Tekintsünk el attól, hogy az ún. „véleménynyilvánító népszavazás” – ami tulajdonképpen egy nemzeti konzultáció, csak most éppen más néven, és Ukrajna EU-csatlakozásáról szóló – nem nevezhető népszavazásnak. Tekintsük el attól, hogy Ukrajna EU-integrációja legjobb esetben is tíz-tizenöt éven belül kerülhet sorra, azaz nem ég a körmünkre a kérdés megválaszolása, így nem is érteni, mire ez a nagy sietség a kormány részéről.
Tekintsünk el attól, hogy az erről szóló plakát hazug szövegével szemben soha nem döntöttek a fejünk felett. Az EU olyan demokratikus értékközösség, ahol a kérdések döntő többségében egyetértésre törekszenek, s ha csak egyetlen ország vétót emel, akkor nincs döntés.
Végül, tekintsünk el attól, hogy arra az egyszerű kérdésre, amely így szól: „Támogatja-e Ön, hogy Ukrajna az Európai Unió tagja legyen?”, segédeszközként olyan hazugságokkal teli szempontrendszert és „kockázatokat” – pénzügyi, mezőgazdasági, munkaerőpiaci, közbiztonsági, egészségügyi, stb. – vázol fel Magyarország kormánya, amelyre csak egy válasz születhet: NEM.
Ezekkel a félrevezető, manipulatív, irányított, embereket hergelő és a gyűlöletet szító szempontokkal nem foglalkozom, mert ez a jellemző a kormány által eddig is – egyébként gyakorta – alkalmazott nemzeti konzultációs univerzumra. Ez a sajátja, ez a leglényege. Ezeket cáfolni, velük vitába szállni annyit jelentene, mint egy bizonyos szint alá süllyedni. Kerülendő.
Előre bocsátva: egyetértek Ukrajna uniós felvételével, és ezt összeurópai feladatnak tartom, amit pontosan ki kell dolgozni, minden részletkérdésben – pénzügyi, támogatási, gazdasági, oktatási, nyelvhasználati, egészségügyi és minden egyéb ügyben – egyetértésre kell jutni. Ez a legjobb esetben is legalább másfél évtized, azaz úgy 2040 környékén juthatnánk el ide.
A fentiekhez hozzáteszem, támogatom Ukrajna NATO-ba történő felvételét is. Ha a Fidesz és a kormány csak afelől közelít rövid távú gyűlöletkeltésével, hogy egy időben elhúzódó és merőben hosszú távú stratégiai döntés esetében ez mennyibe kerül majd az egyes magyar adófizetőknek, és milyen állítólagos kockázatokkal, veszélyekkel jár, akkor más szempontokra is szeretném felhívni a figyelmet.
A lélektan egyik legalapvetőbb kérdése, hogy mielőtt bármit kimondanál vagy ítélkeznél a másikról, képzeld bele magad az ő helyzetébe, majd fordítsd vissza magadra a felvetést és kérdezd meg: méltányos-e az, amit mondasz, képviselsz és teszel? Arra gondolok: mi lett volna, ha Magyarország 2004-es tagsága előtt, egyben a mellettünk csatlakozó kilenc másik ország felvételét megelőzően olyan szűkkeblű, demagóg és gyűlöletkeltő kérdéseket tettek volna fel az akkori EU-tagok kormányai és kormánypártjai állampolgáraiknak, hogy ez személy szerint nekik mennyibe fog kerülni, s emellett milyen sokrétű kockázatokkal jár majd az új országok, köztünk hazánk csatlakozása?
Ki sem lehet fejezni, micsoda felháborodást keltett volna ez a magyar politikai közéletben és közvéleményben – de valószínűleg a többi csatlakozni készülő országban is. Joggal mondhattuk volna, hogy azokkal szemben méltatlanok, szűkkeblűek, irigyek és hörcsögjólétükhöz ragaszkodóak, akik az unióba igyekeznek, de az akkori tizenöt államhoz képest szegények, vagy szegényebbek, s amely államok lélekben már hosszú ideje odatartozó tekintik magukat. Még hozzátettük volna, hogy ez mélyen megalázó és igazságtalan, mert megvan a jogunk, hogy végre valahára a győztes oldalra kerüljünk, megkezdjük a felzárkózást úgy, hogy egyszersmind anyagiakban, szellemiekben, szolgáltatásokban és mindenben gazdagítsuk az európai integrációt.
A gond az, hogy
ezt a méltatlanságot és igazságtalanságot most a Fidesz-kormány követi el Ukrajnával, de egyben az Unió eszméjével és alapértékeivel szemben.
Euróra és forintra fordítva: tudjuk-e, hogy a csatlakozásunk óta elmúlt 21 évben mennyibe került a német, a francia, a holland, a svéd és az osztrák állampolgároknak, hogy Magyarországgal együtt tíz ország, majd utóbb még Románia, Bulgária és Horvátország is csatlakozott a világ legsikeresebb integrációs szervezetéhez?
Egyáltalán, a nyugat- és észak-európai kormányoknak megfordult-e a fejében, hogy így számolják az Európai Unió „költségeit”, vagy feltették-e ezt a kérdést saját állampolgáraiknak ijesztgetésképpen? A válasz egyértelműen: nem. Sokkal inkább az egyeségesülő piacban és szolgáltatásokban, a térségek felzárkózásában, a szabad munkaerőáramlásban, egy hatalmas vámmentes közösség bővítésében gondolkodtak, amely egyre hatékonyabb válaszokat ad a világgazdaság, a klímaváltozás és sok egyéb térségi és globális kihívásra.
Egy sokkal szerencsésebb stratégia, egy kormányokon átívelő sikeres modernizációs program megvalósítása mellett ma, kis híján 21 évvel a csatlakozás után, tarthatna ott Magyarország is, hogy nagyobb részt felzárkózott az EU-s átlaghoz, és az összességében sok tízmilliárdnyi eurós fejlesztési és támogatási pénzek hasznos elköltése után már belátható távolságon belül lennénk ahhoz, hogy elmondhassuk, nemsokára hazánk nettó befizetője lesz az Európai Uniónak. Ez volna a valódi siker! Ám ezzel szemben az uniós pénzek kevéssé hatékony felhasználása és a NER általi szemérmetlen ellopása, s nem utolsósorban Orbán Brüsszel-ellenes ámokfutása miatt ma ott tartunk, hogy nem, vagy alig jön a belga fővárosból EU-s támogatás és fejlesztési forrás.
Nem akármekkora ellentmondás: az a NER, és annak csatolt részei hergelik az uniós pénzügyi és finanszírozási ügyekben nem éppen naprakész hazai közvéleményt, hogy mennyibe kerülne nekik az egyébként ki tudja, mikori ukrán csatlakozás, akik az uniós pénzek nagy részét ellopták, és saját meggazdagodásukra, oligarcharendszerük fenntartására fordítottak. E mocskos lopássorozatot unta meg az EU.
Az elképesztő eurómilliárdok lenyúlása pedig meghatározó szerepet játszik abban, hogy a 2004-ben és utána csatlakozó országok versenyében a kezdeti jó pozíciónkból a legszegényebbek és legfejletlenebb országok közé süllyedt le Magyarország. Ez a történelmi bűn az egyik legsúlyosabb vádpont Orbán Viktorral és félfeudális rendszerével szemben. S az, hogy
rövid-, közép- és hosszabb távon az állítólag népben és nemzetben gondolkodó Orbán-kormány a kárpátaljai magyarokat nem engedi be az unióba.
Ez a kirekesztésnek egy elfogadhatatlan megnyilvánulása.
Egy dolog viszont megnyugtató. Orbán Viktor és csapnivaló kormánya már sehol nem lesz, amikor Ukrajna az EU tagjává válik. S az idő távlatából már senki nem emlékszik majd erre a velejéig hazug és méltatlan „véleménynyilvánító népszavazásra”, amelynek „eredménye”, mint minden más hasonló terepgyakorlat, ellenőrizhetetlen.
