Hermann Nitsch - a nálunk csupán nagyon szűk közönség körében ismert - veterán osztrák akcionista igazából kezet csókolhatna Semjén Zsolt kultuszminisztériumi helyettes államtitkárnak; a jeles bürokrata ugyanis hisztérikus kirohanásaival (a vallásgyalázás vádja, a Kiscelli Múzeumban rendezett Nitsch-kiállítás azonnali bezárásának követelése, hivatali vizsgálatok elrendelése stb.) olyan ingyenreklámot csapott a "hívek érzékenységét" semmibe vevő művésznek, amilyet csak rekordösszegű médiakampánnyal lehetett volna elérni. Márpedig így áll a helyzet; az elmúlt hét valamennyi napján kíváncsi emberek raja kaptatott föl és le az óbudai domboldalon, izgatottan avagy felháborodva kommentálva a látottakat, de amint elejtett félmondatokból hallani lehetett: mindenfajta (esetleges) betiltó intézkedést valamiféle "szörnyű világ" eljövetelének előjeleként érzékelve. A botrány tehát egyre dagad, természetszerűleg politikai külsőségek közepette (akárcsak a húszas évek elejének Magyarországán: az "átkos liberalizmus" szellemét emlegetve), ám ne feledjük, a casus bellit mégiscsak olyan esemény jelenti, amely - elvileg legalábbis - a művészet kompetenciakörébe tartozik. Hogy mennyire csak "elvileg", azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Balkon című folyóirat tematikus Nitsch-számát (1998/9), valamint az említett folyóirat főszerkesztőjével, Hajdú Istvánnal készült, a Magyar Hírlap múlt szombati számában olvasható interjút nem számítva, hirtelenjében egyetlen, a vitát kísérő, valóban művészettörténeti jellegű kritikát nem tudok említeni. Az iménti aránytalanságnál azonban még meglepőbb, hogy a zajos szócsaták közepette voltaképpen nem tudjuk meg: Hermann Nitsch mily módon követi el a "vallásgyalázás" vétkét, mivel is sérti meg a hívő emberek önérzetét? Minthogy az osztrák akcionista művész elmúlt négy évtizednyi munkásságában csak felületesen tájékozódtam, a gyűlölködő hecckampányokkal, a vallás- és lelkiismeret-szabadság kérdését diktatórikus úton "megoldani" kívánó jobboldali erőpolitikával pedig torkig van az ember, jómagam elsősorban a harmadik kérdéshez szeretnék néhány megjegyzést fűzni: mi is valójában a Nitsch-kiállítás, illetve az azt kísérő felzúdulás szellemi holdudvara vagy háttere? Annál is inkább, mert a Kiscelli Múzeumban megtekinthető kiállítás jó néhány olyan problémára is ráirányítja a figyelmet, mely jóval általánosabb érvényű a modern művészet és a blaszfémia újra és újra beteljesülő nászánál.
Miután megnéztem (a Semjén államtitkár-helyettes szerint "szakrális környezetben" megrendezett) Nitsch-kiállítást - egészen pontosan: egy a múlt esztendő nyarán az ausztriai Prinzendorfban bemutatott-eljátszott, "orgia-misztérium-színháznak" nevezett, hatnapos, monumentális performance esetlegesen kiválasztott tárgyi eszközeit, díszleteit, fotódokumentumait, valamint az eseményekről készült s a kiállításon folyamatosan vetített videofelvételeket - szigorúan magánemberként! - lényegében véve ugyanarra a véleményre jutottam, mint a már többször említett prominens kultúrpolitikus: a látvány gyomorforgatóan gusztustalan, az "orgia-misztérium-színház" alapideológiája nagyrészt okkult zagyvalék. Ha "filozófiaként" vagy "valláspótlékként" szembesülne az ember ilyesmivel, akkor - Bécstől Amszterdamig -valamelyik okkult, teozófikus jellegű könyvesbolt átlagkínálatához hasonlóan egyszerűen csak lesöpörné az asztalról; ám a színház, a performance a maga érzéki valójában egészen más, mondhatni döbbenetes élményt vált ki, s ezzel már nem olyan könnyű egyetlen kézmozdulat segítségével elbánni. Visszakanyarodva a kiállítás kínálta látványhoz: vér, vér és megint csak vér mindenütt, fehér ruhás emberekre, hatalmas vásznakra kenve; a vér mint az eleven és romolhatatlan élet hordozója, disznó- és bikatetemek kizsigerelt belsőségei között taposó-fetrengő szereplők (az inkább Walter F. Otto és Kerényi Károly, mintsem Nietzsche Dionüszoszát széttépő mainádok őrjöngése), keresztre feszített, állati vérrel, néha paradicsommal színezett nők és férfiak, úrfelmutatás a "dionüszoszi kereszt" előtt, a színházi kellékek között a római katolikus liturgiához tartozó miseruhák (a művész ugyanis katolikus - ahogy a vita résztvevői többször is erőteljesen hangsúlyozzák), valamint áldozati kelyhek. Hogyan kerülnek ezek ilyen kaotikus közelségbe egymáshoz?
Olyan motívumokról esett szó mindeddig, amelyek valamiféle szinkretikus ideológia részeit jelentik; s valóban, a Nitsch képviselte vallások fölötti vallás, a Nagy Misztérium - deklarált módon - többféle, a kereszténység történetének első évszázadait végigkísérő hellenisztikus, illetve keleti kultuszok, birodalomszerte elterjedt misztériumvallások elemeiből ötvöződik. A tavalyi prinzendorfi performance forgatókönyvét rögzítő, s az orgia-misztérium-színház "analitikus vezérmotívumának" titulált, 13 mozzanatból álló vázlat egyszerre tartalmazza a római katolikus mise alapmozzanatait, illetve Jézus Krisztus megváltó kereszthalálát és annak közvetlen előzményeit, valamint Dionüszosz, Attisz, Ozirisz stb., a meghaló és feltámadó istenségek kultuszának elemeit, az állatáldozat és a "totemlakoma" megjelenítését, végül pedig mindezen élmények közösnek vélt gyökerét, a széttépetés érzetének átélését, az "alapexcesszust". Ennek az i. u. II. századtól fogva számtalan formában nyomon követhető szinkretikus ideológiának - az Antoniusok korától a New Age-ig bezárólag a logikai váz mindig ugyanaz - a legfőbb jellemvonása az, hogy a történeti kereszténység, vagy ha tetszik: a zsidó-keresztény hagyomány ellenlábasaként lép föl, miközben megkísérli megőrizni az antik misztériumgondolatnak a kereszténység "önfeltáró" misztériumjellegével szembeni radikálisan különböző logikai formáját. Hogy Nitsch kereszténynek vallja magát -szigorúan magánügy, de állítását komolyan venni -, színtiszta ostobaság.
Mindazt, amit ebből a szinkretikus alapideológiából az orgia-misztérium-színház a felszínre hoz, nevezhetném egyfajta archaikus szenzibilitásnak is: voltaképpen számomra ez a mozzanat jelenti Nitsch (gondolat-)kísérletének legizgalmasabb (na és persze manapság már egyértelműen leggusztustalanabb) szellemi vetületét. Ami a kibelezett, föltrancsírozott bikák, disznók, libák húsából, véréből fennmaradt, az a mi számunkra jobbára csak könyvkultúra: szakrális értelemben az ótestamentumi véres áldozat, a homéroszi hekatombák, illetve egy, a körülbelül a francia forradalom idejétől fogva -ám csupán az európai kultúrában - eltünedező világtörténelmi jellegzetesség, a mindennapi élet felfoghatatlan brutalitása, ha tetszik, a vérhez való kultikus vonzódás (filmeken a mai ember mindennapi szellemi tápláléka - már megint) profán oldala avagy diabolikus oldala - ízlés szerint. Márpedig a véres áldozat bibliai, illetve Biblián kívüli elve a kereszténység születéséig majd mindennemű, az élettel kapcsolatos kultikus felfogás meghatározó mozzanata; a vér és az élet egymással konvertálható. Képes-e mai nyájas múzeumlátogató (aki férfias bátorsággal "Soros, vigyázz"-t jegyez be a kiállítási emlékkönyvbe, avagy ugyanitt Demszky főpolgármester felmenőit emlegeti!) belegondolni abba, hogy mit is jelenthetett a hekatomba, úgy száz marhának az együttes lemészárolása, vagy - kizárólag technikai értelemben - például a salamoni templomszentelés eseményénél - "bikák, tulkok és bakok" ezreinek a levágása, kizsigerelése, kicsontozása, a hús feldarabolása, elégetése, illetve megfőzése, a vér elvezetése stb.? Nos, Nitsch képesnek mutatkozott arra, hogy az iméntieket - nagyon lekicsinyítve ugyan, de - érzékelhetővé tegye. Elismerem, nehéz e kérdéshez a gyomor kiiktatásával közeledni.
Természetesen mindenfajta bibliai elvet csípőből kontráz Nitsch orgia-misztérium-színházában a vér egyetemleges kultusza, s mindenekelőtt a (stilizált?) vérivás mozzanata, vele a "dionüszoszi elvnek" nevezett - nem az antik mitológiát föltámasztó, hanem valami kortalan ösztönelvet megtestesítő - elgondolás homloktérbe állítása, illetve a "Nietzsche-hívő" Nitsch igenlő felfogása az örök visszatérés tanításával kapcsolatban. Túl ezen, a kehelybe ömlő s az onnan "felszolgált", a keresztre feszített szereplőknek felkínált vér legalább annyira egy másik, a pogány antikvitáson túli mitologémához, a Grál mítoszkörhöz is elvezet bennünket. Nitsch formai koncepciója egyébként - híven a szinkretizmus szelleméhez - tökéletesen "mitogén", s képes arra, hogy bármilyen kultúrából bármilyen kultikus elemet integráljon. (Másként fogalmazva: ez utóbbi mozzanat pedig az ugyancsak kortalan, gnosztikus típusú tudás szerves része.)
Mindamellett ahogy a disznók és a bikák "helyettesítő" áldozatai a Krisztus előtti világ szellemi szenzibilitásához vezetnek vissza bennünket - legalábbis ha megpróbáljuk híven követni a Nitsch-féle orgia-misztérium sajátos logikáját -, úgy mindenképpen áthidalhatatlan ellentmondást takar az a különféle formában deklarált igyekezet, mely szerint a prinzendorfi performance megálmodója megpróbálja "krisztianizálni", még pontosabban "katolizálni" (sic!) ezeket a szó valódi értelmében "véresen pogány" mozzanatokat. A már említett Magyar Hírlap-béli interjújában Hajdú István úgy közelíti meg az iménti kérdést, hogy a Közép-Kelet-Európában honos túlcizellált neobarokk-neoklasszicista katolicizmus "magaskultúrája" és egyfajta föld közeli "paraszti kultúra" egymásmellettiségéről beszél (felemlítve például a levágásra ítélt disznó bizonyos helyeken szokásos "megáldását"), s Nitsch - ilyenformán -ennek a robusztus, népies-parasztos katolicizmusnak lenne a képviselője. A karneváli kultúra (nyilván Bahtyin Rabelais-értelmezésének mintájára gyúrva) vagy általában véve az úgynevezett "vallásos néprajz", illetve szigorú értelemben a kereszténység egész kultúrhistóriája azt bizonyítja, hogy ezek a különféle vallási formák nem egymás mellett léteztek-léteznek, hanem egy és ugyanazon szellemi szférán belül, vagyis a közép-kelet-európai katolicizmus keretei között; miután az egyház a glóbusz legkülönbözőbb fertályain egyaránt integrálta (ha csupán megtűrve, hallgatólagosan is) a bibliai kereszténységtől tökéletesen idegen vallási, kulturális elemeket, ama felszíni máz kedvéért, amellyel a "legkeresztényibb" vagy "legkatolikusabb" ország (egyfajta statisztikai fantom) meglétét igazolni lehetett. Persze Nitsch már az ilyetén integráló hagyomány számára is sok - s ez tökéletesen érthető -, innen a botrány, a felháborodás; ám úgy tűnik, fordítva nem működik a dolog: Nitsch katolikusnak vallja magát, s talán ezért ragaszkodik oly hévvel a használaton kívüli egyházi építményekhez - mint amilyen akár a Kiscelli Múzeum, akár pedig a saját tulajdonában lévő, a klosterneuburgi apátságtól megvásárolt prinzendorfi kastély. Igaz, annak eldöntése, hogy mennyire kóser egyházfi a nagy orgia-misztérium kiötlője, illetve mennyire nem az, függ a helytől (az osztrák katolikus egyház mindmáig még elmulasztotta kiátkozni megtévedt gyermekét), valamint a politikai széljárástól (a közfelháborodásnak vélhetőleg nagyon "jót tett" az elmúlt hetek-hónapok során a kisegyházak, szekták, liberalizmus stb. ellen indított hecckampány). Valószínűleg nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy a Nitsch-kiállítás ürügyén kirobbant, az avantgárd művészet kompetenciakörén messze túlgyűrűző, szokatlan skandalumot nem elsősorban a kereszténységben megtestesülő "örök értékek" védelme motiválta.
A dionüszoszi taposókádak, a székek, amelyek a rituális kasztráció kellékei (!), a bikazsigerelő állványok, a legkülönbözőbb formájú keresztek, együtt a már említett miseruhákkal és áldozókelyhekkel - a vallási motívumok olyan tarkabarka elegyét jelentik, amely a kereszténység kezdeti évszázadainak forrongó szellemi hátterét - és hadd tegyem hozzá: szellemi káoszát - idézi fel, például az úgynevezett gnosztikus gemmákon megjelenő "megfeszített Dionüszosz" (nem nietzschei találmány!) képét. Ebben a tekintetben a modernitás mindig csak az antikvitás epigonja maradhat. De nem csupán ebben a tekintetben. Mindaz, ami a kezdet kavargó, forrongó periódusára jellemző, vagyis hogy a nyugati egyház- és kultúrtörténeti hagyományban hamar kialakul egy olyasfajta művészeti kánon, amelyet elsősorban a II-IV. század között született apokrif iratok inspiráltak -s amelyet talán "apokrif művészeti corpus"-nak lehetne nevezni -,a későbbiek folyamán is érvényes; az európai művészettörténetben ez az eredendően is eklektikus, valamint szinkretikus szimbólumtár egészen a múlt századig őrzi a maga meghatározó szerepét. S ahogy említettem, a szinkretizmus - különösen e század utolsó évtizedeiben - ennek a "kánonnak" is elsődleges éltető elegye. Nitsch szélsőséges szinkretizmusa nem áll távol ettől a szellemi háttértől. Ugyanakkor pedig, s ezt is mindenképpen meg kell említenem, a tavalyi performance műfaját jelző "orgia-misztérium-színház" elnevezésben tetten érhető egy másik, a szenzibilitás már említett kérdésén túlívelő archaikus reflex is, hiszen e három szó - orgia, misztérium és színház - (tetszik, nem tetszik!) mind "kultikus", mind pedig kultúrtörténeti értelemben a legszorosabban együvé tartozik. Más kérdés, hogy ez a bombasztikus, operettbe hajló wagneriáda egyszerre próbálja meg imitálni a görög tragédia kialakulását sejtető kultikus eseményeket, valamint a középkori misztériumjátékoknak főleg az evangéliumi passiójeleneteket kiszínező mozzanatait, ami - nem kell mondanom - logikai abszurdum.
Összességében úgy vélem, Nitsch művészetét - akarva-akaratlanul is - a blaszfémia szelleme inspirálja, legalábbis a szó újszövetségi értelmében. Ahogy a Máté evangéliuma 15,19-ben olvasható: a káromlások (blaszfémiai) a szívből (ek tész kardiasz) származnak; tehát nem okvetlenül tudatos rosszindulat, "előre megfontolt vallásgyalázó szándék" motiválja őket, mint ahogyan - az egyházon belüli -farizeus típusú (Isten)káromlást sem. Éppen ezért jámbor ostobaságra vall az a szándék, amely -úgymond - "betiltani" igyekszik. És még valami. Az idézett Máté szöveghelyen a "káromlások" kifejezés közvetlenül a "hamis tanúságok" (pszeudomartüriai) megjelölés után következik; azt hiszem, a blaszfémia természetéről mi sem tanúskodik ékesebben, mint éppen a "hamis" vagy "hazug tanúságtétel". A tanúságtevő - megint csak nem okvetlenül "szándékosan" - olyasmit tár a világ elé, ami gyökereiben és eredendően nem igaz. A "világnak" pedig - ha képes egyáltalán belegondolni mindebbe - joga van fölháborodni, sőt ha "igaz tanúságtevő", akkor kötelessége is. De csak akkor. Minden egyéb esetben a "vallásgyalázó Nitschet" betiltani igyekvők kórusa - finoman szólva -hamis hangokat hallat. Amíg az úgynevezett "igazi tanúságtevők" a hatalom és a pénz szemérmetlen akarásával vannak elfoglalva, addig jobb, ha hallgatnak.
Végezetül hadd tegyem még hozzá: mindarról, ami nálunk folyik, ráadásul egy kiállítás ürügyén folyik, Hermann Nitsch - aki szerény megítélésem szerint kissé zavaros fejű gondolkodó, ám azt, hogy a művészete mit ér, hozzáértés híján nem merészkedem megítélni - az égvilágon semmit sem tehet. Mindamellett jobban teszi, ha elkerüli ezt az országot. Minden egyébről majd gondoskodnak "az igazi tanúságtevők"; csak éljük túl valahogy.