A két héttel ezelőtti bosznia-hercegovinai választásokról az eseményt megelőzően az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) valamelyik tisztviselője azt nyilatkozta, hogy ez lesz az utolsó választás, amit az EBESZ finanszíroz és menedzsel: öt évvel a háború után, két választással a hátuk mögött lassan eljött az ideje, hogy a nemzetközi közösség elengedje az ország kezét, és az, ha remegő lábakkal is, de önállóan botorkáljon vissza a balkáni politika küzdőterére.
Az EBESZ az elmúlt két évben minden módon azokat az antinacionalista, antiklerikális, baloldali politikai erőket támogatta a boszniai szerb, horvát és bosnyák nemzeti közösségeken belül, amelyek némi hajlandóságot mutattak a daytoni, egységes Bosznia megteremtésére, amelyeket nem terhelt felelősség a háború kirobbantásáért, és amelyek nem a háborús bűnösök fedezésében látták a nemzet megmaradásának zálogát. Ez a politika - aminek persze besegített Tudjman és Milosevic bukása: az általános balkáni trend - Boszniában egyelőre egyedül a bosnyák politikai közegben (ezalatt a két-három éve boszniai "muzulmánokként" emlegetett nemzetet tessék érteni) hozott fordulatot. Az egyébként rendkívül bonyolult és többszintű választásokon ugyanis a bosnyák Szociáldemokrata Párt fej-fej mellett halad az Izetbegovic-féle, tíz éven át kormányzó Demokratikus Akciópárttal (SDA), vagy inkább nyerésre áll. Az SDA mentalitását, kormányzási módszereit, káderállományát, ideológiáját leginkább csak az különböztette meg a boldogult Tudjman-féle Horvát Demokratikus Közösségtől (HDZ) és Milosevic egykori szocialistáitól, hogy ez utóbbi kettő trancsírozta fel az általa vezetett országot. Izetbegovicék meggyengülése és a bosnyák nemzet politikai differenciálódása a Horvátországban és Szerbiában bekövetkezett pozitív változások pontos analógiája. A boszniai apokalipszis három lovasa közül immár egyik zsoké sincs nyeregben.
A boszniai horvát és szerb szavazatok megoszlása azonban korántsem ilyen biztató. A horvátok továbbra is tömbben, és szinte egységesen szavaztak a boszniai HDZ-re, a szerbek pedig az állítólag plasztikai műtéten átesett tömeggyilkos, Radovan Karadzic pártjára, a Szerb Demokrata Pártra (SDS). Az etnikai elven működő szavazóbázis meg-osztása a kisebbségi nemzetek körében nem sikerült; a horvát Hercegovinában és a szerb Kelet-Boszniában továbbra is háborús bűnösök, etnikai tisztogatók, tolvajok és útonállók gyakorolják a helyi hatalmat.
Életbevágóan fontos lenne, hogy a nemzetközi közösség mindebből a helyes következtetéseket vonja le. Addig, amíg az SDS és a HDZ háborús bűnösökkel gyanúsítható vezetői otthon bujkálnak, és nem a Hága melletti Scheveningenben, az előzetesben várnak az ítéletre, e közösségek demokratizálódása is illúzió marad. Ugyanakkor a szerbiai, illetve horvátországi háborús rezsimek bukása e kisebbségi nacionalistákat legfőbb támaszuktól fosztotta meg; és hosszú távon az is az ő esélyeiket csökkenti, hogy választóikat immár nem ijesztgethetik a muzulmán veszéllyel. Ha viszont a Bosznia civil kormányzásáért felelős EBESZ vagy akár a katonai békefenntartásért felelős ENSZ e pillanatban - a daytoni projektet bedőltnek nyilvánítva - magára hagyná az országot, akkor az ország a pokol Dayton előtti köreibe hullana vissza.
