Mi kéne még?

Publicisztika

A hétfői parlamenti ülésen napirend előtti felszólalásában Gyurcsány Ferenc, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke közölte, a kormány nemzeti gyásznappá nyilvánította április 8-át, a római pápa temetésének napját.

Mi kéne még?

A hétfői parlamenti ülésen napirend előtti felszólalásában Gyurcsány Ferenc, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke közölte, a kormány nemzeti gyásznappá nyilvánította április 8-át, a római pápa temetésének napját. Kétségtelen, Ferenc hajlamos az ilyesmire. Tudnillik, hogy elragadtassa magát, bár még egy napot sem nyilvánított gyásznappá - csak nehogy belejöjjön; állítólag Rainer monacói nagyherceg igen rossz bőrben van. Félős, hogy a kormányfőnek kicsit megártott a túlhajtott tévézés, pedig a hét végén milyen szép kirándulóidő volt. Talán az elektronikus (és persze a nyomtatott) sajtóból szakadatlanul ömlő neofita buzgalom zavarhatta meg. (A baloldali napilap vezércikke például azt írta az elhunyt egyházfőről: "Minket képviselt a Mindenhatónál." Most akkor a baloldali álláspont szerint van Mindenható? És ki az a "minket"? És hogy képviselt? És honnan tudja ezt a lap? Ott volt?) Bár kétségkívül vannak számosan, akiknek ennyi sem volt elég: jobbról-balról kap az orcájára az MTV, hogy volt pofája nem megszakítani az elpimaszodó gorillák disznóságairól szóló kalandfilmjét abban a percben, amint a rossz hír eljutott hozzájuk. Pontosabban: először jobbról kapott, aztán meg balról: a birka MSZP e tárgyban a fideszes Szalai Annamária példáján kezdett hőbörögni. (A TV 2 bezzeg megszakította a Megasztárt, "csak még előbb a zsűri elmondja a véleményét, meg következő versenyzőink énekelnek valami szépet". Az milyen volt, amikor a "szeretünk, Verácska, puszi, puszi" táblákkal egyperces néma felállásra kényszerítették a közönséget?) Milyen megfelelési kényszer, milyen belső üresség és műveletlenség hajszolja bele - jobbára ateista - honfitársainkat a hamis ájtatosságba és saját személyiségük látványos feladásába?

Ám hogy tele tévéstábbal a Szent Péter tér, távolról sem látszik elégséges oknak a nemzeti gyászhoz. Félreértés ne essék, a római pápával nincs semmi bajunk, ami meg van, arról lapunk beltes-tében - méltó terjedelemben - be is számolunk. De Gyurcsány Ferenc nem a Vatikán államtitkára, s még csak nem is Lengyelország miniszterelnöke. Hanem Magyarországé. Magyarországé, ahol ennyi meg annyi római katolikus mellett még amannyi református él, evangélikus, zsidó, vallástalan és hottentotta... Akik nem feltétlenül a római pápában, a Szentszékben, a katolikus egyházban látják legfelsőbb instanciájukat, hitük foglalatát s metafizikai rajongásuk tárgyát. S épp ezért a pápáról és életművéről gondolhatnak, sőt, gondolnak ilyet is, meg olyat is. Jót vagy rosszat. Jót és rosszat. Magyarország ettől persze búcsúzhat jó szívvel tőle, meg is van ennek a maga bejáratott módja. De miért kérne félárbocra eresztenünk a zászlót?

Miért nekünk kell arról szónokolni, hogy a hit meg a gyász nem tévévetélkedő?

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.