Mi kéne még?

Publicisztika

A hétfői parlamenti ülésen napirend előtti felszólalásában Gyurcsány Ferenc, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke közölte, a kormány nemzeti gyásznappá nyilvánította április 8-át, a római pápa temetésének napját.

Mi kéne még?

A hétfői parlamenti ülésen napirend előtti felszólalásában Gyurcsány Ferenc, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke közölte, a kormány nemzeti gyásznappá nyilvánította április 8-át, a római pápa temetésének napját. Kétségtelen, Ferenc hajlamos az ilyesmire. Tudnillik, hogy elragadtassa magát, bár még egy napot sem nyilvánított gyásznappá - csak nehogy belejöjjön; állítólag Rainer monacói nagyherceg igen rossz bőrben van. Félős, hogy a kormányfőnek kicsit megártott a túlhajtott tévézés, pedig a hét végén milyen szép kirándulóidő volt. Talán az elektronikus (és persze a nyomtatott) sajtóból szakadatlanul ömlő neofita buzgalom zavarhatta meg. (A baloldali napilap vezércikke például azt írta az elhunyt egyházfőről: "Minket képviselt a Mindenhatónál." Most akkor a baloldali álláspont szerint van Mindenható? És ki az a "minket"? És hogy képviselt? És honnan tudja ezt a lap? Ott volt?) Bár kétségkívül vannak számosan, akiknek ennyi sem volt elég: jobbról-balról kap az orcájára az MTV, hogy volt pofája nem megszakítani az elpimaszodó gorillák disznóságairól szóló kalandfilmjét abban a percben, amint a rossz hír eljutott hozzájuk. Pontosabban: először jobbról kapott, aztán meg balról: a birka MSZP e tárgyban a fideszes Szalai Annamária példáján kezdett hőbörögni. (A TV 2 bezzeg megszakította a Megasztárt, "csak még előbb a zsűri elmondja a véleményét, meg következő versenyzőink énekelnek valami szépet". Az milyen volt, amikor a "szeretünk, Verácska, puszi, puszi" táblákkal egyperces néma felállásra kényszerítették a közönséget?) Milyen megfelelési kényszer, milyen belső üresség és műveletlenség hajszolja bele - jobbára ateista - honfitársainkat a hamis ájtatosságba és saját személyiségük látványos feladásába?

Ám hogy tele tévéstábbal a Szent Péter tér, távolról sem látszik elégséges oknak a nemzeti gyászhoz. Félreértés ne essék, a római pápával nincs semmi bajunk, ami meg van, arról lapunk beltes-tében - méltó terjedelemben - be is számolunk. De Gyurcsány Ferenc nem a Vatikán államtitkára, s még csak nem is Lengyelország miniszterelnöke. Hanem Magyarországé. Magyarországé, ahol ennyi meg annyi római katolikus mellett még amannyi református él, evangélikus, zsidó, vallástalan és hottentotta... Akik nem feltétlenül a római pápában, a Szentszékben, a katolikus egyházban látják legfelsőbb instanciájukat, hitük foglalatát s metafizikai rajongásuk tárgyát. S épp ezért a pápáról és életművéről gondolhatnak, sőt, gondolnak ilyet is, meg olyat is. Jót vagy rosszat. Jót és rosszat. Magyarország ettől persze búcsúzhat jó szívvel tőle, meg is van ennek a maga bejáratott módja. De miért kérne félárbocra eresztenünk a zászlót?

Miért nekünk kell arról szónokolni, hogy a hit meg a gyász nem tévévetélkedő?

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.