Publicisztika

Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom: a rendszerváltozás óta nem volt Magyarországon olyan erkölcsi és (vagy) intellektuális dilemma, amely a magukat liberálisnak vallókban szenvedélyesebb érzelmeket korbácsolt volna fel, mint az ötvenhatos vérengzések büntetőjog általi megméretésének kérdése. Ez még önmagában nem is lenne olyan nagy baj. Nagyobb kár, hogy a kommunizmus utáni liberális gondolkodást évekkel vetette vissza az az automatikus szelekció, amely alapján a "visszamenőleges igazságtétel" támogatói jobboldali, múltba néző, bosszúra szomjazó konzervatívoknak, ellenzői "ennélfogva" felvilágosult liberálisoknak minősültek. Olcsón lehetett jegyet váltani az alakulóban lévő szabadelvű táborba: szükségtelen volt állást foglalni olyan vitákban, mint a halálbüntetés, az abortusz, észre sem kellett venni, hogy alakulóban vannak a melegmozgalmak, a feminista körök, sőt megbocsátható volt picit rasszistának lenni, a nő- és a gyerekverést a magánélet részének tekinteni, amibe az államnak nincs beleszólása, szabad volt nem tudni, mi az a pozitív diszkrimináció, és kinek járjon vagy ne járjon. És szabad volt nem kutatni azt, milyen legyen a liberális közösség hitvallásában az előremutató igazságtétel, azaz az új rendszer társadalmi, gazdasági, politikai, jogi igazságossága. Elegendő volt lesöpörni az asztalról a "bosszúra szomjazók" érveit, és az ember máris liberálisnak (esetleg baloldalinak, progresszívnek, alternatívnak) érezhette magát.

Amikor Torgyán József a múlt héten szemmel láthatóan kissé megcsappant önbizalommal, mondhatni falfehéren távozott a miniszterelnökkel folytatott megbeszélésről, és valami olyasmit habogott, hogy ő igazából nem protokolláris feladatok ellátására van hitelesítve, meg hogy a magyar vidéknek szüksége van rá, nem hittünk a fülünknek. Torgyán lemond az államfői posztról? Mi folyik itt? Elképzelhető ez? Megjött volna a józan esze, és belátta, hogy alkalmatlan rá, hogy a megfelelő képességek hiánya diszkvalifikálja erre a posztra? Vagy ha nem is a helyes önismeret angyala gyújtott világot a kisgazda elnök fejében (és ezt igazából, emberiességi megfontolásokból még mi sem kívánjuk neki, hiszen beláthatatlan következményekkel járna Torgyán lelki egészsége szempontjából), de legalább felfogta a közvéleménykutatások eredményeit, miszerint ő Magyarország legszélesebb körben elutasított politikusainak egyike, és már csak ezért sem lenne célszerű, ha ő töltené be az államfői posztot? Hogy megválasztása alapjaiban kérdőjelezné meg azt a szerepet, amit az alkotmány szelleme az államfőnek szán, és ami nagyjából nem több, viszont nem is kevesebb, mint a nemzet egységének a legszélesebb értelemben vett szimbolizálása, a legkisebb nemzeti többszörös megjelenítése az államfő személyiségén, múltján, politikai nézetein keresztül? Vagy ha ezt nem is értette meg Torgyán, legalább azt felfogta talán, hogy megválasztása a 2002-es országgyűlési választásokon kicsinálhatja a Fideszt, ami minden valószínűség szerint az FKGP távozását is jelentené a hatalomból? Hogy minden racionális politikai számítás szerint (a saját számításait is beleértve) nem szabadna engednie beteges narcizmusának? Esetleg az történt, hogy Orbán Viktortól kapott egy olyan ajánlatot, amit nem lehetett visszautasítani, például a "magyar vidék" fejlesztésére fordítható költségvetési milliárdok képében?

Romok a romokon: az MLSZ hétfői rendkívüli közgyűlése, kínosan hosszas vajúdás végén lapátra tette Kovács Attilát és vele az elnökség addig túlélt hat tagját, s e döntés következményeként szeptember 25-re tisztújító közgyűlést hívott össze.

Július a gazdaságfejlődés egyik meghatározó rugója. Miközben a törvényhozás és a legtöbb közvélemény-formáló erő jól megérdemelt nyári szabadságát tölti, a minisztériumokban maradt tisztviselők nemcsak a nyári meleggel küzdenek, hanem egymással - a szűkös forrásokért - és a politika által diktált ellentétes elvárásokkal. Ez az az időszak, amikor hagyományosan szembenéznek a tárgyév fejleményeivel - amelyek mindig eltérnek a tervtől -, és kialakítják a következő év fő elosztási arányait. Az ilyenkor létrejövő fő arányokon, az államháztartás sarokszámain a kormánypártoknak hivatalból nem illik módosítaniuk, az ellenzéknek pedig se módja, se lehetősége erre. Az ősszel szokásos jövedelemelosztási marakodás - az immár szertartásosan forrónak nevezett ősz - arra szokott jó lenni, hogy egy-egy kirívó tervezési hibát vagy aránytalanságot az adott kereteken belül kiküszöböljenek. Fontos kiegészítés továbbá, hogy a forma szerint költségvetésinek nevezett vita voltaképp az államháztartás egészéről szól, mert a központi költségvetésbe nem tartozó, de a gazdasági újraelosztást és az állam makroökonómiai szerepét nagyon is érintő alrendszerek, így a területi önkormányzatok, a társadalombiztosítás, a vagyonkezelés ügyeiben is döntések születnek mind a játékszabályokról, mind a konkrét mértékekről.

A gyarmatosításnál csak az volt piszkosabb, ahogy a gyarmatosítók otthagyták gyarmataikat, kifosztva, martalékul saját maguknak és a jobbára a gyarmatosítók által importált vagy szított modernizációs, katonai és etnikai konfliktusoknak; a nagyhatalmak után nem maradt más, mint üres fiókok, meg a cetli a konyhaasztalon: "elmentem, függetlenség a spájzban, parlamentarizmus a fridzsiderben, ne várjatok".

Hétfőn rendkívüli ülést tartott a Nemzeti Kulturális Alapprogram működtetésével foglalkozó kultuszminiszteri rendelettervezetről az NKA-t irányító bizottság. Tizenegy tagjából a nyolc jelenlévő többsége tudomásul vette a bőszemű elgondolást, egy tag (Harsányi László) lemondott nemtetszése alátámasztásául. De a többség, ugye, így is megvolt.

Illetve dehogy nincs. Baj persze van, méghozzá sokkal nagyobb, mint amekkora baj az lenne, ha a jóléti állam újraelosztó igazságosságeszméje nem volna megalapozható a szocialisták fő hagyományában, a marxizmusban. De megalapozható. A Cohen-paradoxon (Tamás Gáspár Miklós: Eurokomfort: magyar baloldal, MaNcs, június 24.) ugyanis csalás, mert -mint a paradoxonok általában - magában a kérdés felvetésében rejti el azt a csapdát, amelyből utóbb, ha már a probléma ilyetén megfogalmazását elfogadtuk, nincs menekvés.

A magyar kormány, midőn a kosovói háborúról töpreng, sajnos nem engedheti meg magának, hogy helytelen következtetéseket vonjon le. A szellemi restség, a történelem hiányos ismerete, valamint az agresszív és a világot kizárólag a saját monomániái szerint értelmezni képes butaság ugyanis sokba kerülhet mindannyiunknak.

Már a gázcsapból is Németh Miklós köszön vissza. Persze nyár van, meg hatlábú borjú született Petneházán, játszin ugrabugrál az összes lábán, mégis oktalanság lenne azt hinni, hogy az egész hisztit csak a sajtó tartja életben. Inkább a szocialista párt, minek hirtelen két magyarázata is kínálkozik.

Nemzeti Családpolitikai Koncepció címen májusban készült el a Szociális és Családügyi Minisztérium szakértői által készített tervezet. Harrach Péter szociális és családügyi miniszter az éles kritikákra reagálva elmondta, hogy a koncepció még nem végleges; a 68 oldalas irományból azonban világosan kiderül a kormány értékrendje. Az egyház és állam tökéletes összefonódását és a macsó konzervativizmust kiindulópontnak tekintő anyag kulcsszavai a "keresztény/keresztyén családmodell", "ép család", "egészséges család", "hagyományos családmodell".

Arra a kérdésre, hogy Észak-Írországban ki a jó fiú meg ki a rossz, máriás huncut legyen, aki tudja a választ; az egyetlen zsinórmértéknek mindenesetre - egy magunkfajta, alapvetően erőszakellenes közlöny számára legalábbis - épp a konfliktus szereplőinek az erőszakhoz való viszonyát érdemes választani. Ez sem olyan egyszerű persze, mint amilyennek így kimondva tűnik, hiszen egy magára valamit is adó etnikai konfliktus szereplői közül mindegyik azt állítja, hogy nem ő kezdte, és tényleg csak azért lő, robbant, rabol bankot, mert a másik fél erre kényszerítette, értsük már meg, ő is sokkal szívesebben etetne galambokat otthon, de nem teheti.

Kopogjuk le gyorsan, levonulóban az épp utolsó árhullám, a miniszterelnök is ehagyta a katasztrófa sújtotta területeket. Kezdődhetne az, ami állítólag már folyik az első csapás óta, kárelhárítás, rehabilitáció, katasztrófamegelőzés. Csakhogy sokba lesz (van) ez, hallani felelős szájakból, ami szentigaz, és legjobban az tudja, aki pillanatnyilag csak a kárt, a saját kárát látja.

Hermann Nitsch - a nálunk csupán nagyon szűk közönség körében ismert - veterán osztrák akcionista igazából kezet csókolhatna Semjén Zsolt kultuszminisztériumi helyettes államtitkárnak; a jeles bürokrata ugyanis hisztérikus kirohanásaival (a vallásgyalázás vádja, a Kiscelli Múzeumban rendezett Nitsch-kiállítás azonnali bezárásának követelése, hivatali vizsgálatok elrendelése stb.) olyan ingyenreklámot csapott a "hívek érzékenységét" semmibe vevő művésznek, amilyet csak rekordösszegű médiakampánnyal lehetett volna elérni. Márpedig így áll a helyzet; az elmúlt hét valamennyi napján kíváncsi emberek raja kaptatott föl és le az óbudai domboldalon, izgatottan avagy felháborodva kommentálva a látottakat, de amint elejtett félmondatokból hallani lehetett: mindenfajta (esetleges) betiltó intézkedést valamiféle "szörnyű világ" eljövetelének előjeleként érzékelve. A botrány tehát egyre dagad, természetszerűleg politikai külsőségek közepette (akárcsak a húszas évek elejének Magyarországán: az "átkos liberalizmus" szellemét emlegetve), ám ne feledjük, a casus bellit mégiscsak olyan esemény jelenti, amely - elvileg legalábbis - a művészet kompetenciakörébe tartozik. Hogy mennyire csak "elvileg", azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Balkon című folyóirat tematikus Nitsch-számát (1998/9), valamint az említett folyóirat főszerkesztőjével, Hajdú Istvánnal készült, a Magyar Hírlap múlt szombati számában olvasható interjút nem számítva, hirtelenjében egyetlen, a vitát kísérő, valóban művészettörténeti jellegű kritikát nem tudok említeni. Az iménti aránytalanságnál azonban még meglepőbb, hogy a zajos szócsaták közepette voltaképpen nem tudjuk meg: Hermann Nitsch mily módon követi el a "vallásgyalázás" vétkét, mivel is sérti meg a hívő emberek önérzetét? Minthogy az osztrák akcionista művész elmúlt négy évtizednyi munkásságában csak felületesen tájékozódtam, a gyűlölködő hecckampányokkal, a vallás- és lelkiismeret-szabadság kérdését diktatórikus úton "megoldani" kívánó jobboldali erőpolitikával pedig torkig van az ember, jómagam elsősorban a harmadik kérdéshez szeretnék néhány megjegyzést fűzni: mi is valójában a Nitsch-kiállítás, illetve az azt kísérő felzúdulás szellemi holdudvara vagy háttere? Annál is inkább, mert a Kiscelli Múzeumban megtekinthető kiállítás jó néhány olyan problémára is ráirányítja a figyelmet, mely jóval általánosabb érvényű a modern művészet és a blaszfémia újra és újra beteljesülő nászánál.

A múlt hét végén azt mondta Orbán Viktor Franjo Tudjman horvát elnöknek Dubrovnikban, hogy Horvátország saját európai csatlakozásának ügyében Magyarország korlátlan támogatására számíthat.