Régóta tudni lehetett, hogy a kormány az állami finanszírozású felsőoktatásban csökkenteni akarja a felvehető hallgatók létszámát, és azt is, hogy más-más arányban a különböző képzési területeken. A Széll Kálmán Tervben már benne volt, hogy kevesebben tanulhatnak majd állami finanszírozású férőhelyen, egyrészt a költségvetés terheinek csökkentése céljából, másrészt azért, mert "a jelenleg a felsőoktatásban szerezhető diplomák felére nincs piaci kereslet". Azt is ígérték, hogy a képzés szerkezetét a "munkaerő-piaci igényekhez igazítják", hogy növelni fogják a műszaki és természettudományi területen tanulók arányát. Az új keretszámok és térítési díjak bejelentése aztán olyan felháborító módon, a jelentkezési határidő lejárta előtt mindössze néhány héttel, az érettségizők elemi jogainak semmibevételével történt, a keretszámok csökkentése pedig olyan brutális volt, hogy ez szinte lehetetlenné teszi a további értelmes gondolkodást.
Biztosra vehető, hogy a módosítás a jelenlegi formájában anélkül tehet tönkre intézményeket, hogy bármi garancia volna arra, hogy azok az egyetemek, főiskolák jutnak majd állami finanszírozású férőhelyhez és így költségvetési támogatáshoz, amelyek jó minőségű képzést nyújtanak, azok pedig nem, amelyek képzési programjai kétséges színvonalúak. Az sem kérdés, hogy a változtatások súlyosan sértik az esélyegyenlőséget, mivel a legjövedelmezőbb képzési ágak egy részét - a gazdasági és jogi területeket, ahol gyakorlatilag megszüntették az állami finanszírozású oktatást - elzárja a tehetséges és szorgalmas, de szegényebb sorsú diákok elől. Hisz ők kerülik leginkább a hitelfelvétel kockázatát. Ez ellen csak tiltakozni lehet, ahogy megtette ezt - többek között - a HÖOK és a Rektori Konferencia is, az előbbi azt kérve, hogy a kormány "a munkaerő-piaci igényeknek megfelelően változtassa meg a felvételi keretszámokról hozott döntését".
Fotó: MTI
Érdemes viszont eltöprengeni azon, hogy az így kialakított új helyzet részben olyan közvélekedéseken alapul, amit sokan osztanak azok közül is, akik elfogadhatatlannak tartják a változtatásokat; olyanok, akik maguk is úgy látják, hogy túl sok diplomás van Magyarországon. Olyanok, akik úgy vélik, hogy a hallgatók nem a munkaerő-piaci igényeknek megfelelő szakokat választanak, és azt gondolják, hogy ezt úgy lehet orvosolni, ha a szaktárca a munkaerő-piaci igények alapján maga határozza meg az állami finanszírozású képzés szakok és intézmények szerinti kínálatát - magyarán azt, hogy hány hallgatót lehet felvenni az egyes képzési területekre és intézményekbe.
A diplomástúlképzésről szóló mítoszokat már sokan cáfolták, ezeket az érveket nem is nagyon érdemes előhozni (erről lásd cikkünket: Berlinger Edina: Vödör a fejre, Magyar Narancs, 2011. október 20. - a szerk.). Minden, a diplomások helyzetét vizsgáló empirikus vizsgálat azt mutatja, hogy még ma is jóval kedvezőbb a felsőfokú végzettségűek és a pályakezdő diplomások munkaerő-piaci helyzete, mint a középfokú végzettségűeké. Foglalkoztatási valószínűségük jóval nagyobb, munkanélküliségi arányuk kisebb, mint az érettségizetteké. Ráadásul a nemzetközi összehasonlítás megmutatja, hogy a felsőfokú végzettségűek aránya nálunk alacsony, és a fiatalabb korcsoportokban még nagyobb is a lemaradásunk, mint az idősebbek között.
A képzés összetételéről viszont, és arról, hogyan tudja azt befolyásolni a kormányzat, érdemes elgondolkodni.
Ha jobban megnézzük, hogyan alakultak ki a most bejelentett állami finanszírozású keretszámok, a következőt látjuk. Az összes finanszírozott férőhely számát nagyjából abban az arányban csökkentették, amilyen arányban az elmúlt években a felsőoktatásra jelentkezők költségtérítéses képzésre is jelentkeztek. Azaz aszerint, hogy mekkora hányaduk írta be az előző években a jelentkezési lapjára, hogy ha nem kerül be állami finanszírozású képzésre, akkor vállalja a költségtérítésest. Ahol többen vállalták az elmúlt években, hogy költségtérítéses formában is tanulnának, ott inkább, ahol kevesebben, ott kevésbé csökkentek az állami finanszírozású férőhelyek.
Ezt az elvet csak az utolsó pillanatban írták felül, és csak a gazdálkodási és jogi képzési területen. Ha e területeken nem szüntették volna meg gyakorlatilag teljesen az állami finanszírozású helyeket, és maradt volna a gazdálkodási szakokon a korábban beígért, nagyjából 2500 állami finanszírozású férőhely, akkor a keretszámcsökkentés logikája ugyanaz lenne szakterületek szerint is, mint az összes állami finanszírozású férőhely esetén.
Új intézményi feltételek
Csakhogy most az ingyenes képzési helyek számának csökkentésével egyidejűleg a költségtérítés minimális mértékét is szinte minden képzési ágban megemelték. Ezért nem számíthatunk arra, hogy nem csökken majd a felsőoktatásba jelentkezők aránya. Nemcsak az változik, hogy a hallgatók vagy az állam fizeti-e a képzési költségeket, hanem minden valószínűség szerint a továbbtanulók száma és aránya is.
A korábbi költségtérítéses jelentkezési arányok ugyanis a szakterületek szerinti munkaerő-piaci lehetőségek (lásd a táblázatot) és a korábbi intézményi feltételek mellett alakultak ki. Ha az előbbiek nem is változnak, az utóbbiak most teljesen átalakulnak. Más volt a különböző szakterületekre ingyenesen felvehetők száma, más a költségtérítések mértéke, és mások a jelentkezési szabályok: ezért nem következtethetünk arra, hogy most mi is fog történni az új szabályok mellett. Nem csak azért vált tehát kiszámíthatatlanná, hogy hányan és milyen szakterületi összetételben fognak majd továbbtanulni a változtatások után, mert végül a gazdálkodási és jogi szakokat teljesen lenullázták, és ezzel olyan változások indulnak majd meg a jelentkezésekben, amelyekről fogalmunk sem lehet. Ezeket a változásokat, ha kisebb mértékben is, de az eredetileg tervezett létszámkorlátozás és tandíjemelés önmagában is kiváltotta volna.
Az érettségizők jelenleg egyénenként próbálják meg eldönteni, hogy ha a korlátozás alá eső területeken kiszorulnak a továbbtanulásból, milyen stratégiát válasszanak. Inkább megéri-e nekik, ha mondjuk szabad bölcsészetet tanulnak 230 ezerért egy jó intézményben, vagy válasszanak egy gyengébb minőségű, de olcsóbb költségtérítéses képzést azon a szakon, ahova eddig is menni akartak? Esetleg kockáztassák-e a teljes eladósodást, és mégis kifizessék az áhított intézményben és szakon a 700 ezer forintos tandíjat? Azt sem tudhatjuk, hogy a sok egyéni jelentkezési stratégia eredőjeként végül mely karok, szakok élhetik túl a változásokat, hogy nem a legszínvonalasabb képzést nyújtó intézményekben lehetetlenül-e el a tanítás.
Azt a nálunk teljesen elfogadott módszert, hogy az oktatási kormányzat dönti el, hányan tanulhatnak ingyen a felsőoktatásban az egyes szakterületeken, szinte sehol máshol nem használják. Nincs olyan fejlett ország, ahol a felsőoktatásban felvehető hallgatók képzési területek szerinti létszámát az oktatási kormányzat határozná meg és változtatná egyik évről a másikra az összes képzési ágban, ráadásul intézményi bontásban. Ezt a megoldást a szocialista tervgazdaságtól örököltük, jóllehet már akkor is akadályozta, hogy a képzési struktúra alkalmazkodjon a munkakereslet változásaihoz. Azt, hogy összesen hány hallgatót fizetnek, máshol is szabályozzák néha, bár más módszerekkel is korlátozhatók a költségvetés felsőoktatási kiadásai. Az is előfordul, elsősorban költségcsökkentési megfontolásokból, hogy néhány szakterületen időlegesen, a nagy költségigényű képzési ágakban akár hosszabb ideig is megmondják, hány hallgatót lehet felvenni. A programkínálat egészét azonban nem szabályozzák szakterületek szerint.
Ahogy lesz, úgy lesz
Az, hogy egyes képzési ágakban csökkentik, máshol növelik a férőhelyek számát, ráadásul nem is garantálja, hogy végül olyan képzési területek szerinti összetételben tanuljanak és főleg végezzenek a diákok, amit az oktatási kormányzat helyesnek talál. Ezt próbáltam érzékeltetni a mostani egyéni jelentkezési stratégiák alakulásáról szóló példával. A központi férőhely-szabályozás viszont komoly hatékonyságveszteséghez vezethet - a kevésbé keresett szakmákban a könnyebb bejutás következtében a túlkínálat fennmaradásához, viszont minőségi képzést nyújtó tanszékek, karok, intézmények megszűnéséhez.
Nem jó ezért, ha a felvehető, finanszírozott létszám szakterületek szerinti központi szabályozásával próbálják meg alakítani a felsőoktatási kínálatot. Hiába törekszenek a döntéshozók racionalitásra - a felsőoktatás túl bonyolult rendszer ahhoz, hogy kézi vezérléssel igazgatható legyen. Ha viszont a döntéseket nem a racionalitás vezényli, ha a tények elemi szinten sem számítanak, akkor amellett, hogy tiltakozunk a döntés ellen, csak egyben lehetünk biztosak: azt is meglepetés fogja érni, aki a döntést meghozta.
A szerző közgazdász.
