Nem csak lehetőség
Magyarországon az életfogytig tartó szabadságvesztés nem jelenti a valóban halálig tartó szabadságvesztést, „csupán” a halálig tartó, az elítéléskor határozatlan tartamú szabadságelvonás lehetőségét. Életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a bíró ugyanis meghatározza a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját, de ez nem jelenti azt, hogy az ítéletben meghatározott idő elteltével (ami a jelenlegi szabályok szerint legalább 25 év) az elítélt automatikusan szabadul. A szabadságra bocsátásról – a büntetés-végrehajtási intézet véleménye és az elítélt meghallgatása alapján – bíró dönt. Ezzel szemben a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés esetén az ítélkező bíróság azt mondja ki, hogy az elkövető a fegyházból haláláig nem szabadulhat.
A magyar Alkotmánybíróság 1990-ben elég bátor volt ahhoz, hogy a közvélemény vélt többségének álláspontjával szemben az élethez és emberi méltósághoz való jog sérelme miatt eltörölje a halálbüntetést [23/1990. (X. 31.) AB-határozat]. Ám ezután felerősödtek a hangok, amelyek szerint a „lefejezett”, csonka büntetési rendszer nem képes betölteni feladatát. Az 1993. évi büntetőjogi reformtörvény a büntető törvénykönyvet (Btk.) azzal koronázta meg, hogy szűk körben lehetővé tette a feltételes szabadság lehetőségéből való kizárást akkor, ha az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltet másodszor is életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik.
Ekkor vált lehetővé először, hogy az életfogytig (határozatlan ideig) tartó szabadságvesztés esetén az elítéléskor eleve kizárják a valamikori szabadulást. Ha ugyanis a bíróság úgy dönt, hogy az elítéltnek huszonöt év elteltével se legyen lehetősége a szabadulásra, az életfogytig tartó bebörtönzése bizonyossággá válik.
Az első Orbán-kormány a romló bűnözési adatokra hivatkozva 1998-ban tovább szigorította a büntetési rendszert. Tágabb körben vált lehetővé az életfogytig tartó szabadságvesztés esetén a feltételes szabadságra bocsátásból való kizárás, vagyis a tész alkalmazása. A szigorítást nem a bűnözési adatok vagy a tész hatékonysága indokolta, hanem néhány, a médiában kiemelt figyelmet kapó gyilkosság és a körülötte kialakuló morális pánik. A tészes ügyekben jellemző szándékos emberölések száma az 1993 és 1998 közötti időszakban nem változott jelentősen (298-ról 289-re csökkent), és az élet, illetve testi épség elleni bűncselekmények számában sem volt érdemi emelkedés (12 192-ről 12 413-ra nőtt a számuk).
A jogalkotó tehát 1998-ban úgy határozott, hogy bizonyos elkövetők személyisége vagy az általuk elkövetett cselekmények súlya olyan, hogy már az ítélkező bíróság dönteni tud a társadalomból való végleges kivonásukról – ha már a halálbüntetés alkalmazása nem lehetséges. Ezzel elmozdult attól az emberképtől, amely abból indul ki, hogy minden ember személyisége megváltozhat, és minden embernek joga van ahhoz a reményhez, hogy személyiségének megváltozása esetén feltételesen szabadulhasson. A gondolat nem volt újszerű: a bűnözés okairól folyó tudományos gondolkodásban Lombroso és Ferri már a 19. században megalkotta a biológiai adottságok által meghatározott, „született” bűnöző fogalmát. A század végén fogalmazta meg Franz von Liszt német jogfilozófus azt az elméletet, amely a javíthatatlannak vélt elkövetőkkel szemben határozatlan tartamú szabadságelvonást tartott kívánatosnak. A társadalomvédelmi gondolatot továbbfejlesztő belga Adolphe Prins úgy vélte, hogy a klasszikus büntetőjog pusztán megtorló jellegű – ám az elkövetett tett arányos büntetése nem elegendő, mert nincs tekintettel arra, hogy a társadalom számára védelmet kell nyújtani a bűncselekményekkel szemben. Ezért intézményes lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a jog értékelje a személy veszélyességét a társadalomra. A tudományos tipologizálás tökéletesedése a 20. század első évtizedeiben Európa-szerte olyan jogszabályok elfogadásához vezetett, amelyek társadalomvédelmi célból bizonyos elkövetői köröket „kivontak a forgalomból”. E megoldásoknak nem csak a hatékonysága volt kérdéses – több ország gyakorlatában egyes társadalmi csoportok izolálásához vezettek.
Itthon 2009-től ismét felerősödtek az életfogytig tartó szabadságvesztés szélesebb alkalmazását követelő hangok. A Fidesz a Cozma-gyilkosságot követően kilenc nappal terjesztette az Országgyűlés elé a három csapásra vonatkozó első törvényjavaslatát.
A fideszes egyéni képviselői indítványt, amely bővítette azon bűncselekmények körét, amelyeknél életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni, illetve tágította azt a kört is, ahol a tész alkalmazható, végül 2010-ben fogadta el az Országgyűlés. A beterjesztő nem sokat bajlódott a bűnözési adatok vizsgálatával (az emberölések száma ekkor 133, az 1993-as érték kevesebb mint fele volt), illetve a változások hatásvizsgálatával, az „egyértelmű választói akarattal” és az állampolgárok biztonságérzetével indokolta a szigorítást.
A tész szabályait a jogalkotó 2011-ben „finomhangolta”. A törvénymódosítás indoka az volt, hogy bár az időközben hatályba lépett alaptörvény alkotmányi szinten biztosította a tész alkalmazásának lehetőségét, megfogalmazása nem volt elég pontos. Az alaptörvény szerint tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki. A jogalkotó a 2011-es Btk.-módosítással pedig azt „tisztázta”, hogy az erőszak személy vagy dolog ellen is irányulhat, és a feltételes szabadság lehetősége kizárásának csak a törvényben meghatározott cselekmények esetén van helye. Az új, 2012-es Btk. a fentihez hasonló körben határozta meg a tésszel szankcionálható cselekmények körét, de először rendelkezett arról, hogy a feltételes szabadság kizárása nemcsak lehetőség, hanem a bíróság számára az egyetlen alkalmazható lehetőség, ha az elkövető a) erőszakos többszörös visszaeső, vagy b) bizonyos meghatározott bűncselekményeket bűnszervezetben követett el. Időközben az alaptörvény és az új alkotmánybírósági törvény hatályba lépésével megszűntek azok az alkotmánybírósági eljárások, amelyek jogszabályok alkotmányellenességének utólagos megállapítására irányultak: az idő múlása és a törvényhozó szándéka közösen segített az AB-nak abban, hogy ne kelljen állást foglalnia a tész kérdésében.
Magyar vs. Magyarország
Holott időközben egyre több kutatás mutatta ki, hogy a tész magyar szabályozása európai összehasonlításban is kiemelkedően szigorú; s hogy e szigor bűnözési adatokkal nem igazolható, valamint az elérni kívánt cél elérésére sem alkalmas. Nemzetközi szervezetek sorra fogalmazták meg kifogásaikat: például az Európa Tanács 2003. (22) sz. ajánlása szerint minden fogvatartott számára lehetővé kell tenni a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét, ide értve az életfogytig tartó szabadságvesztést töltőket is.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) a Kafkaris v. Ciprus ügyben 2008-ban hozott döntése szerint az életfogytig tartó szabadságvesztés önmagában ugyan nem egyezményellenes, de az olyan életfogytig tartó szabadságvesztés, amelyben kizárt az ítéleti idő korlátozása (tehát nem csökkenthető, illetve az elítéltnek nincs lehetősége a szabadulásra), felveti az Emberi Jogok Európai Egyezménye 3. cikkének sérelmét. (Ez a cikk a kínzás vagy embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalma.) Emiatt felmerült, hogy a magyar Btk. alapján kiszabott tész ellentétes lehet
az egyezménnyel. Nem véletlen, hogy a jogalkotó feltétlen szükségét érezte annak, hogy az alaptörvényben „biztosítsa be” a tész jogintézményét – hiszen az alkotmány alkotmányosságát az AB nem vizsgálja.
A bíróságok eközben egyre-másra szabták ki a tészes ítéleteket a szigorított szabályok alapján. A korábbi évenkénti egy ítélettel szemben csak 2013-ban két tucat ilyen döntés született, így jelenleg már 49 tészest tartanak fogva (nem mindegyiküket jogerősen). A bűnözési adatok azonban makacsabbak a törvénynél, és nem változtak a jogalkotó szándékának megfelelően: a tészes ítéletek ugrásszerű növekedése mindeddig nem volt bizonyítható hatással a bűnözés alakulására. A tész alkotmányos szintre emelése egy dolgot jelez bizonyosan: megváltozott a jogalkotónak az ember fejlődésébe, a személyiség átalakulásába vetett hite. Eltávolodott a felvilágosodás korának optimista, rousseau-i alapgondolatától, mely szerint az ember természetéből adódóan jó, csak a társadalom teszi rosszá; és ezért emberek egy csoportjától elveszi annak jogát, hogy saját tettével bizonyítsa eredendő „jóságát”. A magyar igazságszolgáltatás, amikor életük végéig tartó fogságot rendel számukra, lemond ezekről az elkövetőkről. Nem csupán arról van szó, hogy amíg veszélyesek, totális izolációra kényszeríti őket, hanem mértéktelen és mérsékelhetetlen fogsággal torolja meg tettüket. Az alkotmányjogászok – helyesen – ezt a „reményhez való jog” sérelmeként értelmezik, mely jog az élethez és emberi méltósághoz való jog része; a végrehajtás a gyakorlatban évtizedekig tartó, elnyújtott passzív halálbüntetést jelent.
Ez a végrehajtás számos nehézséget okoz a büntetés-végrehajtásnak a költségektől a biztonsági kérdéseken át addig, hogyan lehet motiválni és fenntartani a fogvatartott önbecsülését akár évtizedekkel azután, hogy teljesen megszakadtak családi kapcsolatai. (Amerikai kimutatások szerint a magas költségű egészségügyi ellátások miatt az idősebb fogvatartottak elzárásának költségei a tízszeresével is meghaladhatják a fiatalabbakét.) A tész alapjául szolgáló társadalomvédelmi logika hibái pedig akkor mutatkoznak meg, ha a kriminális karrier változásait vesszük szemügyre: a kutatások szerint az elkövetők ötvenes éveitől meredeken csökken az újabb bűncselekmény elkövetésének veszélye.
Az utóbbi egy évben felgyorsultak a tésszel kapcsolatos események. Az EJEB a Vinter és Mások v. Egyesült Királyság ügyben 2013. júliusában azt állapította meg, hogy önmagában véve az életfogytig tartó szabadságvesztés alkalmazása súlyos szándékos bűncselekmény elkövetése esetén felnőtt korú terhelttel szemben nem sérti az egyezményt – ugyanakkor egy nem mérsékelhető büntetés felvet kérdéseket a 3. cikkel kapcsolatban. Az egyezmény szerint de jure és de facto is szükséges az életfogytiglan mérséklésének a lehetősége – aminek persze nem kell azt jelentenie, hogy mindenkit feltétlenül kiengednek. A mérsékelhetőségnél azt kell vizsgálni, hogy a fogvatartott számára rendelkezésre áll-e a felülvizsgálat és a szabadulás esélye, akár a büntetés megváltoztatása, csökkentése, megszüntetése vagy feltételes szabadság révén. Azaz: létezik-e olyan felülvizsgálat, amely során a hatóságok megfontolják, hogy az elítélt életében bekövetkezett-e olyan jelentős változás vagy fejlődés, amelyre tekintettel a fogva tartás folytatása nem legitimálható büntetéstani alapokon. Ennek az egyik oka, hogy a bebörtönzést jelentő indokok nem statikusak, a bebörtönzés folyamata során változnak. Az EJEB megállapította: az európai és a nemzetközi jog egyértelműen amellett az alapelv mellett foglal állást, hogy minden fogvatartott számára, ideértve az életfogytosokat is, biztosítani kell a reszocializáció és annak sikere esetén a szabadon bocsátás lehetőségét – az európai gyakorlat alapján 25 év kitöltését követően.
A Vinter-ügy után csak idő kérdése volt, hogy a Magyar v. Magyarország perben – amit 2010 decemberében indított egy tényleges életfogytra ítélt magyar férfi – mikor marasztalja el Strasbourg Magyarországot. Az EJEB 2014. május 20-i döntése az egyezmény sérelmét mondta ki, hiszen Magyarországon csak a rendkívül kivételes köztársasági elnöki kegyelemmel lehet szabadulni a tészből, s ez nem jelenti sem a fent részletezett büntetésmérséklés vagy felülvizsgálat de facto megvalósulásának az érdemi lehetőségét, se a reszocializációban vagy a személyes fejlődés során elért eredmények valódi vizsgálatát. A jogszabályok a pozitív kegyelmi döntés feltételéül semmilyen kritériumot nem határoznak meg, és a döntést nem kell indokolni. Emiatt az EJEB úgy látta, hogy a kegyelem ebben a formájában nem teszi lehetővé, hogy bármely fogva tartott előre láthassa, milyen feltételek esetén kerülhet feltételesen szabadlábra. Az adatok is azt mutatják, hogy az elnöki kegyelem nem számít érdemi felülvizsgálatnak, és hogy kivételes jellege az elmúlt években még kivételesebbé szűkült: a 2000-es évek elejének évi néhány tucat pozitív kegyelmi döntésével szemben 2014-ben három esetben született ilyen, ami az összes kérelem 1,3 százaléka. Aggályos az is, hogy a kegyelmi döntést az igazságügyi miniszternek ellenjegyeznie kell – ez azokban az ügyekben, ahol jelentős a politika és a média nyomása, komoly korlátok közé szoríthatja a kegyelmezés gyakorlatát.
A politikai klíma
A döntésre a magyar jogalkotó 2014 őszén azzal reagált, hogy a tészesek esetében bevezette az úgynevezett „kötelező kegyelmi eljárás” jogintézményét. Ez azt jelenti, hogy 40 év elteltével kötelező lesz kegyelmi eljárást lefolytatni az ügyükben. Csakhogy ez a megoldás – mivel a kegyelmi eljárásra vonatkozó szabályok nem változtak érdemben – továbbra sincs érdemi hatással a tényleges életfogytiglan mérsékelhetőségére, mert továbbra sem az elítélt életében bekövetkező személyiségváltozást értékeli, hanem a köztársasági elnökre és a miniszterre bízza a döntést, aminek a szempontjai nem láthatók és nem megismerhetők sem a társadalom, sem az elítélt számára. Az EJEB döntése alapján egyértelműnek tűnik, hogy a tész szabályozása továbbra is nemzetközi szerződésbe ütközik.
Az AB foglalkozhatott volna a kérdéssel, ugyanis 2014 áprilisában – éppen a nemzetközi szerződésbe ütközésre hivatkozással – a Szegedi Ítélőtábla az AB eljárását kezdeményezte egy folyamatban lévő ügyben. Az alkotmány- és büntetőjogászok mellett több tucat tészes fogvatartott remélte, hogy az AB górcső alá veszi a tészt. Ám a szinte borítékolható eredményű érdemi vizsgálat helyett a testület más utat választott. Egy technikai szabályra hivatkozva (az Alkotmánybíróságról szóló törvény szerint az AB „kivételesen a nyilvánvalóan okafogyottá váló ügyek esetén az előtte folyamatban lévő eljárást megszünteti”) az AB megszüntette a tész nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatát anélkül, hogy a feltett kérdéssel érdemben foglalkozott volna.
Az AB a kurta indoklás szerint azért nem foglalkozott érdemben a beadvánnyal, mert az eljárás kezdeményezése óta megváltozott a jogszabály, és bevezették a kötelező kegyelmi eljárást. Azt pedig, hogy a kötelező kegyelmi eljárás szabályainak és az egyezménynek az összhangjával vagy – horribile dictu – a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre vonatkozó szabályokkal foglalkozzon, a bíróság nem tekintette feladatának. Figyelemre méltó ugyanakkor Lévay Miklós és Kiss László alkotmánybírók különvéleménye, amely felhívja a figyelmet arra, hogy ha az AB – feladatának eleget téve – érdemben vizsgálta volna a jelenleg alkalmazható legsúlyosabb büntetőjogi szankció alkotmányosságát, legalább két ponton el kellett volna gondolkodnia. Egyrészt, bár Strasbourg a Magyar-ügyben 25 év utáni felülvizsgálatról beszél, a kötelező kegyelmi eljárás 40 év kitöltése után történik. Másrészt a köztársasági elnök kegyelmi döntésének szempontrendszere előre nem látható, így nem felel meg a de facto mérsékelhetőség kritériumainak.
Vélhetően nem csupán az alkotmányosság felett elvileg őrködő testület „lustaságáról” van szó. Úgy tűnik, könnyebb volt a politikai klímának megfelelő végzés mellett technikai érveket keresni, mint ténylegesen megvizsgálni azt, vajon az állam által jelenleg alkalmazható legsúlyosabb szankció összhangban áll-e a hazánkra kötelező nemzetközi szerződéssel. Hiszen a tész – az elenyésző módosítások dacára – továbbra is a büntetőjogi szankciórendszer része, így az erről szóló eljárás nem válhatott okafogyottá. Vajon ezzel a döntésével nem inkább az Alkotmánybíróság mondta-e ki magáról nyilvánvaló okafogyottá válását?
A szerző büntetőjogász, kriminológus.
