vonatkozó passzusaiból nem következett szükségszerűen semmiféle döntés, sőt még az sem volt világos, ki jogosult kezdeményezni az egyetem gyakorlóiskolájának átnevezését. Az elmúlt öt év azonban megtaníthatott mindenkit arra, hogy jogi megfontolások csak átmeneti időre lassíthatják a kormányzati úthengert, különösen, ha olyan kérdésről van szó, amelynek „megválaszolásával” a kormánypárt megpróbálhatja megőrizni vagy visszanyerni az egyre inkább a Jobbik felé forduló „nemzeti” szavazótábor támogatását. Nem tudni, hogy országosan hogyan dől majd el a jobb és a szélsőjobb ideológiai küzdelme: a legújabb fejlemények kapcsán – gondoljunk csak a virtigli fasiszta megfogalmazásokat tartalmazó nemzeti konzultációs kérdőívre – akár azon is elgondolkodhatunk, érdemes-e megmaradni a két párt hagyományos besorolásánál. Ám ez legyen Habony Árpád, G. Fodor Gábor és Lánczi András gondja; az mindenesetre biztos, hogy a Ságvári-ügyben tanúsított magatartásuknak köszönhetően Szegeden a Fidesz és a Jobbik óriási hendikeppel indul a következő parlamenti és önkormányzati választásokon.
Mit gondolnak vajon a város polgárai a kérdésről? A válasz egyértelmű. A közvélemény-kutatások, a több mint 11 ezer támogatót felmutatni képes Facebook-csoport, a 2500 fős fáklyás felvonulás, a (természetesen megválaszolatlanul maradt) petíció, a Barok István személye körül formálódó szeretetteljes szolidaritás mind arról tanúskodnak, hogy az iskola nevének megőrzése elsöprő támogatottságú Szegeden; jóval nagyobb, mint amekkorára a baloldali pártok – egyébként elég jelentős – helyi népszerűségéből következtethetnénk.
Miért hajtjuk akkor le a fejünket? Miért adja fel mindenki a küzdelmet? A válasz nyilvánvaló: a névleg ugyan továbbra is autonóm, azonban hónapok óta rektori és kancellári „kettős hatalommal” irányított egyetem valószínűleg a legkevésbé sem kíván rossz pontokat szerezni a minisztériumnál, amely további forrásmegvonással és szakbezárási fenyegetéssel büntetheti a legóvatosabb szembeszegülési kísérleteket is. Törődjünk bele: az „autonómia” üres szó egy olyan helyzetben, amelyet a primer egzisztenciális függés jellemez, és egy olyan világban, ahol a felsőoktatásért felelős államtitkár különösebb indoklás nélkül mutathat rá bezárandó szakokra és felezheti meg egyik évről a másikra egy nagy súlyú képzésre felvehető hallgatók számát. A gimnázium tanárait az Emmi szintén kész helyzet elé állította: intézményüket összevonják az általános iskolával, a névről pedig demokratikusan dönthetnek Hunyadi és Szent-Györgyi között. Jelen viszonyok ismeretében kifejezetten dicséretesnek, már-már hősiesnek nevezhetjük a tantestület többségi döntését, amellyel az „elfogadom” helyett a „tudomásul veszem” kifejezést küldték a fenntartónak, továbbá az „SZTE Gyakorló Iskolája” elnevezés mellett tették le a voksot (kalaplengetés a kisszámú „tiltakozónak”). Noha nyílt fenyegetésként nem hangzott el, a helyzet világos: az esetleges tiltakozás és ellenszegülés az iskola gyakorló státuszának elvételével és Klikesítésével járhat, ez pedig nyilván maga volna a katasztrófa mind az egyetemnek, mind a gimnáziumnak. Nem csodálkozhatunk ezek után, hogy a szülői munkaközösség és az intézményi tanács is meghajtotta fejét, nem rejtve ugyanakkor véka alá, mit gondolnak tagjai az autoriter döntéshozatali folyamatról, s persze magának a döntésnek a minőségéről. Vesztenivalója mindenkinek van, nem is kevés: minden vezető felelősséggel tartozik beosztottainak állásáért, státuszáért, jogaiért. Értjük.
Milyen lehetőségei maradnak a civil, „külsős” tiltakozásnak az egyetem vezetése, a gimnázium és a szülők visszavonulása után? Ki tiltakozhatna és minek a nevében azt követően, hogy az érdekelt felek beletörődtek a kész helyzetbe? A szélsőjobboldal által mozgásba hozott kormányzati úthengerrel szemben a szakmaiságra, az önrendelkezésre, a történeti hagyományokra és a demokratikus procedúrák tiszteletben tartására hivatkozni olyan idealista attitűdről tanúskodna, amelynek kockázatát és nevetségességét kevesen vállalják. A NER, ahogyan a neve is elárulja, rendszer, amellyel szemben csak rendszerszintű ellenállás lehetséges – ennek formái azonban szemlátomást nem kristályosodtak ki, s szolidaritáshiányos társadalmunkban a közeljövőben nem is fognak.
A szerző egyetemi oktató, volt ságváris
