„A külhoni magyarok ügye kényes téma”, különösen ott, ahol egyes képviselőik ilyenek meg olyanok – olvassuk a felütésben. A mondat a legbanálisabb nepotizmus unásig ismert sémája szerint felépülő történetet vezet fel: amióta a jelenlegi miskolci polgármester elfoglalta székét, földijei, régi, otthoni ismerősei kezdték vezetni a városi cégeket. Ez – természetesen – nagyon helytelen, de semmivel sem inkább, mintha Kriza Ákos, mondjuk, Vácrátóton vagy Erzsébetvárosban felnővén ottani földijeit nevezte volna ki cégvezetőnek. Mégis, alig hihető, hogy ez esetben bárki a vácrátótiakkal vagy az erzsébetvárosiakkal szembeni előítéletek bizonyos tekintetben érthető erősödéséről írt volna cikket. Azért nem, mert ilyen előítélet-séma nem alakult ki a közbeszédben, míg erdélyiekkel kapcsolatos, sajnos, igen (legfeljebb jöttmentekről, idegenekről, esetleg pestiekről szólna a fáma, bár aligha országos lapok hasábjain), így a szerző sem érzékelte volna őket származásuk, közös múltjuk által összekovácsolt, jól szervezett betolakodók seregének, és épp arról beszélnénk, amiről szó van: urambátyám alapú kinevezésekről. Az ugyanis, hogy románul beszélnek-e egymással a cégvezetők, ha nem akarják, hogy értsék őket, ellenőrizhetetlen információ, de ha igaz, akkor sem több a helyzeti előny kihasználására épülő súlyos modortalanságnál: „az” erdélyi magyarokra nézve nem következik belőle semmi a világon. Ezt, hogy egy közösség egyes képviselőinek mégoly elítélendő viselkedéséből semmilyen következtetés nem vonható le általában a közösségre nézve, más esetekben pontosan szoktuk tudni. Nepotizmus és a beprotezsáltak közti (a nepotizmusból mint kiválasztási szempontból következő) kohézióból következő modortalanság: ebből a tökéletesen mindennapi jelenségből semmiképpen sem kéne eljutni a cikk legproblémásabb bekezdéséig: „Kimondatott: az áttelepült magyarokat nem minden esetben és nem mindenki várja tárt karokkal az anyaországban. Főleg, ha pozícióik elnyerése mögött valóban politikai okok állnak, mert így akarva-akaratlan részesei lesznek a magyar közélet nemritkán nemtelen csörtéinek. A kialakult helyzet miatt lehet haragudni arra, aki kimondja, de arra is, aki alapot ad a külhoni magyarokkal szembeni ellenérzés erősödésére. Mert Miskolcon igenis régóta beszédtéma, hogy egyes önkormányzati irodákban olykor román nyelvre váltanak a vezetők, ha nem akarják a környezetükkel is tudatni mondanivalójukat. Hallani kis faluról, ahová Erdélyből származó református lelkész került, majd jött még néhány család ugyanonnan, végül a helybeliek azt vették észre, hogy már ők rendezik a gyülekezet ügyeit.” A „kényes ügy” és a „kimondatott” azt sejteti, hogy rejtve volt idáig az igazság, azért volt rejtve, mert a határon túliakat nem illik, nem lehet bántani (bár igény, az nagyon is volna rá). De már nem hallgathatunk tovább: nem mindenki látja itt őket szívesen, és azért, hogy ez így van, nem (esetleg: nem csak) arra kell haragudni, aki őszintén a szemükbe vágja az igazságot, hanem a határon túliaknak is magukba kéne nézniük, esetleg kivetni maguk közül a nepotista elemeket.
A „kis falu” példája már végképp védhetetlen: ebben a (szintén teljesen ellenőrizhetetlen) történetben már nincs nepotizmus sem, itt már semmi egyéb sincs, csak szimpla betelepülés és az ehhez kapcsolódó vád, hogy a betelepülők, ha már ott élnek, részt vesznek a helyi református gyülekezet életében, és beleszólnak a dolgaikba. Átvették a hatalmat az idegenek, a „faluhódítók”. Mit javasolna a szerző? Ne küldjön a református egyház Erdélyből (a Felvidékről, a Vajdaságból stb.) jött lelkipásztorokat magyarországi falvakba, vagy csak egy bizonyos, korlátozott mennyiségben? Hogyan akadályozza vagy korlátozza a magyar állam az áttelepülést, hogy ossza el úgy a betelepülőket, hogy ne vegyék át a hatalmat, hogy ne adjanak okot különböző helyi közösségekben való részvételükkel a haragra? Bármi is volt a célja a szerzőnek cikkével, alaposan elvétette.
