Ha egy egyház felső vezetője kimondja, hogy az egyháznak az önmagára való reflektálásnál, küldetésének mindenkori felülvizsgálatánál fontosabb dolgai is vannak, ha a szervezett egyház politikai elkötelezettségét, teológiai tévedéseit elintézi annyival, hogy ezek stiláris kérdések, illetve elszórt és nem is fontos jelenségek - akkor nem is tudom, miért vitázunk. Prőhle Gergely többszörösen félreértette azt, amit mondani szerettem volna. Arról nem is beszélve, hogy teológusként mennyire kiábrándító, hogy egy önmagát vallástalannak mondó újságíróval vagyok kénytelen sok mindenben egyetérteni, nem pedig egy protestáns egyház világi vezetőjével. (A vita legutóbbi fordulatai: Mihancsik Zsófia: Testvérek és mások, illetve Prőhle Gergely: Hitviták helyett, Magyar Narancs, 2008. december 4.)
A vita lezárásaképp mégis hadd jegyezzek meg néhány dolgot Prőhle Gergely válaszával kapcsolatban. Elsősorban arra a csúsztatásra hívnám fel a figyelmet, hogy a Vályi-Nagy-féle laudációban szereplő Tőkés László, az 1989-es szabadságharcos politikai szempontból nem azonos a mostani politikus-püspökkel, mint ahogyan az elnyomó Ceausüescu- és Kádár-rezsim sem azonos a mostani demokráciákkal. Továbbá a rovásírás abszolút tudománytalan magyarázata, a politika démonizálása (azaz az SZDSZ azonosítása a szadduceusokkal) pontosan a református egyház egyik vezetőjének a szájából hangzott el, szószéken. A Szent Korona-tan eretneknek minősíthető magyarázatát egy teológiai tanár fejtette ki, nevek és címek a szerzőnél.
A kérdés elbagatellizálása azt állítani, hogy egyedi esetekről és nem jelenségről van szó. Ez annál is furcsább kijelentés, hogy a protestáns egyházak egyik vezetője teszi, akinek leginkább kötelessége őrködni a hit tisztasága felett. Arról nem is beszélve, hogy a Református Egyház Fegyelmi Bizottsága felmentette ifj. Hegedűs Lórántot, aki arra hivatkozott, hogy nem tudja, mi történik az egyházközségében (ahol a holokauszttagadó David Irving tartott előadást), holott azért az egyházjog, azaz a kánon szerint ő felel. Emellett a baloldali eszmerendszert a Kádár-rendszerrel, illetve a magyarországi - magát baloldalinak mondó - párttal azonosítani nagy politikai tájékozatlanságra vall. Ráadásul sok történelmi kommunisztikus közösség pontosan az Újszövetségre és az első tanítványok vagyonközösségére hivatkozott (például a ferencesek vagy a Thomas Müntzer-féle parasztfelkelés). Ugyanígy nem mondható a magyarországi jobboldalra, hogy politológiai értelemben jobboldali konzervatív volna, elég ehhez Európa klasszikus jobboldali pártjaival összehasonlítani (a német CDU-val, a brit Konzervatív Párttal), amelyek ideológiailag tisztában vannak önmagukkal, s nem holmi politikai gnoszticizmus palástja mögé rejtik hatalmi törekvéseiket.
Számomra a politika ilyen térnyerése az egyházi közbeszédben identitáskrízisre vall, és ezt a gondolatot még csak nem is én találtam ki, hanem Jürgen Moltmann német teológus. Ha a szervezett egyház azt hiszi, hogy azáltal valósítja meg az ige aktualizációját, hogy politikai kérdésekről értekezik bibliai textusok alapján, akkor ne csodálkozzon, ha politikai erőként definiálják.
De véleményem szerint még ennél is fontosabb, hogy az egyházi retorika politizálódása és az ebből fakadó kirekesztés semmiképp nincs hasznára az egyháznak; ilyenkor éppen a protestáns hagyományból fakad az, hogy a kritikai értelmiségi - aki minden látszat ellenére ragaszkodik a protestáns hagyományokhoz - felemeli a szavát, pontosan azért, mert ő maga is félti az egyházát. Ahogyan Komoróczy Géza írja a Jeremiásról szóló tanulmányában: "Tudhatta-e biztosan bárki is, hogy melyik Jahve az igazi? Aki a templomban lakik, s örökre szóló házul választotta magának a jeruzsálemi templomot? S akit végtére is hivatott papjai hirdetnek? Vagy pedig az a Jahve az igazi, aki egy békíthetetlen, egzaltált és folyton botrányokat okozó utcai próféta szájával hirdeti magát?"
Szerkesztőségünk ezzel a vitát lezártnak tekinti.
