Menekülthullám Németországban: egyre népszerűtlenebbek a kormányzó pártok

Németországban ugrásszerűen megnövekedett a politikai menedékkérők száma, és folytatódik a bevándorlásellenes AfD ­választási sikersorozata. Kétséges, hogy eredményre vezet-e az Európai Unió új menedékjogi eljárása.

Távoli gyermekkoromban a tanuló némán, lehetőleg méltósággal tűrte a valamilyen okból elcsattanó tanári pofont. Ma már tilos pofozni, és ezért nehéz kiszámítani, mi történhet, ha mégis. A hónap elején egy berlin-neuköllni gimnázium udvarán egy idősebb tanár rámutatott, hogy az iskolában nem kívánatosak a politikai jelképek, adott esetben a palesztin zászló, amit egy tizennégy éves nebuló terített magára. A vita ütésváltásba torkollott egy másik, társával szolidáris tanulóval, és úgy végződött, hogy az utóbbi hasba rúgta a tanárt. Az iskola a vízipipás kávézóiról és arab üzleteiről nevezetes Sonnenallee-n található. Ugyanezen a sugárúton osztogatott a Samidoun nevű palesztinbarát szervezet édességet a járókelőknek két nappal korábban, a Hamász offenzívájának napján, és itt fejezték ki szolidaritásukat mintegy három és fél ezren a terrorszervezettel az izraeli polgárok lemészárlása alkalmából. Ez volt a legnagyobb Izrael-ellenes, antiszemita jelszavakkal kísért tüntetés az aznapi három közül ugyanebben a kerületben. Órákig tartó összetűzések után a rendőrség estére lett úrrá a helyzeten. Az elmúlt hetekben további – előzetesen ­betiltott – tüntetésekre került sor Neuköllnben.

Nem csak a keletnémetek

Az általánosítás természetesen szigorúan tilos, az előítéletek gerjesztése pedig felelőtlenség. A muszlimok túlnyomó része otthon maradt, legfeljebb csendben ünnepelt. De aligha pusztán az említett látványos jeleneteknek köszönhető, hogy a németek mind nagyobb része fordul az egyetlen olyan párt, az Alternatíva Németországért (AfD) felé, amelyet nem hibáztathat az elmúlt évtizedek migrációs politikájáért. A példánál maradva: a muszlim tanulók által nagy arányban látogatott iskolákban közismert tapasztalat a „zsidó” szitokszóként való használata. A tanerők, különösen a tanárnők pedig okkal tartózkodnak attól, hogy fellépjenek a mindennapos antiszemita megnyilvánulások ellen.

Az AfD népszerűségéért eddig elsősorban az állítólag korlátolt és előítéletekkel terhelt keletnémeteket lehetett felelőssé tenni. A jelenlegi felmérésekből kiindulva a következő évi három tartományi választáson az ország keleti felében – Szászországban, Türingiában és Brandenburgban – a politikában és a médiában nem demokratikusként definiált AfD győz majd, Szászországban talán szorosan, de a másik két tartományban fölényesen. Csakhogy ez a párt másfél héttel ezelőtt két nyugati tartományban, Bajorországban és Hessenben is maga mögé utasította a kormánypártokat, azaz a szocdemeket és a zöldeket, ami nyilvánvalóvá tette: az Alternatíva Németországért össznémet párttá vált. Az országosan második legnépszerűbb pártot csak 5 százalékpont választja el az első helyen álló, szintén ellenzékben lévő CDU-tól. Minden negyedik konzervatív érzületű német a kereszténydemokratákra, de minden ötödik már az AfD-re szavazna egy országos választáson.

Az okokat, pontosabban az okot nem kell sokáig keresgélni: a felmérések szerint az AfD-re szavazók a migráció mértéke ellen tiltakoznak. Idén augusztusig 200 ezren folyamodtak politikai menedékért Németországban, 77 százalékkal többen, mint az előző év hasonló időszakában. A polgármesterek és az önkormányzatok katasztrofális helyzetet emlegetnek az újonnan érkező bevándorlók ellátásával és elhelyezésével összefüggésben, az eddigi tapasztalatok pedig kételyeket támasz­tanak az Európában megszokot­tól eltérően szocializálódott, alacsony iskolázottságú, távoli kultú­rákból érkező szír, afgán, szomáliai vagy szudáni menekültek beilleszkedésével kapcsolatban.

Ha a szociáldemokrata kancellár, Olaf Scholz nem rázza meg magát, és – szokásától eltérően – nem tűnődik hónapokig egy döntés meghozatalán, továbbá ha a Zöldek nem képesek megszabadulni emberjogi és multikulturális szárnyuk nyomásától,

egykettőre felmerülhet a kérdés, amit néhányan máris pedzegetnek, hogy ugyanis a társadalom bizalmának elvesztése nem indokolja-e új választások kiírását.

Mindkét kormánypárt egyre lejjebb csúszik az idén a felmérésekben, és legfeljebb azért folytat szoros küzdelmet, hogy melyikük foglalja el 16–17 százalékkal a népszerűségi lista harmadik vagy negyedik helyét a CDU és az AfD mögött.

Az, hogy tartományi választások a berlini kormány bukását okozzák, nem áll példa nélkül: amikor a szociáldemokraták 2005-ben elvesztették több évtizedes bástyájukat, Észak-Rajna-Vesztfáliát, Gerhard Schröder bizalmi szavazást kezdeményezett maga ellen a parlamentben. Vereségét a parlament feloszlatása és előre hozott választások kiírása követte.

 

Vajon minek örül? (palesztin tüntető Berlinben)

Fotó: Getty Images/Paul Zinken

Pátoszra nincs ok

Németország és a liberális nyugat-európai államok dilemmája tehát az, hogy a jogállami és humanitárius szempontok érvényesítése felduzzasztja a menekültek seregét, és az ebből adódó problémák a nem liberális, antidemokratikus pártok felé hajtják a választókat; ezeknek az elveknek a háttérbe szorítása viszont megkérdőjelezné az identitásukat. Az Európai Unió keleti felében, ahol a liberalizmust szitokszóként értik, ez a dilemma természetesen fel sem merül.

A jelenlegi helyzet a következő: aki a német határon átlépve kiejti az „asyl”, vagyis a menedék szót, jogosult arra, hogy kérvényét akár évekig tartó közigazgatási, majd bírósági úton elbírálják. Az elmúlt években átlagosan az ideérkezők csupán 20 százalékát ismerték el politikai menekültként, legalább ennyien viszont azért maradhattak, mert életüket vagy testi épségüket veszély, például háború fenyegette hazájukban. A menekültek több mint a felének tehát elvileg el kellett volna hagynia Németországot. Az önkéntes visszatérőkre nézve nincsenek megbízható adatok; a kitoloncoltak aránya viszont legfeljebb 10 százalék. Ennek számos oka lehet: az országok, ahonnan a kiutasítottak érkeztek, nem hajlandók visszafogadni őket; a hatóságok nem rendelkeznek elegendő kapacitással a kitoloncolások le­bonyolításához; a kiutasítottakat nem találják; azokat, akiknek nincs útlevelük, nincs hová visszaküldeni; nem szabad visszatoloncolni gyerekes családokat és betegeket, továbbá tizennyolc éven aluliakat vagy olyanokat, akik ezt állítják magukról.

Az EU tagállamainak túlnyomó többsége által idén elhatározott – a két szokásos renitens részéről elutasított – menedékjogi reform hasonló megfontolásra épül, mint a magyar drótkerítés: a migránsokat lehetőleg be sem szabad engedni az unióba. Csak a „lehetőleg” itt nem azt jelenti, hogy semmiképpen. Az EU külső határain felállított táborokban csupán azokat szeretnék kiszűrni, akiknek állampolgárságuk alapján – az eddigi, 20 százalék alatti elismerési kvóták szerint – nincs esélyük a menekültstátusz elnyerésére. Idetartoznak például a törökök, a tunéziaiak vagy az albánok. A többiek – a szírek, az afgánok vagy a szudániak – viszont továbbra is jogosultak a szokásos menedékjogi eljárásra. Németországnak fel kellett adnia követelését, hogy gyerekkel érkezőket ne lehessen visszaküldeni; elérte ugyanakkor, hogy egyedül érkező kiskorúakat továbbra is be kelljen fogadni.

Ursula von der Leyen mérföldkőként méltatta a megegyezést, a menekülőket segítő szervezetek viszont „az emberi jogok kiárusítását” panaszolják, „történelmi szégyenről” beszélnek.

Migrációkutatók szerint a pátosz mindkét irányban indokolatlan:

a menekültek száma nem fog csökkenni, mert a kiutasítottak többségét továbbra sem lesz hová visszaküldeni; legfeljebb szétszélednek Európában, vagy a tervezett három hónapnál tovább, meghatározatlan ideig táboroznak ezeken a helyeken.

Az sem világos, miként biztosítható, hogy az érintettek egyáltalán bekerüljenek ezekbe a táborokba. Andersen meséjének kulcsmondatára utal az egyik kutató, Gerald Knaus, aki szerint Brüsszelben annyi energiát fektettek a reformba, hogy „a tagállamok ma nem merik bevallani: a király meztelen”.

Ő is rámutat, hogy a menekülthullámot csak az unió határain kívül eső országokban lehetne feltartóztatni, azokban, amelyeken áthaladnak a menekülők. Mint a török példa 2016 óta mutatja, és a Tunéziával kötött idei megállapodás jelzi, az EU ily módon delegálhatja pénz fejében a feladatot, amelyet saját maga képtelen megoldani, így biztosíthatja határait nem éppen jogállami elkötelezettségükről nevezetes határőrökkel.