Az 1 százalék felajánlására vonatkozó megszorítás fontos eleme volt az egyházi jogállás radikális újraszabályozásának, annak a közjogi folyamatnak, amelyet az Alaptörvény megalkotása egyszerre szimbolizál és keretez. (Az előzményeket részletesen lásd: Tedd le a furkóst!, Magyar Narancs, 2014. április 17.) A 2011 végén elfogadott egyháztörvény következtében több száz, mindaddig békében (és jogszerűen) működő egyház egyik napról a másikra elvesztette ebbéli jogalanyiságát. A parlament persze kiválasztott közülük háromtucatnyit, hogy azok úgymond bevett egyházként együttműködhessenek az állammal fontos közösségi célok megvalósításán munkálkodva. A bevett egyházak kivételes közjogi helyzetét biztosítandó még az Alaptörvényt is módosították, VII. cikk (4).
Az a híres türelmünk
A hoppon maradt vallási közösségek nem hagyták szó nélkül a dolgot: először az AB előtt, majd Strasbourgban támadták meg sikeresen az új szabályozási kereteket. Üröm az örömben, hogy a magyar állam pillanatnyi kormányának mind ez idáig nem volt érkezése az említett bírói ítéletek végrehajtására. Ennek következtében számos, 2011-ig egyházként bejegyzett és azóta is működő vallási közösség jogalanyisága tisztázatlan. Kész szerencse a bizonytalanságban, hogy a NAV abban biztos volt, hogy 1 százalékos felajánlás csak a bevett egyházaknak jár.
Az AB viszont úgy találta, hogy ez a törvényi megszorítás Alaptörvény-ellenes, mert vallásuk alapján indokolatlanul tesz különbséget az adójuk 1 százalékát felajánló hívők között. A határozat különösen elegáns mozzanata, ahogy az AB hangsúlyozza: „a vallási türelem a magyar alkotmányos hagyomány része”, illetve „a felekezeti jogegyenlőség, azaz a különböző vallású polgárok jogegyenlősége (…) a XIX. század óta történelmi alkotmányunk vívmánya”. A határozat külön érdekessége, hogy a kérelmező sokkal kevesebbet kért az AB-től, mint az egész 1 százalékos támogatási rendszer megsemmisítését – megelégedett volna annyival is, ha az AB a NAV gyakorlatát, illetve az azt helyben hagyó bírósági gyakorlatot találja Alaptörvény-ellenesnek. Az AB azonban az eredeti kérelem elutasítása után hivatalból, kifejezetten erre irányuló kérelem nélkül az 1 százalékos felajánlások törvényi szabályozását is megvizsgálta, és végső soron Alaptörvény-ellenesnek találta.
Bár az AB döntése az egyházi 1 százalék tekintetében üdvözlendő fordulat, a látszat ellenére a határozat nem gyengíti, hanem épphogy megerősíti a bevett egyházak és más vallási közösségek közötti különbségtételt. Lévén az AB értelmezése e tekintetben kétségkívül az Alaptörvény sokszor módosított VII. cikkén alapul, az új határozat azonban kiemeli a VII. cikk alkalmazásában megbúvó, eddig kiaknázatlan diszkriminációs lehetőségeket is.
Az indokolás alapelveket összefoglaló részében az AB hosszan és közérthetően magyarázza, hogy az állam világnézeti semlegessége mellett „nem alkotmányos elvárás, hogy minden vallási közösség ténylegesen azonos jogosultságokkal rendelkezzen, sem az, hogy minden bevett egyházzal ténylegesen ugyanolyan mértékben működjön együtt az állam”.
Első hallásra ez a következtetés szöges ellentétben áll a vallásszabadság védelmével és a diszkrimináció tilalmával. Az egyszerű polgár ugyanis önkéntelenül is azt hiszi, ha az állam nem tehet indokolatlan különbséget vallási alapon a hívők között, akkor – mutatis mutandis – nem tehet különbséget vallási közösségek között sem. A fenti idézet tanúsága szerint azonban az Alaptörvény szellemében nincs abban semmi kivetnivaló, ha az állam különbséget tesz vallási közösségek között, és egyszerűen kiválaszthatja legkedvesebb kedvenceit további támogatás (kivételezés) végett. Az AB szerint ez a nyilvánvalóan ízlésen vagy egyéb értékítéleten (politikai döntésen) alapuló különbségtétel azzal magyarázható, hogy a vallásszabadság gyakorlásának körében érvényesülő gyakorlati különbségekkel mindaddig együtt kell élni, amíg ezek a tényleges különbségek hívők és az ő közösségeik között nem diszkriminatív állami gyakorlat következményei.
Hívőkön csapódik le
Annak tárgyalása, hogy a jogi szabályozásnak mennyiben feladata a jogalanyok viselkedésének vagy épp a valóságnak az alakítása, messzire vezetne. Most elég annyit megállapítani, hogy jelenleg több olyan kérelem is vár az AB döntésére, amelyben 2011-ben jogállamiságuktól megfosztott egyházak kérik, hogy tényleges napi viszonyaikban olyan jogi minőségűnek kezeljék őket az állam szervei, amilyen az AB, illetve a strasbourgi bíróság határozatai nyomán megilletné őket. Arról ugyanis nem a vallási közösségek tehetnek, hogy az Országgyűlés nem hajlandó az elismerési eljárást lefolytatni velük kapcsolatban. Ennek érdekében az érintett (egyébként pernyertes) egyházak nem tudnak mást tenni, csak várni. Az élet azonban nem áll meg, és e vallási közösségek továbbra is fenntartanak mindenféle szociális és egyéb intézményeket, amelyek működtetéséhez bevett egyházként támogatásra lennének jogosultak. Ez vezet aztán oda, hogy az állam által évek óta bizonytalanságban tartott vallási közösségek a bíróságoktól várnak megoldást áldatlan helyzetükre.
A bökkenő csak az, hogy az AB-gyakorlat eddigi tanúsága szerint a vallási közösségek indítványainak sorsa az AB eljárásában attól függ, hogy az alkotmánybírák szerint a kérdés a hívők, mint egyének vallásszabadságát érinti-e, avagy inkább az állam és a vallási közösségek viszonyáról szólnak. Az AB szerint az első dimenzióban az elbánás a vallási alapú diszkrimináció tilalmán alapul, míg az alternatív megközelítésben az Alaptörvény kifejezetten lehetővé teszi, hogy az állam az egyes vallási közösségek között még akkor is saját kedve szerint tegyen különbséget, ha azok formálisan azonos jogalanyiságot élveznek. Az AB által választott megközelítési keret lényeges különbségekkel jár a gyakorlatban. Az 1 százalékról szóló döntés által exponált kérdés az Alaptörvény logikájában azért nem vet fel problémát, mert a VII. cikk alapból kivételezett helyzetet biztosít a bevett egyházaknak. Ebben a megközelítésben tehát az állam egyértelműen szabályozhatja az 1 százalékból származó bevételeket úgy, hogy abból csak a bevett egyházak részesüljenek. Az, hogy az 1 százalék csak a bevett egyházaknak ajánlható fel, és nem minden vallási közösségnek, attól lesz egyáltalán kérdés, hogy az AB az 1 százalék felajánlásáról szóló döntést, mint a vallás szabad gyakorlásának egyik megjelenési formáját tételezte.
Nehéz nem észrevenni, hogy ez a jól kifundált különbség mesterségesen kreált. Azokat a vallási közösségeket ugyanis, amelyekkel az állam viszonyba kerül, mégiscsak hívők alkotják. Vagyis a vallási közösségekkel szembeni eltérő állami bánásmód végső soron a hívőkön csapódik le, sok esetben diszkrimináció formájában. Az, hogy a vallásszabadság, mint emberi jog védelme évszázadok óta állam és egyházak viszonyának árnyékában sunnyog, nem szünteti meg a már említett belső feszültséget, csak megmagyarázza a jelenséget. Érdemes megemlíteni, hogy ezt a belső feszültséget feloldandó, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága elfogadja ugyan a többfokozatú egyházelismerési rendszereket, azt azonban az EJEB kifejezetten megtiltja, hogy a többfokozatú rendszer működtetése örvén az állami vallási közösségek és hívőik között indokolatlanul különbséget tegyen, vagyis diszkrimináljon. Erősen kétséges, hogy az állam és az egyház viszonyáról kifejtett alapelvek, amelyeket az AB 1 százalékos adót érintő határozatában rögzített, megfelelnek-e a vallási alapú diszkriminációt tiltó strasbourgi emberi jogi mércének.
