Ez akár a legnagyobb rendben is lehetne: Magyarország segíti szomszédai mindenféle integrációját, legyen Horvátország is Európa része, virágozzék az együttműködés, a népek barátsága nemkülönben, és különben is, egy napfényes vakáció végén, egy gyors jatt meg egy színházi előadás után kimondott néhány udvarias szótól még senkinek nem lett gyereke.
Mielőtt azonban a magyar külpolitika komolyan venné a miniszterelnök szavait, szögezzük le, hogy Horvátországnál a művelt körök ítélete szerint csak egy szalonképtelenebb ország működik Európában: igen, az, amelyiket a tavasszal bombázta szét a NATO. Horvátország Meciar bukása óta (és Szerbián kívül) az utolsó despotikus, mélyen antidemokratikus államocska az összes kelet-európai ország közül, amelynek továbbra is területi ambíciói vannak Bosznia-Hercegovinával szemben, amelyet a nemzetközi közösség négy éve képtelen rávenni arra, hogy lehetővé tegye az 1995 nyarán elmenekült/elűzött szerb kisebbség visszatelepülését és hogy együttműködjön a hágai bírósággal; Horvátország az az ország, ahol állami vezetők leplezetlen csodálattal nyilatkoznak a világháborús usztasa múltról, ahol immár egy éve - a szemérmetlen politikai nyomás miatt - a bíróság képtelen elítélni Dinko Sakicot, a jasenovaci haláltábor parancsnokát, a még életben lévő náci háborús bűnösök legsúlyosabbikát; ahol a korrupció, a sajtó elnyomása, a választási eredmények semmibevétele éppúgy része a mindennapoknak, mint Szerbiában.
Mindezekért a felelősség leginkább az aggkori szklerózis mind aggasztóbb fázisaiba hanyatló elnököt, Franjo Tudjmant terheli (aki néhány hete azt nyilatkozta, hogy ha nem horvátnak születik, biztosan Nobel-díjat kapott volna, és aki még életében emlékházat rendeztetett be saját magának: Tudjman klinikailag a nacionalizmusba bolondult bele). Ez a rezsim, a bármiféle nagyhatalmi kényszer nélkül, önerőből összebuherált kelet-európai diktatúrák archetípusa, az ő két keze munkáját dicséri.
Hogy ebből a két kézből az egyiket miért kellett a magyar miniszterelnöknek szorongatnia a múlt szombaton, nem világos. Tudjmanra ritkán nyitják rá az ajtót komoly európai politikusok, Horvátország európai integrációjának előfeltétele pedig nyugati vélemények szerint nem más, mint az ő távozása. Szar ügy, hogy jól megérdemelt elszigeteltségét épp Orbán enyhítette. Valamint: Milosevictyel sem bratyizott soha magyar kormányfő (és ez akkor is megfontolandó érv, ha a jugoszláv elnök nagyságrendekkel nagyobb bűnöző a horvátnál). Azt a tanulságot, hogy a magyar kormánynak mindegy, milyen környező csibésszel cimborál, ha az a magyarokat nem cseszegeti, nem szívesen vonnánk le. Hiszen ez visszamenőleg is érvénytelenítené Orbánnak a NATO-légicsapások védelmében mondott okos szavait. Gondoljuk inkább azt, hogy a magyar kormányfő mindenáron Dalmáciában akart nyaralni, és ha már ott járt, hát muszáj volt levizitálnia a főnöknél.
Ebben az esetben viszont a következő kikapcsolódás színteréül a szintén festői és árszínvonalban is barátibb Aranyhomokot javasolnánk.
