Mi kéne még?

Publicisztika

A hétfői parlamenti ülésen napirend előtti felszólalásában Gyurcsány Ferenc, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke közölte, a kormány nemzeti gyásznappá nyilvánította április 8-át, a római pápa temetésének napját.

Mi kéne még?

A hétfői parlamenti ülésen napirend előtti felszólalásában Gyurcsány Ferenc, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke közölte, a kormány nemzeti gyásznappá nyilvánította április 8-át, a római pápa temetésének napját. Kétségtelen, Ferenc hajlamos az ilyesmire. Tudnillik, hogy elragadtassa magát, bár még egy napot sem nyilvánított gyásznappá - csak nehogy belejöjjön; állítólag Rainer monacói nagyherceg igen rossz bőrben van. Félős, hogy a kormányfőnek kicsit megártott a túlhajtott tévézés, pedig a hét végén milyen szép kirándulóidő volt. Talán az elektronikus (és persze a nyomtatott) sajtóból szakadatlanul ömlő neofita buzgalom zavarhatta meg. (A baloldali napilap vezércikke például azt írta az elhunyt egyházfőről: "Minket képviselt a Mindenhatónál." Most akkor a baloldali álláspont szerint van Mindenható? És ki az a "minket"? És hogy képviselt? És honnan tudja ezt a lap? Ott volt?) Bár kétségkívül vannak számosan, akiknek ennyi sem volt elég: jobbról-balról kap az orcájára az MTV, hogy volt pofája nem megszakítani az elpimaszodó gorillák disznóságairól szóló kalandfilmjét abban a percben, amint a rossz hír eljutott hozzájuk. Pontosabban: először jobbról kapott, aztán meg balról: a birka MSZP e tárgyban a fideszes Szalai Annamária példáján kezdett hőbörögni. (A TV 2 bezzeg megszakította a Megasztárt, "csak még előbb a zsűri elmondja a véleményét, meg következő versenyzőink énekelnek valami szépet". Az milyen volt, amikor a "szeretünk, Verácska, puszi, puszi" táblákkal egyperces néma felállásra kényszerítették a közönséget?) Milyen megfelelési kényszer, milyen belső üresség és műveletlenség hajszolja bele - jobbára ateista - honfitársainkat a hamis ájtatosságba és saját személyiségük látványos feladásába?

Ám hogy tele tévéstábbal a Szent Péter tér, távolról sem látszik elégséges oknak a nemzeti gyászhoz. Félreértés ne essék, a római pápával nincs semmi bajunk, ami meg van, arról lapunk beltes-tében - méltó terjedelemben - be is számolunk. De Gyurcsány Ferenc nem a Vatikán államtitkára, s még csak nem is Lengyelország miniszterelnöke. Hanem Magyarországé. Magyarországé, ahol ennyi meg annyi római katolikus mellett még amannyi református él, evangélikus, zsidó, vallástalan és hottentotta... Akik nem feltétlenül a római pápában, a Szentszékben, a katolikus egyházban látják legfelsőbb instanciájukat, hitük foglalatát s metafizikai rajongásuk tárgyát. S épp ezért a pápáról és életművéről gondolhatnak, sőt, gondolnak ilyet is, meg olyat is. Jót vagy rosszat. Jót és rosszat. Magyarország ettől persze búcsúzhat jó szívvel tőle, meg is van ennek a maga bejáratott módja. De miért kérne félárbocra eresztenünk a zászlót?

Miért nekünk kell arról szónokolni, hogy a hit meg a gyász nem tévévetélkedő?

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter-Orbán Viktor: 2:0

Állítólag kétszer annyian voltak az Andrássy úti Nemzeti Meneten, mint a Kossuth térre érkező Békemeneten, ám legalább ennyire fontos, hogy mit mondtak a vezérszónokok. Magyar Péter miszlikbe vágta Orbán Viktort egyebek mellett azzal, hogy saját szavait hozta fel ellene. Aztán megjött a Ryanair.

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.