Ingatlankörkép
Hiba lenne, ha a MÚOSZ alapszabályával is babrálni szándékozó rendkívüli közgyűlés kérdések és válaszok nélkül zárná le a 2004-ben kezdődött és Eötvös Pál elnökségével fémjelzett korszakot. Legalább a kérdésekig jussunk el! És bízzunk abban, hogy a többségükben évtizedek alatt szakmai hírnevet szerző választott tisztségviselők - elnökségi, választmányi és ellenőrző bizottsági tagok - legalább annyira méltatják önmagukat, kollégáikat és tagtársaikat, hogy felteszik e kérdéseket! Még akkor is, ha annak ellenére sem tudnak majd mindegyikre válaszolni, hogy forma szerint minden a tudtukkal, sőt a beleegyezésükkel történt.
A MÚOSZ 2004-ben ingatlan vagyonát tekintve az egyik legjobban kistafírozott társadalmi szervezet volt. Nemcsak az Andrássy út 101. alatti, évtizedek óta használt székház, de a mögötte lévő, hasonló méretű Bajza utcai épület is kizárólagos tulajdonában állt. Ezek, valamint több kisebb fővárosi és egy harkányi ingatlan mellett magáénak mondhatta az ugyancsak évtizedek óta használt, de csak az ezredforduló környékén tulajdonba kapott balatonszéplaki és tihanyi újságíró-üdülőt is. Mára ebből - a pár milliót érő kisebb fővárosi és harkányi lakások mellett - a tihanyi ingatlan és a Vörösmarty utcában felépített új székház maradt. Meg egy lényegében üres bankszámla.
Mi lett a sorsa a széplaki, az Andrássy úti és a Bajza utcai ingatlanért kapott mintegy kétmilliárd forintnak? Ha ebből levonjuk a Tihanyra és az új székházra költött százmilliókat, akkor is nagyjából 5-600 millió forintról kellene számot adni. Az évi körülbelül 120-150 milliós költségvetésű társadalmi szervezetnél mi történt bő félmilliárd forinttal?
És mielőtt feltennénk azt a kérdést is, hogy ez a 12-18 évnyi tagdíjbevétellel, 4-5 év költségvetésével azonos összeg vajon a szövetség vállalt és a tagok által elvárt feladataira lett-e felhasználva, kíváncsiskodjunk egy kicsit a megmaradt ingatlanok beruházásaival kapcsolatban is!
Miközben a szövetségnek lehetősége lett volna ingatlant vásárolni, jó döntés volt-e új székházat építeni? Egy olyat, aminek körülbelül ezer hasznos négyzetméterére nagyjából ugyanennyi járulékos, hasznosíthatatlan négyzetméter jut? Megérte-e végigvinni egy olyan beruházást - jórészt a válság kirobbanása után -, amit ma valószínűleg a bekerülési áráért sem lehetne eladni? Ráadásul sejthető: abból sem lett semmi, hogy az új székház üzemeltetését majd a bérlőktől érkező bevétel fedezi. És jó döntés volt-e a tihanyi üdülőre több százmillió forintot költeni, miközben csak az év töredékében vannak fizető vendégei? Szükség volt-e 48,6 millióért a Balaton partján egy nagyjából 110 négyzetméteres fürdőházat felújítani, ötvenezer forintos éjjeliszekrényeket és plazmatévék sokaságát vásárolni, miközben az üdültetés továbbra is csak veszteséget termel a szövetségnek? És gyanítom, az újságírók nagy többsége számára fényűző luxusvillának számító tihanyi üdülő is csak töredékét éri annak, mint amennyit ráköltött a szövetség. Afelől persze, hogy e költések teljességgel szabályosan zajlottak - ahogy a Vörösmarty utcai székház-beruházás esetében is -, kétségünk sincs, hiszen ez utóbbi esetben a projektmenedzseri feladatokat az egyik elnökségi tag látta el - és kapott érte a cégén keresztül körülbelül másfél millió forintot, plusz kétmilliós sikerdíjat.
És vajon minek vesz egy szakmai szervezet a Velencei-tó partján 55 millióért egy üres telket? És miért készíttet rá 1,9 millióért terveket? Majd miként kerülhet a két közgyűlés közötti legfőbb döntéshozó szervezet, a választmány elé az, hogy pozitív eredménnyel értékesítette a telket - miközben azt évekkel később nettó 53,6 millióért tudta eladni, és az illetékfizetés még hátravan? Persze könnyű egy olyan választmánnyal, amelyik megfeledkezik azokról a korábbi határozatairól, melyek tiltják a vagyon felélését, és arról rendelkeznek, hogy bizonyos pénzeknek a számlán kellene lenniük. Ez az ügylet - állítólag - az egyik elnökségi tagnál ki is verte a biztosítékot, mondván, nem azért lett egy szakmai szervezet vezető testületének a tagja, hogy szakmai kérdések helyett állandóan ingatlanokról tárgyaljon. Ahogy a választmány tagjai sem. Ám nekik mégis tárgyalniuk kellett, és tudomásul venniük például, hogy a velencei telekügyletet pozitív szaldóval zárta a szövetség.
Hallgatni arany
De hagyjuk is az ingatlanokat, inkább próbáljuk meg azt kideríteni, hogy a szövetség a deklarált és a tagság által elvárt feladataira fordította-e a rendelkezésére álló bőséges forrásokat! És ezzel megalapozta-e azt, hogy legalább a tagjai körében kompetens szervezetként tűnjön fel?
A MÚOSZ egyik legfontosabb ilyen feladata lenne a nehéz helyzetbe jutott újságírók segítése. Az érdekvédelem és a szolidaritás. Az elmúlt hét esztendőben is akadt volna tennivaló bőven. Ne csak a most nyáron utcára tett közszolgálati kollégákra gondoljunk, hanem például a válság miatt 2008 óta elbocsátott vagy külsőzésre kényszerített vagy a vidéken ellehetetlenülő szaktársakra is. Mennyit fordított a MÚOSZ közvetlenül vagy az erre szolgáló alapítványán keresztül az elmúlt években szociális segélyezésre, támogatásra? Jó gazda módjára vigyázott-e az elnök és csapata a rábízott értékekre, ha a még a legutolsó évben is hárommilliónál nagyobb eredményt hozó, a nehéz helyzetű kollégák megsegítésére szolgáló újságíróbált hagyta kicsúszni a kezéből?
Vajon a tagok képviseletére választott kollégák utánaszámoltak-e annak, hogy érdekvédelemre és szolidaritásra jóval kevesebbet költött a szövetség, mint három vezető munkatársának javadalmazására? Tisztában vannak-e azzal, hogy a szövetség elnökének, PR-menedzserének (!) és az e-Masa főszerkesztőjének a fizetése, juttatásaik és ezek járulékai mennyit tesznek ki? Mondhatnánk, hogy magánügy. Mondhatnánk, ha nem a több ezer tag közös pénzéből finanszíroznánk, és ennek a három embernek a keresete nem lenne nagyjából annyi, mint az éves tagdíjbevétel fele. Vajon helyes-e, hogy például az e-Masa főszerkesztője a piacon működő hetilapok főszerkesztőit, rovatvezetőit megszégyenítő összeget keres? És jól van-e az, ha elnökünk a szövetség által vásárolt gépkocsival jár síelni? Persze, ezt is tekinthetjük egyfajta szolidaritásnak. Legalább tudunk még három embert mondani, akik jól jártak a MÚOSZ vagyonából.
Lehet persze, hogy nem az érdekvédelemre és a szolidaritásra, hanem a szakmai színvonal megőrzésére, az utánpótlás nevelésére fordíttatott nagyobb összeg. Már csak azért is, mert az államtól kapott vagyon átforgatására - azaz az ingatlanbizniszre - úgy kapott engedélyt a MÚOSZ, hogy annak jelentős részét oktatási célú ingatlanra költi. De tekinthetjük-e ilyen irányú tevékenységnek, hogy a MÚOSZ a saját székházába bérlőként beengedi az ugyanabban a székházban működő saját iskolájának a konkurenciáját? Vagy azt, hogy a szövetség levéltárának és könyvtárának nem jut hely az új székházban?
Nagyjából ugyanis ennyi volt, amit a MÚOSZ az elmúlt években a Bálint György Újságíró Akadémiáért tett. Azért az iskoláért, amely lényegében valamennyi ma működő újságíróképző hely számára a know-how-t adta. Igaz, akkoriban, amikor még létezett a MÚOSZ keretein belül szakmai tankönyvkiadás - uralva ezt a piacot -, és amikor még a szövetség vezetőségének hosszú távú céljai voltak az iskolával, és az akadémiának nem a MÚOSZ-nak fizetendő bérleti díj volt a legfőbb gondja.
Persze vélekedhetünk úgy, hogy az elmúlt években a MÚOSZ nem a szolidaritáson és az oktatáson keresztül képzelte el szakmai tekintélyének a megerősítését - vagy akár újraalapozását -, hanem a szakosztályokon, ezek rendezvényein keresztül. Ez esetben viszont azt a kérdést kell feltennünk, hogy miközben pénz, paripa, fegyver állt a szövetség rendelkezésére, a 2004-ben még tevékenykedő vagy 30 szakosztályból mára hány maradt állva. A MÚOSZ honlapját bogarászva ez a szám jóindulattal sem éri el a tízet. Hol folyik a szakmai munka a szakmai szövetségben?
Amennyiben valakinek lesz alkalma kicsit tüzetesebben végigbogarászni a szövetség elmúlt éveinek gazdálkodását, a számlákhoz rendelt szerződéseket, könnyedén eshet abba a hibába, hogy azt gondolja: a szakmai munka szakértői szinten folyt. Mert mi mással tudják a választott szervezetek tagjai magyarázni, hogy az elmúlt években tucatjával születtek a különböző tanácsadói, szakértői és átvilágítási szerződések? Tisztában vannak-e azzal, hogy különböző tanulmányokra, felmérésekre, tanácsokra és véleményekre nagyjából egy-másfél évnyi tagdíj összegét, nagyjából 62 millió forintot költött el a szervezet?
*
Most jutottam el arra a pontra, hogy azt mondom: felejtsük el az egész MÚOSZ-t, nincs értelme! Citálhatnám még az etikai bizottság döntéseit, de nem teszem, mert nem nevezhető független szervezetnek az, amelynek az elnöke egyben a legatyásodott szövetség egyik portása. Törölgessük a könnyeinket! Mérgelődhetnék azon, hogy a MÚOSZ reakciói a médiatörvényre vagy az elmúlt évben a sajtóban végbement változásokra mindig megkésettek és vértelenek voltak: leginkább alibiből születtek. De ezt sem teszem, hiszen a fentiekből talán kitűnik, hogy az elmúlt években nem ez volt a legfontosabb. És ha a szervezetnek netán lett is volna releváns mondanivalója, a nyomatékhoz szükséges tekintélyt sem házon belül, sem azon kívül nem sikerült megteremtenie.
Fiatalabb vagy velem egykorú kollégáim többsége egyébként sem érti, hogy mi a fene az a MÚOSZ, minek kell vele egyáltalán foglalkozni. A szervezet továbbra is öregszik - hol vannak azok a fiatalok, az a középgeneráció, akik nem tegnap, hanem ma művelik a szakmát, akiknek köszönhetően még létezik Magyarországon újságírás? Az, amihez a MÚOSZ-nak, bár forrásai lettek volna bőven, az elmúlt években semmit nem sikerült hozzátennie? Mert inkább volt vagyonkezelő szervezet, semmint egy vagyonát szakmai célokra fordító szövetség.
Mondhatják, hogy savanyú a szőlő, hiszen a Népszabadságtól alig két héttel korábban távozásra kényszerült, addig a MÚOSZ-szal alig foglalkozó Eötvös Pál 2004-ben legyőzte az általam támogatott csapatot az akkori tisztújító közgyűlésen. Mondhatják, ahogy azon a közgyűlésen is terjesztették, hogy általunk a jobboldal akarja megszerezni a MÚOSZ-t. Ám ezekkel a képtelenségekkel csak szőnyeg alá söpörnek lényeges kérdéseket, és anélkül engedik távozni a MÚOSZ éléről Eötvös Pált és csapatát, hogy tételesen elszámolnának az elmúlt évek tetteivel és következményeivel.
Enélkül ugyanis a MÚOSZ-nak minimális erkölcsi alapja sem lesz ahhoz, hogy a kiürített kasszájával nekikezdjen önmaga újbóli felépítésének. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége rendkívüli közgyűlésének, még mielőtt bármilyen ravasz alapszabály-módosításokhoz nevét adná, fel kell tennie a kérdéseket. És ha ez megtörténik, akkor nem lehetne más következtetést levonni, mint hogy rövid időn belül egy tisztességesen öszszehívott, újonnan választott küldöttekkel rendezett tisztújító és tisztázó közgyűlést kell tartani.
A szerző újságíró.
