n Húzták, ameddig lehetett, de nincs tovább, lapunk megjelenésével egy időben elkezdik a XXVII. Nyári Olimpiát. Ám a verseny egy ideje tart már, úgy hívják: lélegzet-visszafojtott várakozás. Ki vár, és mire? Aranyra mindenki. Boldog, boldogtalan, érintett, érintetlen. "Én már megcselekedtem, amit megkövetelt a haza, betáraztam pár rekesz Arany Fácánt (naná, majd ezüstöt), most ti jöttök fiúk-lányok, aztán ne hozzatok rám meg a hazára szégyent!" Ha az itt felvillantott gondolatmenet túlságosan is lábszagúnak tetszik, tessék jobban körülnézni. Mi nem a polgárról beszélünk. Hanem politikusokról, újságcsinálókról, hivatásos hazafiakról, megszólalókról, véleményformálókról. Nagyon is jól emlékszünk a négy évvel ezelőtti játékokra, amikor már a harmadik napon mindenki az aranyakat reklamálta, amikor egészen a 200 hátig kellett rosszalló hangok között várakozni Egerszegi első helyére. Mert neki kötelező volt.
Nos, nem kötelező. Senkinek, se most, se máskor. Persze e kijelentéssel nem árultunk el nagy titkot. Tudja ezt mindenki, csak egy csomóan nem akarják tudomásul venni. Leginkább azok, akik, ahogy kell, teljesen illetéktelenül a magyar sportolók esetleges sikereiből óhajtanak maguknak tőkét kovácsolni. Politikait, erkölcsit, mindenfélét. De ha még csak kovácsolni akarnának. Ám sokkal inkább azon vannak, hogy azt a sok baromságot, amit eddig műveltek, most néhány tisztességes, felkészült fiatalember sikerével takargassák, sugallva azt is, hogy ez a siker nélkülük ugyan létre nem jött volna. És az még rosszabb, amire az esetleges sikertelenséget felhasználni szokás felénk. Hogy egy ideig néhány tisztességes, felkészült fiatalembert kelljen utálnunk helyettük. Nem fogjuk! Most még csak a dőlő hülyeség áradatánál tartunk, hogy a nemzetközi sajtó 20 érmet, ebből 8 aranyat vár tőlünk, meg ennyi lenne reális, annyi kudarc, amennyi siker, hogy aztán lehessen kire mutogatni. Még van egy nap, szólunk időben. Mi már most minden, az olimpián részt vevő sportolónkra büszkék vagyunk, és ez egy hónap múlva sem lesz másként.
