Kovács Kristóf: Mint aki voksba fojt be bűnt

publikálva
1998/24. (06. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Elhitték, hogy ők attól lesznek polgárok, hogy a Fidesz-Mapopo kinevezi őket annak. És ikszeltek.

Elhitték, hogy ők attól lesznek polgárok, hogy a Fidesz-Mapopo kinevezi őket annak. És ikszeltek.

A magyar népet, mint az többé-kevésbé közismert, az elmúlt századok során sok sanyargatás érte, ezeknek azonban mostantól kezdve minden bizonnyal végük szakad, és most majd jobb lesz. Először is, ugye, ha most eltekintünk némi közjátékoktól, mint amilyen a reformkor lehetett például vagy az a bizonyos évtized Mohács után, ami mértékadó történészek meglátása szerint egyszerűen szőrén-lábán eltűnt a történelemből, zsupsz; szóval ezektől eltekintve mindössze másodízben van szerencsénk olyan magyar kormányt köszönthetni, amelyet a magyar polgárok választottak meg, tehát nem az ainu középnemesség vagy a vizigót alternatívok, mint a korábbiakat, hanem a magyar polgárok, akiket a diktatúra éveiben arról lehetett felismerni, hogy szerény keretek közt ellenálltak, a hatvanas években kibekkeltek, a hetvenesekben telkeikre merültek alá belső emigrációba, a nyolcvanasokban meg visszaköptek a tévémacira, a magyar polgárok, akik ugyan az összes polgárságfokmérői (könyv- és szappanvásárlás, tolerancia, nyelvtudás) statisztika szerint egyáltalán nincsenek is; és akik a Fidesz-Mapopo lázálmaiból a jelek szerint mégiscsak materializálódtak valahogy.

A választás legnagyobb meglepetése, mármost eltekintve természetesen a kimenetelétől, éppen ez: hogy a polgár fikciójából valóság lett. És bár a kisebb gondja is nagyobb lesz mindnyájunknak ennél a kérdésnél, végül is ez lesz talán az elkövetkezendő négy év egyik legfontosabb tétje. Hogy csak a választás napjára szólt-e ez a nagy polgáriság, vagy most már inkább úgy maradunk, erre a minden bizonnyal rövid időre. Hogy azok, akik ott álltak a szavazófülkékben, tökéletesen magukra hagyatva, az egészet végképp nem értve, az eltelt négy évre szubjektíve emlékezőn (és okádva), azok elhitték, hogy ők attól lesznek polgárok, hogy a Fidesz-Mapopo kinevezi őket annak. És ikszeltek. Mint aki voksba fojt be bűnt.

Tehát hogy most megnyert mandátumuk során lesz-e idejük új urainknak a maguk részéről megteremteni a polgárosodás alapjait. Amihez köztudomásúlag két út vezet, bár ezek olykor keresztezik egymást. Az egyik út, ugye, az általános gazdasági, politikai, kulturális helyzet javításán, továbbá szomszéd országokkal való háborúnak, integrációs tervek dugába döntésének, visszásságok észlelése esetén nemzeti sorskérdések hangoztatásának (úgy interpelláció mint rockopera formájában) és legfőképpen az intézményesített korrupciónak a mellőzésén, valamint a Kulturkampfra való következetes fittyhányáson át vezet a vágyott cél, a polgárosodás felé. Ez a nehezebbik.

Többek között azért, mert ehhez nem elég a politikai akarat, ami pedig a Fideszben, bármilyen ijesztő maszkokat aggattak is magukra az egykori fiatal demokraták, valószínűleg még mindig megvan. Ha tetszik, most fog kiderülni egyrészt az, hogy mennyire sikerült sikeres önkormányzati káderei révén beépülnie a Fidesznek a magyar intézményrendszerbe, vagy hogyan is nevezhetni ezt; másrészt hogy mit érnek a koalíciós partnerek. Azok a konkrét közigazgatási tapasztalatok és az informális kapcsolatrendszerek (amikre egy kormánynak szüksége van, ha nem lovas rendőrök útján akarja megszerettetni a társadalommal az intézkedéseit), amelyek miatt a Fidesz felkarolta őket.

A másik út, amely a felülről irányított polgárosodás felé vezethet, az az volna, ha a Fidesz mellőzné a túlzott ambíciókat, haladna tovább az antalli úton, kamarilla-politikába és Kulturkampfba bonyolódna, és szépen kiengedné a kezéből a tényleges dolgok tényleges irányítását, mint tették azt elődei ´90-94-ben. Amikor is a kormány a mennydörgéstől a prófétáláson át a gügyögésig mindent megpróbált, hogy keresztülvigye az akaratát, amiről maga sem tudta pontosan, mi lenne az, és a civil társadalom is csak annyit tudott róla, hogy valami olyasmi, amiről szó se lehet.

De tényleg: sok rosszat lehetett elmondani az MDF kormányairól, de a civil társadalom történelmének aranykorát élte meg a négy, naponta anarchiába fulladó év alatt. Meglehet, így kéne folytatni. Csináljanak vidék- meg családminisztériumot, hadonásszák ki magukat, a többit, a tőzsdét, a kultúrát, hogy mi menjen a tévében, hogy mivel tágítsuk vagy épp szűkítsük lankadó tudatunkat, szóval a sorskérdéseket meg bízzák ránk, magyar polgárokra, ha már annyira megbíznak bennünk. És viszont.

Ami a közbiztonságot illeti: megint van négy évünk, hogy reménykedjünk. Hogy majd csak megússzuk valahogy. Eddig se minket lőttek le.

A leváltott koalíció tagjainak (ezen belül kiváltképp a liberálisoknak -nagyobbik partnerük eddig sem a szellem bakugrásai és spekulációi mentén haladt végzetünk felé, mért pont most szokna rá erre) lesz miről gondolkodniuk. Üdvös lenne, ha eszükbe jutna néha, milyen faramuci szövetségek köttettek azért, hogy a legrosszabb ne történjék meg. Aki nem volt ellenük, az velük volt, mondhatni: a 94-es választás tájékán észlelhető közhangulatot a népfrontosság édeskés fuvalma lengte be, valamint a protestáns hittanból (kezdők számára) ismeretes megtéréstörténeteké. Hogy tehát a négy, karanténban töltött év átnevelte a boldogult nómenklatúrát, a megszavazott bizalom pedig megcsillantja előtte a lehetőséget, hogy Btk.-konform módszerekkel is lehet kormányozni és közszerepelni. Egy frászt, hogy finoman szóljunk, említetlenül hagyva az ilyen kérdésekben óhatatlanul az ember ajkára toluló genitáliákat, még ha jelen helyzetben az embernek valahogy kedve szottyanna is folytatni a megkezdett képzavart. A népfront-gondolat, amely a ´90-94 közötti időszak voltaképpen jobbára lényegtelen, formai ügyekben előadott túlkapásainak hívására öltött testet, nem ért fittyfenét se. Azért jött létre, mert az érintettek közül a liberálisok nem bíztak eléggé a parlamentben mint a hatalomgyakorlás eszközében, abban tehát, hogy ellenzékből is keresztül lehet verni egy gazdasági programot, legalábbis akkor, ha a parlamenti többség maga is hajlik annak végrehajtására. Meglehet, joggal tették; ebben az országban eddig nemigen volt szokásban ellenzékből elérni dolgokat (és hiába sír le a mostani helyzetről, hogy innentől kezdve majd lehet, az embernek valahogy nincs kedve ilyesmiben hinni). A szocialisták pedig egészen biztosan joggal tették, hogy nem bíztak önmagukban.

Ami a legrosszabbat, vagyis tehát a szélsőjobboldali veszélyt (amelynek rémképe koalícióba terelte azokat, akiknek semmi közük egymáshoz) illeti, ha meg nem is történt egyelőre, semmi akadálya, hogy megtörténjék; a MIÉP már a házban van (bár elképzelhető, hogy előbb-utóbb maga is megszeppen és moderálja magát: ha például a már-már az alkotmányossággal kacérkodó német elvbarátaira hallgat, elképzelhető; ha marad a Le Pen-kapcsolat, akkor nem; de egyébként se nagyon valószínű, mitől jönne meg pont most az eszük, ha eddig nem volt sehol), és Orbán velük kapcsolatos ígéretei sokban emlékeztetnek a kutya vacsorájára. De ez még a jövő: a tanulság viszont - legalábbis az egyik lehetséges a sok közül - az, hogy ideje kilépni a faramuci szövetségekből.

A legitim hatalmi ágak ugyanis azért vannak, hogy politikai-ideológiai csoportosulások használják őket. Nem csak kormánypozícióból lehet kormányozni, és nem csak a kormány dönti el, mi történik egy országban (még akkor sem, ha a most kormányra vergődött társaság nem kis mértékben a magánélet terén kifejtendő tevékenységének ígéretével hívta fel magára a választók rokonszenvbe torkolló figyelmét; és éppen ez a társaság fog a legjobban meglepődni, amikor minden intézkedésük dacára a magyar anyák mégsem kezdenek szakmányban szülni, sőt a lumpenpolgárság sem fedezi fel a mezőgazdaságban rejlő kibontakozási lehetőségeket, és nem hagyja el sűrű, tömött sorokban szuburbánus véglétét a kis, cserepes tanyákért, amelyekhez pedig külön minisztériumot ígértek az illetékesek). A hatalmi ágakban való jelenlét pedig az öndefiniálás ideális terepe, egyfajta viránya, mondhatni. A liberális pártok általában akkor szoktak megbukni, ha kormányoznak: a tapasztalat, legalábbis a nyugat-európai, azt mutatja, hogy az alternatív hatalmi ágakban jobban boldogulnak. Elnéző somolygással szemlélik az ügyeletes kormányok mackós topogását, a média szemével kacsintanak át a fejük felett, a gazdaságban elfoglalt helyükről fütyülnek le rájuk, és a kultúra hazai pályáján focizva rúgják be nekik a potyagólokat -és formálják eközben azt a politikai, választói attitűdöt, ami kis szerencsével akár mindössze négy év múlva, tényleges hatalmi helyzetbe juttathatja, erős ellenzékké növelheti őket. Ahogy a Fidesznek sikerült négy év alatt addig rajzolgatnia a magyar polgár fantomképét, amíg az, ha csak egy röpke vasárnap erejéig, de meg nem jelent a valóságban. Ami azért elég tanulságos. A választók persze, legalábbis ezt állítják róluk az érveikkel hozzájuk forduló politikusok, konkrét politikai kérdések alapján döntenek, és a politika persze nem attitűdkérdés -mindössze négyévenként egyszer, jobbára egy késő tavaszi vasárnapon az.

publikálva
1998/24. (06. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk