Valójában azonban csak még nagyobb veszélybe sodorja ezt a folyamatot. Hoffmann a Népszabadság tudósítása szerint arról beszélt, hogy: "a nemzeti alaptantervvel kapcsolatban [...] jelentős változások várhatók, hiszen 'felborult a nemzeti műveltség, Harry Potter lassan kiszorítja János vitézt.' [...] Meg kell találni a megfelelő arányt az ismeretterjesztés és a kompetenciák elsajátításában, amiben szerinte háttérbe szorult az előbbi. Az új nemzeti alaptantervben egy-egy iskolatípushoz egységes kerettantervet készítenének".
Az olvasási szokások és a kulturális preferenciák megváltozását azonban - bármennyi hibát követett is el egyébként a liberális oktatásirányítás - nem a "kompetenciaalapú" oktatás "erőltetése" okozta. Ez csak válaszkísérlet volt. A helyzet az, hogy a technológiai változások révén is módosuló kulturális és civilizációs trendek komoly kihívás elé állítják az olvasáskultúrát itthon és máshol is. Kisebb horderejű változások is azt a feladatot rótták ránk, hogy újra és újra átértelmezzük a reánk hagyományozott műveket. Ez a feltétele annak, hogy sajátunkként őrizhessük meg ezeket, hogy épp aktuális helyzetünkben orientálhassanak bennünket. Azzal, hogy Hoffmann előírja, mit tanítsanak nemzeti műveltségként, még nem teszi fogékonnyá a radikálisan megváltozott kulturális kondíciók közt felnövő diákokat e művek iránt. Ahogy a súlyos és szükségképp lemaradáshoz vezető szociális problémákat sem lehet kezelni a korai buktatással és a hiányzás büntetésével, úgy az érdeklődést és a megértést sem lehetséges megparancsolni. Attól, hogy az államtitkár nem hajlandó tudomásul venni az éppen zajló, alapvető változásokat, ezek nem fognak megszűnni. A valóságot ideologikus megfontolásokból elutasítani, és számos tanár és iskolai közösség működő mindennapi praxisát felülírva központi utasításokkal megkísérelni az ideális, "aranykori" állapot kikényszerítését: ez bizonyosan nem konzervatív, hanem fundamentalista eljárás. Az, hogy a valóságot nem utópikus, hanem restauratív elképzelésekkel kívánja felváltani, e tekintetben lényegében mindegy, annál is inkább, mert az ilyenkor hivatkozott múltbéli tökéletes világok éppúgy nem léteztek soha, ahogy az utópiák sem.
A most felnövő generáció kulturális környezetéből nézve egyáltalán nem evidens, micsoda a János vitéz és miért fontos, ahogy egyébként soha nem lehetett evidens közvetlenül, hanem mindig a megértés munkáját igényelte, olyan képességek és gyakorlatok elsajátítását, amik lehetővé teszik a közvetítést a mű kérdései és a tanulókéi között. Hoffmann azt javasolja, hogy ezeket, röviden tehát a diákok saját érdeklődését erélyesen zárjuk ki a közoktatásból. Ezzel aztán meg is akadályozza, hogy a tananyaghoz hozzáférjenek, és garantálja a János vitéz iránti érdektelenséget: az érdeklődést ugyanis jó előre megtiltotta. Amennyiben ugyanis az olvasási kompetenciákat nem fejlesztjük, úgy bizonyosan és örökre elvágjuk a felnövő nemzedéket attól, hogy hazája kulturális hagyományához hozzáférhessen, élvezhesse, azonosulhasson vele. Hogy bármit is jelentsen számára. Ez nem azon múlik, hány éves korában olvassa el a János vitézt, hanem azon, hogy képes-e vele valamit kezdeni. Bizony, egyedül a "szörnyű" kompetenciák oktatása mentheti meg a nemzeti műveltséget. A kötelezőolvasmány-lista önmagában semmit nem ér.
A szövegismeret és a kompetencia szembeállítása nehezen tartható álláspont. Ahogy az úszás elsajátítását nagymértékben bonyolítja a víz hiánya, úgy olvasási kompetenciákat sem lehet szerezni szövegekkel való foglalkozás nélkül. A János vitéz amúgy valóban kivételes remekmű, de - szemben az államtitkár téves információival - nem szorul további védelemre: minden ötödikes tankönyvben, tantárgyi programcsomagban, tantervben szerepel. Azonban megszeretését, megértését csak e kompetenciák, köztük nem utolsósorban a történeti érzék kifejlesztése teszi lehetővé. A Harry Potter például az adott kulturális kondíciókkal okosan számoló, tehetséges kompiláció. Filmszerűen pergő, gyors jeleneteiben a kultúrtörténet ezernyi toposza, mitologémák légiója kavarog - ezek felismertetésére, elsajátítására is alkalmas, az "egyetemes műveltség" egész tárháza. Egyébként mindkét mű főszereplője árva gyerek, közös bennük például a "legkisebb fiú" toposza - Harry Potter így be is segíthet némely pontokon a János vitéz oktatásába. Továbbá Rowling regénysorozatának az angolszász krimitől tanult dramaturgiája is remekül modellez bizonyos olvasási lehetőségeket. Röviden szólva: módszertani kincsesbánya a könyvsorozat.
Hoffmann szembeállítása mintha azt is sugallná, hogy a külföldi, idegen "bestsellerek" olvasása árt a nemzeti művelődésnek. Pedig orosz-francia szakos bölcsészként tudhatja, hogy ez nincs így: a világkultúra összefüggésrendje nélkül saját kultúránkhoz sem férhetünk hozzá. Ez a kicsi irodalmak esetében különösen így van, ez azonban előny is lehet: gondoljon a magyar műfordítás-kultúrára. Harry Potter sem árt nekünk, még tanulhatunk is tőle. Ez bölcsebbnek tűnik, mint kitiltani az iskolafalak közül, és azt, ami bent marad, egyfajta rezervátummá, múzeummá degradálni. Ez nem feltámasztja, hanem végérvényesen megfojtja majd a nemzeti irodalmi műveltséget. Akkor majd az iskola helyett az interneten fog tájékozódni, aki artikulálni akarja valahogy nemzeti hovatartozását. És mivel öntudatosan nem tanították meg olvasni és súlyozni az információkat, nem pallérozták az ízlését, könnyebben bedőlhet az etnicista, parlagi, agresszív álnemzeti giccsnek, aminek aztán maga is terjesztőjévé válhat. Érdemes megnézni, milyen mértékben uralta el ez az "irodalom" a cyberteret: képet kaphatunk belőle arról, mennyire eredményesen adja át a nemzeti műveltséget a "kánonközpontú" oktatás.
Biztos vagyok benne, hogy Hoffmann Rózsa őszintén hasznára kíván lenni a magyar kultúrának. Ezért lenne fontos, számára is, hogy átgondolja álláspontját.
