Hogyan lehetne visszaszerezni a NER-vagyont egy kormányváltás után?

 

Cégcsoportok, kiszervezett állami vagyonok, jachtok, magánrepülők – a kérdés az, milyen jogszerű módszerrel lehet mindezeket visszavenni.

Mi jöjjön 2026-ban a NER bukása után – a gazdaság területén? Cikkünk első részében, melyet a Narancs előző, 2024. december 19-i számában közöltünk, tudós szerzőnk az új, kívánatos kormányzati struktúra és az aprómunka kérdéseivel foglakozott, és a kibontakozás feltételeit az euró bevezetésében, valamint a gazdasági versenysemlegesség, a jogbiztonság és a közbeszerzések tisztaságának visszaállításában jelölte meg. Mi kéne még?

Az Orbán utáni Magyarország legfontosabb és legsürgősebb feladata, hogy rendeznie kell a külpolitikai viszonyunkat a legfontosabb szövetségeseinkkel. Ez több külföldi működő beruházást hozhatna Magyarországra, és rövid távon pedig elindíthatná az EU-pénzek beáramlását, amire az országnak hatalmas szüksége van. Tételezzük fel, hogy a befagyasztott uniós forrásokat is sikerül az Orbán utáni kormánynak felszabadítani. A jelenlegi, 2027-ig tartó uniós költségvetési ciklusban a különböző kötelezettségvállalások miatt a mozgástér így is korlátozott lesz – de amit lehet, azt újra kell gombolni.

Az uniós források és az állami támogatások

Az Orbán-kormányok az uniós források jó részét – programszerűen – piaci alapon működő ágazatok piaci szereplőinek támogatására költötték. Ez a megközelítés súlyosan sérti a versenyt, s ezért az unió szintjén is tévútnak gondolom. Személyesen is hallottam befektetőktől, hogy nem fognak bele egy-egy beruházásba, mert úgyse tudnak a mindenféle uniós és/vagy állami támogatással kitömött NER-szereplőkkel versenyezni.

A KPMG–GKI 2016-ban készült, nyilvánosan hozzáférhető kutatásának egyik legfontosabb tanulsága, hogy az uniós támogatást felszipkázó cégek nem lesznek hatékonyabbak és pénzügyileg eredményesebbek, mint az abból kimaradó vállalatok. (A szerző korábban a KPMG partnereként dolgozott – a szerk.) A mezőgazdasági támogatások torzító hatásairól is számos elemzés született. Soha annyi külső forrást a magyar mezőgazdaság nem kapott, mint az elmúlt évtizedben – és hiába van itt a nyakunkon a klímaváltozás, ma ennek ellenére kisebb az országban az öntözhető területek aránya, mint a szocializmusban volt.

Égető szükség van tehát a prioritások átrendezésére: piaci ágazatoknak, piaci szereplőknek nem szabad támogatást adni, s ehelyett a zöld átállásra, az energiatakarékosságra, az oktatásra, az egészségügyre, az egészséges életmódra, a K+F-re, valamint az infrastruktúra fejlesztésére, ezen belül is a katasztrofális állapotban lévő alsórendű utak és az összeomlóban lévő vasúti rendszer rendbe hozására kell a forrásokat átirányítani.

Az állami szerepvállalás

Az Orbán-kormány kedvelt eszköze, hogy egyes gazdaságpolitikai céljainak érdekében a felelősséget és a költségeket a piaci szereplőkre terheli, és ezzel rövid távon kíméli a költségvetést és az adófizetőket. Ám ez a kormányzati „innováció” hosszabb távon már korántsem fest olyan jól. Ezek az intézkedések nem csak a jogbiztonság elvét sértik, de a gazdasági hatásaik is kétségesek. Lássunk pár példát.

A rezsicsökkentés politikai csodafegyverként kétségtelenül bevált – aztán 2022-ben kis híján az egész országot legyilkolta. És a szavazatszerzés szempontjain kívül nem is indokolja semmiféle társadalmi vagy közgazdasági számítás. Hiszen miért kellene a mesterségesen alacsony árakkal a magas jövedelműeket (is) segélyezni, és fékezni az energiatakarékossági fejlesztéseket? A költségvetésből erre fordított százmilliárdok legnagyobb részét a magas fogyasztású háztartások kapták, miközben a legalacsonyabb jövedelmű rétegeket közvetlenül, célzottan is lehetne támogatni. A vállalkozói szféra pedig képtelenül magas energiaárakat fizet, hogy a lakossági rezsicsökkentés ne dőljön össze – nesze neked, versenyképesség! Ez a rendszer 2022 után a korábbi formájában fenntarthatatlanná vált, s a lebontása lehet az egyik legveszélyesebb politikai akna az új kormány lába alatt.

Azt már az MNB is számtalanszor elmondta, hogy az ársapkák nemhogy csökkentették volna az inflációt, hanem hozzájárultak ahhoz, hogy két éven át jószerivel Magyarország volt az EU inflációrekordere. A kormány az ársapkákkal az infláció leszorításának terheit a kereskedőkre igyekezett rárakni, ezt ők pedig megpróbálták hárítani: ahol csak lehetett, emelték a nem sapkázott árakat. Az ármaximalizált termékekből hamar hiány lett, a helyettesítő termékek árai megemelkedtek. Aztán jöttek a mennyiségi előírások a kötelezően tartandó termékekre – de az inflációt ez sem tudta letörni. Az üzemanyag árkorlátozása remek esettanulmány lehet majd a kormányzati kudarcok témakörében: az ország órákra volt attól, hogy a teljes üzemanyag-kereskedelem összeomoljon, és a hazai tulajdonú kis benzinkutakat is sikerült kis híján tönkretenni. Nesze neked kkv-fejlesztés.

Az ordító kormányzati kudarcok dacára az állam nem nyugszik. Egyfajta szabályozási düh tartja hatalmában: szinte naponta vezet be újabb és újabb területeken újabb és újabb előírásokat, amelyeket élő ember nem tud követni, és amelyek az érintettek számára is lehetetlenné teszik a jogkövető magatartást.

A bürokraták mindenhol a világon hajlamosak az efféle extremitásokra, de ha a politikai hatalom adja alájuk a lovat, elszabadul a szabályozási pokol. Ezért aztán szükség lesz deregulációra, ami nem könnyű feladvány – de egy kísérletet megér. A korábbi kudarcokból is érdemes lenne tanulni. A deregulációt biztosan nem szabad az adott szabályozás kitalálóira és tervezőire bízni – miközben nyilván senki más nem ért annyira az adott témakörhöz, mint ők. Az áfatörvény vagy az atomerőmű biztonsági szabályozásának jogszabályi hátterét magam sem szívesen bíznám a témában szakértő, de amatőr kodifikátorokra.

 

 

Lölő az űrben

Fotó: MTI/Vasvári Tamás  

Az orbáni állam – tulajdonosként, strómanként, finanszírozóként, garanciavállalóként – egyre több területen folyik bele a gazdaság működésébe. Pedig a szocializmusban megtanulhattuk, hogy az állam nem feltétlenül a legjobb tulajdonos. Ráadásul a szélesedő állami szerepvállalás növekvő finanszírozási terhei is a közös kasszát terhelik. A nulla vagy jelképes kamatokat jó időre elfelejthetjük: az államnak sikerült a lényegesen magasabb finanszírozási szükségletet a korábbiaknál jóval magasabb kamatszint mellett a nyakába venni. Idézzük fel a korábban már emlegetett listát: Budapest Airport, a NER-ingatlanbefektetők 600 milliárdos kimentése, a gázerőművek finanszírozása, a Vodafone részvényei, a Mátrai Erőmű – és a sor hosszan folytatható. Minél több helyen jelenik meg az állam közvetlenül vagy NER-„üzletembereken” keresztül, annál inkább keveredik az állam és támogatottjainak szűken vett üzleti érdeke az állam általános közjót szolgáló szabályozási, közigazgatási feladataival. Ne legyenek illúzióink: nagyon sokszor a szűk „üzleti” érdekek győznek. A fenti példák egyikénél sem látom a költségvetés, az adófizetők, a magyar nemzet érdekeinek érvényesülését. A haszon, ha van, a NER-csoportoknál csapódik le, ha meg rosszul sül el az üzlet, akkor az adófizetők állják a számlát.

A jövőben az államnak kerülnie kell az ilyen költséges, kockázatos üzleteket. S hogy mi legyen a már megkötött üzletekkel? A magántulajdonban álló, ám állami hátterű vállalatok egy részénél hamar kiderülhet, hogy állami hátszél nélkül, valós piaci versenyben nem áll meg az üzleti modell; a vagyon ezen esetekben visszaszállhat a finanszírozóra, azaz az államra. Az állami tulajdonú cégekkel már kuszább a helyzet. Ha stratégiai szempontok nem indokolják az állami tulajdont, akkor jöhet a privatizálás – de vajon mennyit lehet kapni például a Budapest Airportért, ha a magyar állam 20–25 évente kikényszeríti az államosítást? Ki lesz az a befektető, aki valós piaci árat ajánl a versenytárgyaláson? Ez a példa is mutatja, hogy milyen hosszú távú károkat okozott az országnak a NER vagyonosodási folyamata, hogy hogyan értékelték le Orbánék a nemzeti vagyont, legyen az állami vagy magánkézben.

Mindemellett természetesen lehetnek olyan stratégiai területek, ahol indokolt az állami tulajdon. De a legkevesebb, hogy ezeknél a legnagyobb transzparenciára lenne szükség – annak érdekében, hogy legalább minimális esély legyen a hatékony működésre.

Hol a vagyon?

Talán politikailag és a jogbiztonság szempontjából is ez a legkényesebb kérdés. A NER-közeli csoportoknál ma már biztosan több ezer milliárdnyi vagyon halmozódott fel. Stratégiai ágazatokban szereztek meghatározó pozíciókat: a bankrendszerben, az építőiparban, a mezőgazdaságban, az ingatlanfejlesztésben, a turizmusban, az energetikában, a távközlésben, a médiában.

Van, aki szerint nem kell ezzel sokat teketóriázni: mindent vissza kell venni. Én nem látom ennyire egyszerűnek a feladatot. Azon könnyebben túltenném magam, ha az euró bevezetése érdekében valamilyen trükkel sikerülne azt az alkotmányos szabályt kicselezni, hogy Magyarországon a forint a fizetőeszköz. De emberek vagyonát azon az alapon elvenni, hogy kihez húznak politikailag? Ez Pandora szelencéjét nyitná ki, s azt vetítené előre, hogy minden kormányváltás vagyonelkobzással, illetve kárpótlással jár majd. A 20. század történelme tele van ilyen történetekkel, és ezek soha nem sültek el jól.

De nincs két egyforma NER-vagyon sem.

Vizsgálatokat kell indítani, és ahol feketén-fehéren bebizonyosodik, hogy a hatályban lévő jogszabályokat sem tartották be – például utólag bebizonyíthatóan testre szabtak közbeszerzéseket, privatizációkat –, jöhetnek a konzekvenciák.

De elképzelhető az is, hogy az új, fair közbeszerzési, piaci körülmények között, a méltányos versenyben kiderül, a NER-cég üzleti modellje nem fenntartható. Ilyenkor jó eséllyel a finanszírozók lépnek majd be: érvényesítik a hitelek, garanciák mögött álló fedezetet. Az adófizetők pedig imádkozhatnak, hogy ezek a veszteségek ne az ő pénztárcájukat csapolják. Még kis összegben sem mernék fogadni arra, hogy a NER-projekteket, felvásárlásokat finanszírozó vagy garantáló állami pénzügyi intézményeknél (MFB, Eximbank, Corvinus Zrt. stb.) megúszható lesz a bankkonszolidáció.

Ismét más kategóriába esnek a kiszervezett állami vagyonok. Az MCC-nek, az egyetemi alapítványoknak, a többi állami hátterű „magánintézménynek” juttatott jószágok esetében sincsenek egyszerű jogi megoldások, de mivel nem magánszemélyek közvetlen tulajdonát érintő műveletekről beszélünk, talán könnyebben megoldható, hogy ezek a kimenekített vagyonok jogszerűen visszanyerjék közpénz-, közvagyonjellegüket. S hogy mi lesz a jachtokkal, magánrepülőgépekkel? Ezek elég gyorsan kalapács alá kerülnek majd, ha összedől az eddigi üzleti modell. Ám e folyamatok nem vezethetnek oda, hogy az eszközök, vállalatok tönkremennek, és emberek értelmetlenül elveszítik a munkájukat. Az valódi társadalmi veszteség lenne, azzal együtt, hogy az új piaci körülmények között számos olyan vállalat, amely üzleti eredményeit kizárólag a NER-„tagsági könyvnek” köszönhette, versenyképtelenné válik és csődbe megy.

S hogy ennyi elég lesz-e a vagyoni kérdések rendezéséhez? Biztosan nem. Annak is tudatában vagyok, hogy a korábban vesztes vállalkozókkal, sőt az egész társadalommal szemben ez nem elegendő elégtétel. De mindenképpen kellő óvatosságra lesz szükség, hiszen egy elhamarkodott kijelentés is komoly kimenekítési hullámot indíthat el. A NER kedvezményezettjei bizonyára találnának olyan országokat, ahonnan lehetetlen lenne bármilyen vagyont visszaszerezni – még ha ennek vannak is korlátai, hiszen a fizikai eszközök jelentős része, a föld, az ingatlan, a termelő gépek többsége nem vihető külföldre.

*

Ebben a két részes írásban nem ejtettem szót fontos gazdaságpolitikai döntésekről: adópolitikáról és költségvetési prioritásokról. Milyen legyen a személyijövedelemadó-tábla? A családi adókedvezmény vagy a családi pótlék legyen a fontosabb? Maradjon-e a világbajnok áfakulcs? A válaszok ezekre már a győztes párt vagy pártok politikai preferenciáitól függenek; míg a fönt tárgyalt csomópontok, úgy vélem, mindenképpen a közpolitikai, gazdaság- vagy szociálpolitikai elképzelésektől függetlenül megoldásra várnak. Mindazoknak, akik a magyar gazdaság újjáépítésének ambíciójával lépnek fel, már most el kell kezdeniük építeni a jövőbeli csapatokat, és megtalálni a részletes válaszokat az itt megfogalmazott kérdésekre. És a mégoly alapos felkészülés után is számos csapdát fognak felfedezni. Heteken, hónapokon át újabb és újabb megoldandó ügyek bukkannak majd fel az Orbán-korszak örökségéből, miközben a kormányzással járó mindennapi, rutinszerű feladatok sem fognak elfogyni.

Kőkemény munka lesz.

A szerző címzetes egyetemi tanár, volt pénzügyminiszter.

A cikk első része itt olvasható: 

Innen? Hová?

Az elmúlt közel másfél évtizedben az Orbán-rendszer természetéről, működéséről, hatalmi mechanizmusairól és intézkedéseinek, szakpolitikáinak hatásáról számtalan fontos újságcikk, tanulmány, könyv született. Azaz nem állíthatjuk, hogy ne ismernénk a rezsimet, és ne lenne elég felhalmozott közös tudás arról, hogy mi a mérlege egy-egy területen. Arról azonban már kevesebb szó esik, hogy a 14 év kormányzati intézkedései és hatalmi politikája által megteremtett viszonyokkal szemben hogyan kéne festenie egy gazdagabb, igazságosabb és boldogabb országnak, amelyben mindenkinek jut hely és esély a méltó életre.

Az a szakállas vicc ugye megvan, amikor Iván Ivánovics bácsi hangosan szidalmazza az SZKP-t a hetvenes évek vlagyivosztoki lakótelepének utcáin, és amikor rászólnak, miszerint Iván bácsi, hagyd már abba, hiszen előbb-utóbb elvisznek, ő csak annyit kérdez: Innen? Hová?

A Narancs ennek a kérdésnek a megválaszolásához, az Orbán-rezsim utáni Magyarország képének, lehetséges képeinek a megrajzolásához próbál hozzájárulni.

A sorozat megvalósításához lapunk az Ökotárs Alapítvány és a Mérték Médiaelemző Műhely támogatását élvezi. Az itt megjelenő vélemények nem tükrözik a támogatók álláspontját.

A szerk.