Korlátolt támogatás

  • 1999. július 15.

Publicisztika

A múlt hét végén azt mondta Orbán Viktor Franjo Tudjman horvát elnöknek Dubrovnikban, hogy Horvátország saját európai csatlakozásának ügyében Magyarország korlátlan támogatására számíthat.

Ez akár a legnagyobb rendben is lehetne: Magyarország segíti szomszédai mindenféle integrációját, legyen Horvátország is Európa része, virágozzék az együttműködés, a népek barátsága nemkülönben, és különben is, egy napfényes vakáció végén, egy gyors jatt meg egy színházi előadás után kimondott néhány udvarias szótól még senkinek nem lett gyereke.

Mielőtt azonban a magyar külpolitika komolyan venné a miniszterelnök szavait, szögezzük le, hogy Horvátországnál a művelt körök ítélete szerint csak egy szalonképtelenebb ország működik Európában: igen, az, amelyiket a tavasszal bombázta szét a NATO. Horvátország Meciar bukása óta (és Szerbián kívül) az utolsó despotikus, mélyen antidemokratikus államocska az összes kelet-európai ország közül, amelynek továbbra is területi ambíciói vannak Bosznia-Hercegovinával szemben, amelyet a nemzetközi közösség négy éve képtelen rávenni arra, hogy lehetővé tegye az 1995 nyarán elmenekült/elűzött szerb kisebbség visszatelepülését és hogy együttműködjön a hágai bírósággal; Horvátország az az ország, ahol állami vezetők leplezetlen csodálattal nyilatkoznak a világháborús usztasa múltról, ahol immár egy éve - a szemérmetlen politikai nyomás miatt - a bíróság képtelen elítélni Dinko Sakicot, a jasenovaci haláltábor parancsnokát, a még életben lévő náci háborús bűnösök legsúlyosabbikát; ahol a korrupció, a sajtó elnyomása, a választási eredmények semmibevétele éppúgy része a mindennapoknak, mint Szerbiában.

Mindezekért a felelősség leginkább az aggkori szklerózis mind aggasztóbb fázisaiba hanyatló elnököt, Franjo Tudjmant terheli (aki néhány hete azt nyilatkozta, hogy ha nem horvátnak születik, biztosan Nobel-díjat kapott volna, és aki még életében emlékházat rendeztetett be saját magának: Tudjman klinikailag a nacionalizmusba bolondult bele). Ez a rezsim, a bármiféle nagyhatalmi kényszer nélkül, önerőből összebuherált kelet-európai diktatúrák archetípusa, az ő két keze munkáját dicséri.

Hogy ebből a két kézből az egyiket miért kellett a magyar miniszterelnöknek szorongatnia a múlt szombaton, nem világos. Tudjmanra ritkán nyitják rá az ajtót komoly európai politikusok, Horvátország európai integrációjának előfeltétele pedig nyugati vélemények szerint nem más, mint az ő távozása. Szar ügy, hogy jól megérdemelt elszigeteltségét épp Orbán enyhítette. Valamint: Milosevictyel sem bratyizott soha magyar kormányfő (és ez akkor is megfontolandó érv, ha a jugoszláv elnök nagyságrendekkel nagyobb bűnöző a horvátnál). Azt a tanulságot, hogy a magyar kormánynak mindegy, milyen környező csibésszel cimborál, ha az a magyarokat nem cseszegeti, nem szívesen vonnánk le. Hiszen ez visszamenőleg is érvénytelenítené Orbánnak a NATO-légicsapások védelmében mondott okos szavait. Gondoljuk inkább azt, hogy a magyar kormányfő mindenáron Dalmáciában akart nyaralni, és ha már ott járt, hát muszáj volt levizitálnia a főnöknél.

Ebben az esetben viszont a következő kikapcsolódás színteréül a szintén festői és árszínvonalban is barátibb Aranyhomokot javasolnánk.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.