A történet alapvonalai ismertek és ismerősek: 2015 óta a lengyel kormány olyan közjogi átalakításon szorgoskodik, amelynek célja a hatalomgyakorlás alkotmányos korlátainak lebontása. A fejlesztés és a megvalósítás során a lengyel kormány eddig számos esetben a 2010 óta tökéletesedő magyar közjogi receptet követte. A hozzávalók között szerepel az Alkotmánybíróság kiiktatása, a bíróságokra és az ügyészségre is kiterjedő igazságszolgáltatási átalakítás, alapos médiareform, valamint egy finom rendészeti és titkosszolgálati reform. Mindehhez Lengyelországban nem volt szükség alkotmányozásra, mivel a politikai hatalomátvételhez szükséges részletszabályok nem az alkotmányban, hanem a parlamenti többség által könnyedén módosítható törvényekben lapulnak. Ha lesz alkotmányozás, az leginkább szimbolikus jelentőséggel bír majd, de erre még visszatérünk.
Lépésről lépésre
Akár nálunk, a lengyel közjogi átalakítás első, leglátványosabb áldozata az Alkotmánybíróság (AB) volt. (Erről lásd cikkünket: Rájár a rúd, Magyar Narancs, 2016. március 31.) Pár, a bírák kinevezését és az AB elnökének kiválasztását érintő ravasz húzás eredményeképp a lengyel AB kormányhű többséggel zakatol. A testület átfazonírozásának meg is lett az azonnal élvezhető gyümölcse. Idén tavasszal a köztársasági elnök indítványa nyomán az alkotmánybírák átengedték a gyülekezési szabadság számos olyan korlátozását, amely megnehezíti, hogy az ellenzék közterületen demonstrálva adjon hangot nemtetszésének.
E sikertörténeten felbuzdulva a lengyel kormány idén tavasszal először az igazságügyi miniszter közvetlen irányítása alá helyezte az ügyészséget, majd hozzáfogott a teljes bírói rendszer átalakításához. Az igazságszolgáltatási rendszer feletti teljes politikai hatalomátvétel több lépésben, unalmas részletszabályok megváltoztatásán át történik. A lengyel ombudsman és a jogvédő szervezetek már március óta próbálják felhívni a figyelmet a törvényjavaslatok formájában közelgő pusztításra, eddig azonban nem jártak sikerrel.
Az egyik frissen megvétózott törvény szerint a bírói önigazgatásért (így a bírák kinevezéséért, fegyelmi ügyeiért és végső soron a bíróságok működéséért) felelős 25 tagú igazságszolgáltatási tanács többségét adó 15 bírót a jövőben nem a bíróságok választják, hanem a parlament maga. Ezzel a technikai manőverrel a parlamenti többség könnyedén átveszi az irányítást a bíróságok működése felett. E módosítást érdemes annak fényében értékelni, hogy a lengyel alkotmány szerint a tanács maradék 10 tagja közt ott ül az igazságügyi miniszter, 4 képviselő, 2 szenátor és 1, a köztársasági elnök által kiválasztott személy. A maradék két bíró is olyan bírósági vezető, akik kinevezése az átalakítás után politikai döntés eredménye lesz.
Alkotmányos jogállamban kisebb zavart kellene jelentsen, hogy a tanács jelenleg hivatalban lévő tagjainak mandátuma az alkotmány szerint négy évre szól. Ez azonban a lengyel törvényhozást nem tartotta vissza, hisz arra minimális az esély, hogy ez a részlet fennakadjon a korábban már gondosan átalakított AB szűrőjén. És bár a strasbourgi bíróság következetes gyakorlata szerint a bíróságok ilyen mértékű politikai kontrollja garantáltan egyezménysértőnek minősül majd, valószínűtlen, hogy ettől a tudástól a lengyel kormány változtatna tervein.
A másik megvétózott törvény szerint a lengyel Legfelsőbb Bíróság sem úszta volna meg szárazon. A szervezeti átalakításhoz a törvényhozó szükségesnek találta az összes (!) felsőbíró azonnali, egyidejű felmentését. Arról, hogy közülük kik maradhatnak szolgálatban a megújuló Legfelsőbb Bíróságon, egy személyben maga az igazságügyi miniszter döntött volna. Nem csoda, ha a Legfelsőbb Bíróság még hivatalban lévő elnöke az új intézményre a Legfelsőbb Igazságügyi Minisztérium elnevezést tartotta helytállónak.
A technikai részleteknél csak az igazságszolgáltatási reform kormányzati indoklása érdekesebb. Eszerint a lengyel bírói kar túlzottan is önjáró, zárt rendszerben működött, a bíróságok lassan dolgoztak, és állítólag a korrupció is felütötte a fejét. A lengyel kormány célja, hogy visszaállítsa a nemzet demokratikus ellenőrzését az elszabadult bírói hatalmi ág felett: túlzásba lett ugyanis hajszolva a hatalmi ágak elválasztása. Egy másik gondolatmenet szerint a bírói kar kommunista zárvány, és eljött a tisztújítás ideje.
Ha a bírói rendszer (illetve bármilyen más állami alrendszer vagy szervezet) korrupt, az valóban komoly alkotmányos probléma. A megoldás azonban biztosan nem az, hogy a kormánytöbbség a saját politikai irányítása alá vonja a bíróságokat, majd a megüresített helyeket megbízható emberei között politikai vagy baráti szívességek formájában osztja szét. A bírói hatalmi ág nem véletlenül önjáróbb a törvényhozó vagy a végrehajtó hatalomnál. A bíróságok függetlensége és pártatlansága a jogállamiság alapvető intézményes garanciája – többek között azt hivatott biztosítani, hogy senki se legyen bíró a saját ügyében, illetve, hogy minden peres ügyben annak természetes (és nem baráti alapon kiválasztott) bírája döntsön. Ezeket az ötleteket már a régi rómaiak is elég jónak tartották ahhoz, hogy bíróságaikat ily módon működtessék, a modern alkotmányos jogállamok pedig számos rossz tapasztalat nyomán vették fel őket a lényegesebb alapelvek közé. A bírák szakmai szempontok szerinti kiválasztása, életre szóló kinevezése és körültekintően szabályozott szakmai előmenetele mind a bíróságok függetlenségének garanciái. A bírósági önigazgatás célja, és nem mellékhatása, hogy a bíróságok működtetéséből kiiktassa a mindenkori politikai többség közvetlen irányítását.
Mindezek ismeretében persze könnyű kitalálni, miért is volt olyan fontos a lengyel kormánynak a bíróságok feletti hatalomátvétel. Amíg a bírák függetlenül és pártatlanul, az alkotmányosság és a jogállamiság elveitől vezérelve (vagyis bíróként viselkedve) alkalmazzák a jogszabályokat, addig nem lehet teljes az államszervezet feletti kontroll. A siker csak akkor biztos, ha megbízható emberek döntenek arról, mikor is volt jogszerű egy tüntetés betiltása, egy jogvédő elítélése vagy egy jó barát felmentése. És persze a választási eredményeket is jótékonyan befolyásolja, ha baráti bíróságok döntenek az ellenzék választási kifogásainak sorsáról.
Mi jön ezután?
Jó eséllyel egy elsöprő kampány az új világrend alkotmányos bebetonozására. A jelenlegi lengyel kormánynak nincsen alkotmányozást garantáló parlamenti többsége. Duda államfő azonban idén májusban megemlítette, hogy a lengyel szabadság 100. évfordulóján, 2017. november 11-én szeretné megszavaztatni a népet egy új alkotmány szükségességéről. Az új alkotmány mint populista-forradalmi gesztus tartalma egyelőre ködös, de az elnök erősebb hatáskört szeretne magának. Ha a nép nyomására a kormány jónak látja, az 1918-as lengyel Kis Alkotmány centenáriumán meg is születhet a nagy mű, amely jó eséllyel nem lesz terhes mindenféle politikai kompromisszumokkal, mint a jelenlegi lengyel alaptörvény (ezen vagy egy évtizedig vitatkoztak mindenféle politikai erők). Különösen dicséretes, hogy ezt a hős tettet épp a Legfelsőbb Bíróság romjain készül keresztülvinni a jelenlegi lengyel kormány. A lengyel Legfelsőbb Bíróság ugyanis az első lengyel alkotmányos intézmény volt, megszületése egy évvel megelőzi a független Lengyelországét.
Valamivel sürgetőbb kérdés, hogy mi jön ezután Európában. Az alkotmányos jogállam felszámolására kidolgozott magyar recept egyik fontos eleme eddig az volt, hogy fülkeforradalom ide, alkotmányos identitás oda, a magyar kormány hellyel-közzel, duzzogva és késlekedve, de eleget tett az európai alkotmányos szereplők ajánlásainak, és jobbára végrehajtotta az európai bíróságok ítéleteit. A lengyel megoldás most azt teszteli, meddig lehet az európai alkotmányos és politikai kereteket büntetlenül feszegetni.
A végső csapás a tagsági jogosítványok korlátozása, végső esetben pedig a tagállam kizárása az unióból a híres-hírhedt 7. cikk szerint. Ennek politikai realitását jól mutatja, hogy az eljárást a népnyelv az EU atombombájának becézi. Helyette – és jórészt a magyar közjogi ellenforradalom hatására – az Európai Bizottság olyan eljárást vezetett be, amelynek egyetlen célja, hogy párbeszédes formában figyelmeztesse a tilosban járó tagállamokat a jogállamiság rendszerszintű megsértésére. Ha a bizottság nem jár sikerrel, a tagállam egy lépéssel közelebb kerül a 7. cikk szerinti eljárások elindításához. Ez utóbbi a tagállamok egyhangú döntését követeli meg.
A lengyel AB szervezeti és személyi átalakítását 2016-ban az Európai Bizottság többször is aggályosnak találta, amire Varsó rendre csak annyit válaszolt: semmin nem módosít. És lám, az élet az unióban csordogált tovább. A lengyel kormánypárt ezt nemcsak azért engedheti meg magának, mert biztos a parlamenti többsége, hanem azért is, mert minden olyan uniós fegyelmezési eljárásban, amelyben a tagállamok egyhangú egyetértése szükséges a döntéshozatalhoz, biztosan számíthat legalább egy másként gondolkodó kartárs támogatására. Ha pedig egy tagállam is kihátrál, oda az egyhangúság. Ezért fontos tehát, hogy a magyar miniszterelnök idejekorán támogatásáról biztosította lengyel kollégáit az európai támadásokkal szemben.
A bizottság tavaszi hallgatását ismerve az EU tisztviselőinek, köztük Donald Tusknak, a tanács elnökének erőteljes felháborodása és a 7. cikk egyértelmű kilátásba helyezése most váratlan fordulat volt. Arról a Donald Tuskról beszélünk, aki a most ellenzéki Polgári Platform (PO) miniszterelnöke volt 2007 és 2014 között, s akinek az újraválasztását 2017-ben a magyar kormány, mint az EPP európai parlamenti frakciójának jóravaló tagja, a lengyel kormány rosszallása ellenére is támogatta.
Hogy Duda elnök vétója csak lelassítja-e a lengyel közjogi folyamatokat, vagy valóban megakadályozza a lengyel bíróságok feletti politikai hatalomátvételt, az európai alkotmányosság fontos próbatétele. Az alkotmány szerint az elnöki vétót a szavazáskor jelen lévő képviselők 3/5-e húzhatja keresztül, s a kormánypártnak nincs ekkora parlamenti többsége. A valódi kérdés az, hogy megpróbálja-e a lengyel kormány a bírósági reform számára kedves elemeit újracsomagolni, és ha igen, az újratervezett változat kiállja-e az európai alkotmányos próbát.
*
Az eset eddigi tanulságai biztatóak, de nyugalomra semmi ok. A mostani robusztus uniós fellépés ellenére hosszabb távon, kevésbé kirívó esetekben, az EU nem tudja és – amennyire a lengyel példából érzékelhető – nem is fogja menteni a tagállamokat saját demokratikusan választott képviselőik és kormányuk ámokfutásától. Ennek csak a tagállamok népe vethet véget. Már ha akar. Ebben fontos szerephez jutnak a tüntetni hajlandó polgárok és a civil szervezetek. A valódi sikerhez azonban elengedhetetlen egy olyan ellenzék, amely képes demokratikus választásokon legyőzni a hatalmon lévő politikai erőket. Ezt pedig akkor és addig lehet megtenni, amíg előre látható (ha nem is feltétlenül tisztességes) szabályok szerint rendeznek választásokat.
