"A kormány döntött a Postabank számára stratégiai partner kereséséről." (MTI-hír)Nem is olyan régen fölöttébb komoly illúziókat tápláltunk arról, hogy ha eljön a demokrácia, akkor minden másképp lesz. A szabályok azért lesznek, hogy be legyenek tartva, az egyenlők között nem lesznek még egyenlőbbek, a lobbik mellett nem kevésbé erős ellenlobbik fognak működni, és a fogyasztó érdeke kerül ki győztesen a csatákból. Meg abban is hittünk, hogy nemcsak mi tanuljuk meg, hogy a beáramló tőkét nem kell azonnal vacsorára megenni, hanem a beáramló tőke is fölkiált majd: "Milyen szép, okos, derék polgárok vannak itt!", és a legszebb ruháját veszi fel, amikor idejön. Aztán lassan kiderült, hogy a szabályok továbbra is felrúghatók, az Állatfarm még tán unokáinknak is aktuális olvasmánya lesz, a lobbiharcokból nem feltétlenül a fogyasztó kerül ki győztesen, és - lássuk be - a beáramló tőke sem a legjobb modorát veszi fel, ha a határra érkezik.
H
A hazai bankokat privatizáló külföldi tőke iránti kezdeti eufóriánk (jó, elismerem, kezdetben sem mindenki lelkesedett) abból adódott, hogy meggyőződésünk volt: a külföldi tőke valóban magával hozza a "tőkeerőt" és a "szakmai kultúrát", "lerombolja a móriczi világ kisszerű urambátyám kapcsolati rendszerét, és mind megkerülhetetlenebbé teszi a hatékonyság kényszerítő erejét a gazdaságban" (merítés Várhegyi Évától). Az előzmények - a már régóta itt tevékenykedő külföldiek által tulajdonolt bankok ma is kiemelkedő teljesítménye - és a bekövetkezett eredmény részben igazolta a reményeket: a pénzügyi rendszer kockázata csökkent, mert bevezették és számon kérték a prudens bankoláshoz elengedhetetlen eljárásokat, szabályokat, előírásokat. Fegyelmezettebbé, kevésbé slendriánná, hatékonyabbá vált az egész rendszer. Jobban kiszolgált minket, ha úgy tetszik. Ebben kétségtelenül nem kis szerepe volt az egyre nagyobb számban megjelenő külföldi tulajdonosoknak.
Illúzióink mégis veszőben. A Kelet-Európa felé terjeszkedő külföldi bankok nem mindegyike a legmagasabb szakmai kultúrával rendelkező globális nagybank. Vannak közöttük bármilyen mércével is mérve fölöttébb gyenge teljesítményt és igencsak elavulóban lévő vállalati kultúrát felmutató példányok, amelyek azonban Kelet-Európa határát átlépve világszép királyfivá válnak - minden bizonnyal a privatizatőr csókjának hatására.
A szakmai kultúra vitathatatlanul megvan a valóban világméretekben szervezett, globális nagybankokban. Pontosabban e bankok anyaországbeli központjában. De nem a "provincián", ahol a piac mérete legfeljebb egy falusi fiók működtetését teszi lehetővé - még ha a provincián ez a fiók "nagybanknak" tűnik is. Ide a fiókfunkciók ellátásához szükséges szakmai kultúra települ. A lényegi döntéseket fel lehet kérni a központba, itt csak a napi ügyek folytatásához szükséges döntési kompetenciát kell meghagyni. Egy jó jelentőszolgálat kell, és megfelelően gyors adatátviteli eszköz. Ide nem kell globális szakértelem, elegendő a "másodlagos frissességű" szak- értő. És mintha lassan minden globál ebbe az irányba mozdulna.
Az ABN Amro magyarországi szereplése kiválóan példázza a fentieket. A globális nagybank felvásárolta az épphogy helyrepofozott Magyar Hitelbankot (mely fénykorában a második-harmadik volt a hazai piacon), és nálunk kísérletezett azzal, hogyan kell külföldön nagy hálózattal rendelkező, univerzális bankot irányítani. Itt próbálta ki - elegáns műszóval - a "world wide retail bankolást" (az elegáns műszótól még nem lett sikeresebb az attrakció). Az elmúlt pár évben aztán az Amro vásárolt még itt-ott egy-két hálózatos bankot: tán Brazíliában és tán valahol a Távol-Keleten is. 2000-ben viszont az ABN Amro új vezetése új stratégiát alakított ki: mégsem lesz nagy hálózatos bank a "world wide global" Amro, hanem megmarad elsősorban befektetési és csak másodsorban tranzakciós banknak (GTS), széles fiókhálózat nélkül. Kezdték hát kisöpörni az elmúlt években begyűjtött retail bankokat. Mindeközben egy pillanatig sem izgatták magukat azzal, hogy minimálisan is bevonják e fióknak tekintett leánybankokat stratégiájuk megvalósításába. A magyar ABN Amrót teljes mértékben a magyar ABN Amro feje fölött adták el. Mintha az OTP összevonta volna kiskunlacházi fiókját a versenytárs bankéval, és erről a fiókvezetőt csak utólag értesítette volna. A történetnek külön pikantériája, hogy ezáltal azt a Franciaországból idehívott válságmenedzsert vette semmibe saját bankja, aki a külföldről hazánkba szakadt bankvezérek közül is kiemelkedett kultúrájával, szakmai hátterével, stratégiai képességeivel, aki még azt is fontosnak tartotta, hogy megértse, miről szól a magyar piac, és aki saját, magyarországi szakértőkből álló, profi csapatot kezdett kiépíteni az Amrónál. Neki még azt is elhittük, hogy mi sem mindig csak másodlagos frissességű szakértelmet kapunk. De most ő is távozik, mi pedig szomorúan konstatáljuk, hogy a tőke nem vesz szebb ruhát, és nem veszi elő jobbik modorát, ha átlép a határon.
H
A fentiek után talán érthető, miért nem lenne maradéktalan örömöm, ha az eladósorba került Postabank egy újabb kísérletező kedvű "globál" tulajdonába kerülne. Sőt baráti társaságban felvetettem azon eretnek ötletemet, hogy próbáljuk meg elképzelni az OTP-t mint a Postabank leendő tulajdonosát. Lettek is e kijelentés nyomán a baráti arcok megvetőek, én meg húztam magam össze kicsire. Pedig tényleg úgy gondolom, hogy az OTP olyan bank, amelyik a lakossági üzletági fejlesztéshez elengedhetetlenül szükséges stratégiai döntéseit itt helyben hozza meg, és nem a távoli anyával egyeztetve, avagy annak ötletei által irányítva. Mondjuk ki: az OTP fejlődésében érdekelt menedzsment "megcsinálta" az OTP-t. Lomha állami hivatalból egyre inkább ügyfélközpontú, piaci mércével mérve is jó teljesítményű közép-európai nagybankot kreált (nem könnyedén, nem vér- és izzadságmentesen, de végül is megcsinálta). Nemcsak mint afféle "szakértő", hanem mint ügyfél is egyre inkább tartózkodom az OTP-vel kapcsolatos szakmán belül és kívül egyaránt uralkodó fanyalgástól. Mert vannak mérhető eredmények. Persze tudom, hogy még mindig sorba kell állni, hogy a pultos kisasszony még mindig néha szigorúan ránk szól, hogy "kérem, ne zavarjon, a munkámat végzem", hogy gyakran még mindig a "kerületileg illetékes OTP-hivatallal" és nem az OTP Bankkal kerülünk kapcsolatba, hogy számos területen piaci erőfölénye van (amivel akár vissza is élhet, és ami egy fúzióval nem fog mérséklődni), hogy nem látszik ám minden a publikus eredményekben, mert van, amit besöpörnek a szőnyeg alá (óh! hát hol nem?). Csakhogy itt és most európai nagybankjaink sem voltak sikeresebbek, mint ez a tipikus kelet-európai sikertörténet-főhős.
Ez az írás azonban nem arról szól, hogy szerintem miért jó bank az OTP, és milyen érvek szólnak amellett, hogy nem lenne rosszabb tulajdonosa a Postabanknak, mint bármelyik globál. Ezt a vitát abban az esetben folytatnám tovább barátaimmal, ha kiírták volna a tendert; az OTP és másik hat globál jelentkezett volna rá, és most a hét pályázó ott toporogna a döntésre várva, az esélyeket latolgatva és az ajánlati árakat tippelgetve.
Ezzel szemben most azon kell meditálnom, mi lett volna akkor, ha a sydneyi olimpia első napján összeül a NOB, és úgy dönt, hogy inkább mégse játsszák le a pólómeccseket, sőt ne is adják ki a vízilabda-aranyérmet, hanem keressenek stratégiai partnert az aranyéremhez, és elsőként a magyar vízipólócsapattal kezdjék meg a tárgyalásokat.
Ezt követően a csapat meg is kapta volna az érmet.
Csak az nem biztos, hogy az örömünk maradéktalan lett volna. Nem is beszélve a többi csapatról, amely esetleg óvást nyújt be. Vagy legalábbis meg lett volna a véleménye az egész NOB-ról és döntéshozatali rendszeréről. Pedig tényleg mi voltunk a legjobbak - és akár előre is ki lehetett volna nekünk osztani azt az aranyérmet, hiszen a döntőben egyszerűen lemostuk az oroszokat. És lám, közben meg majdnem elvéreztünk, és akkor az micsoda igazságtalanság lett volna! Talán ezentúl mégis úgy kellene, hogy ilyen tiszta esetekben a NOB kioszthatná előre. Az aranyérmet. Az érem stratégiai partnerének. Meg egy kicsit magának, amiért ilyen bölcs döntést hozott.
Nem kívánom az OTP teljesítményét a magyar vízipólócsapatéhoz hasonlítani, miként a Postabankról sem hiszem, hogy ők a mindenki által vágyott aranyérem. De hiszem, hogy a verseny kiiktatása sohasem olcsóbb, mint tisztességes keretek között tartása. Meg vagyok róla győződve, hogy az, amit ezzel a "stratégiai partnerkereséssel" üzentek, nem jó üzenet. A többi szereplőnek óvni támad kedve - vagy el se jön a következő versenyre. Fityiszt mutattak mindenkinek, és ez zokon vehető.
A "pénzügyi piacok világuralmáról" el szoktuk mondani, hogy egyrészt egy nagy marhaság (mert az "uralom" semmilyen tudományos terminussal nem értelmezhető, és mint szociológiai kategória nem pontosan értékelhető: mint életérzés persze szép, de csak ideológiai csatában hasznosítható), másrészt ki szoktuk emelni, hogy hatalmas előnye a globálissá váló piacnak, hogy a lokálisan korrupt és öntörvényű nemzetállamot képes megrendszabályozni. Fegyelemre kényszerít. Nem lehet csak úgy összevissza kamatokat emelni, devizákat le- és felértékelgetni, adókat kivetni, árakat jobbra-balra tologatni, összevissza döntéseket hozni, mert a piac öntörvényűbb és erőszakosabb: hosszú távon úgyis ő nyer. Tartok tőle, hogy hosszú távon megint a piac fog nyerni - és akkor csak annyi történt, hogy átmenetileg megint többet fizetünk ezért. Lehet nem szeretni a piacot, a globalizmust, "a tőke tátott, sárga száját", de azt képzelni, hogy a mi döntésünk jobb, pusztán azért, mert e döntést mi hoztuk meg - hihetetlen botorság.
H
De a történet nemcsak erről, hanem kicsit a "második" Postabankról is szól. Arról, amit Pénz Herceg regnálása után kezdtek el újraépíteni. Ez a bank két évvel ezelőtt gyönyörű hirdetést tett közzé: nagy fehér papírra annyit írt kis betűvel: "tiszta bankkal". Nagyon kevesen hitték el ezt akkor neki, és most már nem is fogja tudni soha senki bebizonyítani, hogy valóban létezik-e, létezett-e "tiszta bank". Két éve nem volt népszerű dolog ebbe a bankba menni dolgozni, nem tolongtak a megüresedett állásokért sem a beosztottak, sem a vezetők. Az új vezérigazgató a Lengyel László által megírt demokraták fajtájából való volt, olyan, aki komolyan veszi a játékszabályokat, és nehezen veszti el humorérzékét. Két dologhoz értett: csapatot építeni és tisztességesnek maradni. Vállalta, hogy a romokból felépít egy csapatot, és közben takarít. Bízott benne, hogy két év múlva a piac majd megméri teljesítményét, és ítéletet mond róla. Ezt vele együtt elhitte az a csapat is, amely mögé szerveződött és fogcsikorgatva akart nagyot alkotni. Csak egyre vágytak: a megmérettetésre. E helyett a bank megkapta a kormány dicséretét. Ezzel hihetetlenül leértékelődött mindaz, amit két éven át csináltak. A tanár bácsi dicsérete nem egyenértékű a versenyen elért helyezéssel.
Szerepel még ebben a történetben egy miniszter is, aki hivatalból felelős a pénz- és bankügyekért. Volt ennek a miniszternek egy barátja, akire mindig hallgatott, akit soha el nem árult. Tudta, hogy ez a barát szakmailag megbízható, erkölcsileg kikezdhetetlen. A barátja meggyőzte a minisztert, hogy jelen esetben privatizálni kellene a bankot, ráadásul pályázati úton. Hogy megmérettessék a bank is, a menedzsment is a piacon. Hogy az üzenet mindenki számára egyértelmű legyen. A miniszter egyetértett, és továbbra is bízva barátja szakértelmében és értékítéletében, megpróbálta most sem elárulni. Elmotyogta hát a kormányülésen, hogy ő olyan nagyon nem ért egyet ezzel az új, "stratégiaipartner-keresős", "az OTP-t versenyen kívül preferáló" Postabank-koncepcióval. De - tette hozzá rezignáltan - végső soron ez is egy érdekes megoldás, és ő tulajdonképpen ezt is el tudja fogadni. Talán majd a barátja is megérti. Talán ez nem is annyira nagyon árulás. Végül is Gerébet is visszafogadták a Pál utcaiak. Lemondani mindenestre nem ő mondott le a kormánydöntés után. Hanem a barátja. A vezér.
