Persze az újság olvasói - üzletemberek, ügyvédek, politikusok - nem szorultak rá se a biztatásra, se a feddésre. Õk - a hagyományos ír establishmenten kívül rekedt Sinn Féin híveit leszámítva - épp a reformszerződés legelkötelezettebb támogatói voltak. Ám az ír társadalom nagy csoportjai valamikor 2008 késő tavaszán úgy döntöttek, feladják addigi habozó álláspontjukat, és a lisszaboni reformok ellen szavaznak. (Kora tavasszal még az igenek voltak jelentős többségben, 60 százaléknyi határozatlan választó mellett.) Ezzel pedig többszörösen feladták a leckét saját elitjüknek, ahogy az összeurópai politikai osztálynak is: bebizonyosodott, hogy "Európát" még mindig nem sikerül megfelelően kommunikálni, és egy csapásra szép ábránddá változott az uniós elnökségre készülő francia politikusok hiperambiciózus 2008-as menetrendje is. A dinamikusan előremenetelő Európai Unió képét felváltotta a toldozgatás-foltozgatás, az informális és elégtelen megoldások módszerét bizánci kifinomultsággal gyakorló "Brüsszel" víziója, nem utolsósorban a közösségi szerveknél, háttérintézményekben és a tagállami kormányzatokban dolgozók fejében is.
Egy pillanatra legalábbis. Mert egy hét sem kellett ahhoz, hogy a döbbent brüsszeli, párizsi, berlini mormogás hangzavarrá erősödjön; és azóta a világvége-hangulat, a káröröm, az elbagatellizálás és a színtiszta politikai machismo egymás mellett tenyészik Európa kiművelt emberfőiben. Néha ugyanabban a főben is. Václav Klaus már június 12-én elparentálta a reformszerződést, Topolánek cseh miniszterelnök a június 20-i EU-csúcson egy újságírói kérdésre megjegyezte, "száz koronát sem tenne" a lisszaboni szerződés cseh parlamenti ratifikációjára. Eközben a francia miniszterelnök, Francois Fillon elkeseredettségének adott hangot, de csak hogy aztán az egész francia kormányzat, Sarkozy elnöktől a külügyminisztérium főosztályvezetőiig kórusban cáfolja a miniszterelnöki pesszimizmus elsietett kifejeződését, és - ki-ki vérmérsékletétől függően - kiálljon a ratifikációs folyamat és az integrációs menetrend mellett.
Szintén csak néhány nap kellett a konkrét javaslatok megfogalmazásához. Az elmúlt három hétben hallhattunk arról, hogy Írországnak idő kell, ahogy arról is, hogy októberre, a következő kormány- és államfői találkozó idejére világos megoldási javaslatnak kell születnie. Ezek közül Zöld Pardon-kategóriában a pálmát az viszi el, amely Írország kitessékelését ajánlja egy esetleges második népszavazási bukás esetére.
*
Mielőtt a jövő lehetőségeit mérlegelnénk, vizsgáljuk meg az ír nem okait és tényleges következményeit.
Írországban a lisszaboni szerződésnek éppúgy nem kellett volna elbuknia, ahogy (elsőre) a nizzainak sem. Persze az ország alkotmánya előírja a népszavazást az alkotmány megváltoztatásának esetére, de Írország nem Dánia - az írek nem ragaszkodnak dán módra régi politikai-nemzeti önképükhöz, az integráció számukra nem (volt) a politikai elitek ármánykodása által rájuk szabadított fenyegetés. Mégis, a lisszaboni szerződés éppúgy elbukott, mint a nizzai - sőt, épp úgy bukott el. Az, hogy mitől félnek az írek, már Nizza kapcsán látszott: a közös, és a NATO-hoz, valamint a mások gyarmati örökségéhez túlságosan közeli védelempolitikától; a közös európai belpolitikától; az ír gazdaság francia módi (bürokrácia, magas adókulcsok) szerinti lefékezésétől; a kisebb tagállamok súlytalanná válásától, a katolikus hagyomány megtagadásától. És ahogy Nizza esetében, ezúttal sem kellett volna ezektől tartaniuk. A kül- és védelempolitika kérdéseiben az amszterdami szerződés óta létezik a konstruktív (tehát nem blokkoló) tartózkodás intézménye az egyébként egyhangúságot igénylő döntések esetében; ráadásul ezen a területen, meg az unió közös igazságügyi és határ-ellenőrzési politikáiban Írország eleve élt a kimaradás lehetőségével. Az adópolitika területén nem történt volna érdemi változás. A kisebb tagállamok sem jártak volna rosszabbul a tanácsban a súlyozott szavazatok helyére lépő új szavazatszámlálási rend miatt; az abortuszt pedig nem tervezi szabályozni az unió. Tény, nem lett volna állandó ír tag a bizottságban (ez Nizzához képest új elem), de azt hinni az egy szem ír biztosról, hogy deklaráltan nemzetek fölötti hivatalát betöltve személyében garantálja majd a nemzeti érdek érvényesítését - nos, ez még a corki pubokban is vad gondolatnak hatna.
A fentiek alapján könnyű lenne levonni azt a következtetést, hogy az írek nem a szerződés, hanem saját politikai elitjük ellen adták le voksukat. Például a Bertie Ahern miniszterelnök visszalépéséhez vezető megvesztegetési botrány miatt szavaztak így. Vagy tévedtek: egy sohasem volt, a tagállamokat álnok módon úgymond súlytalanná tevő szerződés fantomja ellen foglaltak állást. Ha pedig ez így van, akkor a nizzai receptet kell csak felmelegíteni: jobban elmagyarázni, miről is szavaznak a választópolgárok, aztán nagy kampány kíséretében új népszavazást kiírni.
Ennél azonban többről van szó. Ne dőljünk be annak a látszatnak, hogy Írországban egy csomó bigott katolikus szövetségre lépett a spanyol polgárháborút megjárt fasiszták és trockisták leszármazottaival a nagy liberális vállalkozás, az integráció megtorpedózására. A népszavazási nem győzelme komolyabb dilemmákat takar.
Az egyik ilyenről épp a cseh-ír tengely árulkodik. Václav Klaus nem feltétlenül bársonyos modoráról híres, de az elnökségi felkészülése közepén tartó cseh kormányzat nem Klausból áll, sőt, még Klaus sem tartja magát eurofóbnak. Sokkal inkább arról van szó, hogy az írekhez hasonlóan sok cseh is félti az uniótól az országban végbement gazdasági liberalizáció eredményeit - a versenyképességet, az alacsony társaságiadó-kulcsot, a munkaerő-piaci regulációt és a munkavállalók jogait szűken mérő szabályozást. Az ír nemmel legalább annyira Margaret Thatcher szelleme járja be Európát, mint amennyire a szuverenitást féltő Charles de Gaulle-é - nem véletlen, hogy baltiak, britek és más gazdasági liberális hangok biztosítják őket egyetértésükről. De nem indokolatlan a "Nyugat a Kelet ellen" toposzát sem elővenni. A bolgár és román csatlakozás rendkívül negatív tapasztalatai nyomán, rossz gazdasági kilátások mellett nemcsak az írek vélik úgy, hogy túlságosan sok ballasztot hordoz magával az EU. A brüsszeli kocsmákban egyes régi tagállamok képviseleteinek munkatársai a 16 tagú EU-ról beszélnek. Az elismerés csak Szlovénia elnökségi teljesítményének jár; a belső klub, a 15-ök valójában csak eggyel bővültek, az egyetlen "civilizált" új tagállammal. A többiek egyszerre tagok és nem tagok. Csak viszik a pénzt, buták, felkészületlenek, állítólag fogat sem mosnak. E tekintetben az írek sem kivételek, ők sem értik, miért van szükség egyre több, egyre felkészületlenebb új tagállamra. Végül említsük meg a nagy filozófiai kérdést is: mi ma az Európai Unió, és mi legyen holnap? Gazdasági közösség, erős jogrenddel és némi közös kulturális-civilizációs talapzattal, vagy bizonytalan célú külpolitikai kisgömböc, amely kipukkadásig zabálja magát újabb és újabb tagállamokkal? Számos hang - köztük gyakorlatilag az egész kontinentális jobboldal - arra figyelmeztet, a régi tagállamok választóinak támogatása legfeljebb az előbbinek szól. A pesszimisták még hozzáteszik, hogy annak is csak akkor, ha valóban sikeres megoldásokat kínál a komoly gazdasági problémákra.
*
Az EU lassan egy évtizede ígéri, hogy az innováció és a fenntartható növekedés térségévé teszi a kontinens nagyobbik felét. Csakhogy épp ebben a kulcskérdésben nem tud komoly eredményeket felmutatni. Egészen tavalyig csak azok gazdaságai mutattak dinamikus növekedést, amelyek már a kilencvenes években is jól szaladtak - meg az új tagállamok szerencsésebbjei. Most ráadásul lefékeződni látszik az ír növekedés; a balti tigrisek fuldokolnak az inflációban, az észt gazdaságban már be is rántották a vészféket; a posztthatcheri brit gazdaság (úgy tűnik) kifutotta növekedési potenciálját, a Brown-kormány újra a stabilitási és növekedési paktum deficitkritériumát feszegeti. A Wim Kok vezette értékelőbizottság már 2004-2005-ben leszögezte, hogy a lisszaboni agenda félidejéig édeskevés történt a versenyképesség javítása és a növekedés felpörgetése érdekében. A kép azóta sem lett szebb.
Ha a dilemmákat meg akarjuk érteni, az utolsó költségvetési keretstratégia vitájára kell visszagondolnunk. 2005 végén Brüsszelben a bizottság büdzséterveit a tanács kérlelhetetlenül visszanyeste, ráadásul nem is a fűnyíróelv alapján: számtalan különérdek érvényesült, a stratégiai tervezés pedig szétfoszlott, mire a végleges verzió elkészült. A költségvetés szűk húsz százalékkal lett kisebb a tervezettnél - a vágások nagyobb része éppen a lisszaboni folyamat néven ismertté vált reformtervezetben (2000) kiemelt célkitűzéseket kurtította meg. Azaz: a nettó befizetők megmondták, hogy nincs több ingyenebéd, mire a maradék védelmében mindenki beásta magát az állásaiba, és harcolt azért, ami rövid távon neki a legtöbb haszonnal járt. Ezt viszont meglehetős elszántsággal és sikerrel tette. Így aztán minden hazatérő kormány- és államfőnek volt mit lobogtatnia a repülőtéren - ha nem is egy emberöltőre, de a következő ciklusra biztosították a hazai csoportérdekek érvényesülését. A megállapodással éppen csak Európa járt rosszul.
Nem meglepő tehát, hogy azok az országok, amelyek magukat sikeresnek vagy jelentős növekedési tartalékok birtokában érzik, nem lelkesednek az újabb európai közösködés gondolatáért. Ami persze nem jelenti azt, hogy erre - az integráció folytatására - ne lenne égető szükség. Az egységesülő Európát magyarázó két régi, és a kilencvenes években megújult nagyelmélet, az intergovernmentalizmus és a neofunkcionalizmus most egyaránt több integrációt predikálna. Az előbbi azért, mert a tagállamok egy sor új kihívással szembesülnek (energiabiztonság, növekedés, környezetvédelem stb.), amelyek külön-külön az optimálisnál csak rosszabbul kezelhetők. Ilyenkor elvben az erőforrások összevonása és közösségi (tehát "felfelé" történő) delegációja (resource pooling) a logikus lépés. Különösen, ha az alkalmi megállapodások ezt nem oldják meg (lásd a 2005-ös brüsszeli csúcsot): ilyenkor a racionális aktorok az előzetes és általános megállapodásokat fogják preferálni, hogy a zéróösszegű aljátszmák végtelen alkufolyamatai (tehát a ki milyen forrásból mennyit kap kérdései) ne gátolják meg a hatékony működést. Ezért kell intézményi reform - és ebbe az irányba tett (volna) óvatos lépéseket a lisszaboni szerződés. És ennek fűtött be az ír nem.
Manapság azonos nyomást fejt ki a szomszédos policyterületek elkerülhetetlen kölcsönhatása is - az úgynevezett átcsapás vagy spillover, a neofunkcionalisták kedvelt magyarázó eszköze. Ha az egyes területeken szereplők együttműködni kezdenek, akkor egyre nehezebb a szomszédos politikai szektorokat magukra hagyni. Ez az az erő, amely már a hetvenes évek integrációs "kényszerpihenője" alatt is működött, elsősorban az Európai Bíróság révén, és amely ma is számtalan kérdésben érezteti hatását. Mit kezdjen például az egységes belső piaccal rendelkező, a határellenőrzéseket megszüntető schengeni Európa a menekültekkel? Hogyan lehetne megúszni az egységes menekültjogi szabályozást? Csak egyetlen évben 180 ezer ember kér menekültjogot az unióban, közülük - egységes megfigyelési rendszer nélkül is - legalább 12 százalék azonosíthatóan egyszerre több tagállamban. A lisszaboni szerződés - a döntéshozatal egyszerűsítésével és gyorsításával - épp ezeket az évek óta húzódó kérdéseket tette volna könnyebben kezelhetővé. De ennek is keresztbe tett az ír nem.
*
Ha azt akarnánk most megjósolni, hogy milyen irányt vesz az Európai Unió a következő időszakban, az integráció eddigi története számtalan példával szolgálhat: a múltat vizsgálva várakozásaink összevethetők a jelen látszólag irány nélküli eseményeivel, és így találgatásaink legalábbis megalapozottak lesznek.
A mostanihoz hasonló buktákat a közösségben általában kevésbé magas szinten zajló, kevésbé látványos módon végzett kavarás követte. Amikor de Gaulle behúzta a kéziféket a tanácsban, jött a bíróság jogalkotásának nagy korszaka; amikor a monetáris integrációt előre megálmodó Werner-terv mögül kihátráltak a tagállamok, Helmut Schmidt német kancellár és Valéry Giscard d'Estaing francia elnök "puha" pénzügyi együttműködési kezdeményezései következtek. Most is valami hasonló körvonalazódik. A kemény odamondogatások és a lisszaboni szerződés ratifikációjának újbóli kísérlete mellett a brüsszeli zsongás már arról szól, hogy mit lehet a lisszaboni szerződés nélkül is útjára indítani. Francia és bizottsági hangok például az uniós külügyi szolgálat beindításának esélyeit latolgatják. A 2009-es európai parlamenti választást is úgy igyekeznének előkészíteni (bár ez nem lesz egyszerű), hogy a nizzai és a lisszaboni szabályozás alapján is le lehessen majd bonyolítani. A hazai parlamentek ellenőrző funkcióinak kiterjesztése sokak szerint szintén megoldható. Úgy tűnik tehát, óvatos, rendszert nélkülöző lépések következnek a reformszerződés gyakorlati megvalósításának irányába. Ahol csak lehet. Hiszen a bukta az csak egy bukta, utána jön a lekvár kibányászása a közepéből. Csak bele ne ragadjunk.
A szerző történész, a Magyar Külügyi Intézet munkatársa, az ELTE oktatója.
