Bojtár Endre

Menni lehetetlen nem menni!

A Győzelem Napja Moszkvában

Publicisztika

Lengyelek, észtek, lettek és litvánok hetek óta azon vitatkoznak, hogy államfőiknek "A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz" típusú címbéli mondatában vajon az első vagy a második szó után kell-e vesszőt tenniük.

A "menni vagy nem menni?" kérdése Moszkvára vonatkozik, ahová Putyin elnök a többi európai államfővel együtt személyesen, névre szólóan hívta meg a lengyel Aleksander Kwasniewskit, az észt Arnold Rüütelt, a lett Vaira Vyke-Freibergát és a litván Valdas Adamkust május 9-re, a fasizmus feletti győzelem 60. évfordulójának nagyszabású megünneplésére. Valószínűleg minden rendben le is zajlott volna, ha Putyin és nyomában más felelős orosz külügyérek nem tesznek botrányos kijelentéseket, amelyeknek az a lényege, hogy a Szovjetunió 1945-ben a balti országokat is felszabadította. A sajtóban kibontakozó szócsatára jellemző, hogy például a vilnai orosz nagykövet nemes egyszerűséggel "bajkeverő kalandorok országának" nevezte állomáshelyét. A meghívást végül Kwasniewski és a lett elnök asszony elfogadta (az utóbbi még januárban, ami némi feszültséget is keltett a három balti állam között, mert előzetesen arról volt szó, hogy közös döntést hoznak), a másik kettő azonban - a pártokkal, a politikai elittel és a közvéleménnyel folytatott hosszas párbeszéd után - visszautasította. Alapvetően azzal az indokkal, amit Litvánia első, frissen kinevezett budapesti nagykövete, Darius Semaska is mond: "Május 9-e számunkra nem a győzelem napja, hiszen ez a nap azt is jelenti, hogy továbbra is a Szovjetunió megszállása alatt maradtunk, több évtizedes rabságban."

A közvélemény mindhárom országban inkább az "igen" felé hajlik: az emberek egyszerűen félnek az oroszoktól, s a legtöbb félnivalójuk a jelentős orosz kisebbséggel bíró letteknek van. Az ilyen vagy olyan válasz gyakorlati következményei is azonnal, látványosan megmutatkoztak: Putyin másnapra, május 10-re tűzte ki a hosszú ideje kész orosz-észt és orosz-lett határszerződés aláírását, ami most feltehetőleg a jövő ködébe vész. Hasonló határszerződést a litvánokkal már 1994-ben kénytelenek vol-tak kötni az oroszok, mert ezt sürgette a kalinyingrádi enklávé megoldatlan helyzete. Az észt és a lett határ kérdését az teszi pikánssá, hogy az Orosz Föderáció még 1945 után is elcsippentett némely területeket az Észt és a Lett Szovjet Szocialista Köztársaságtól.

*

Vyke-Freiberga a meghívás elfogadásával egy időben levelet küldött a nyugati hatalmak kormányfőinek (ezt a balti egységfront megbontása miatti rosszallása kifejezéséül Rüütel és Adamkus nem írta alá), amelyben arról beszél, hogy a botrány egyetlen haszna talán az: ráébreszti a világ közvéleményét arra, amiről hajlamos újra és újra megfeledkezni. Arról jelesül, hogy mikor és hol kezdődött, meddig tartott és hogyan zajlott a második világháború, s főként, hogy mi történt 1939 és 1941 között, a szörnyű 20. század eme legszörnyűbb két évében. E tekintetben a nyugati közvélemény is legalábbis tájékozatlan. Az Európai Parlamentben azt a lengyel javaslatot, hogy emlékezzenek meg a több ezer fogságba került lengyel katonatiszt Sztálin parancsára történt bestiális katyni lemészárlásáról, nemrég könnyű kézzel leseperték az asztalról - egyrészt nyilván tudatlanságból, másrészt hogy ne sértsenek orosz érzékenységeket. A történteket már csak ezért sem árt felidézni. (Bővebben az 1989-ben Európa megrablása. A balti államok bekebelezésének története dokumentumok tükrében. 1939-1989 címen megjelent könyvemben taglalom őket.)

*

1939-ben a Szovjetunió és Németország a két, augusztus 23-án, illetve szeptember 28-án kötött Molotov-Ribbentrop-paktummal, pontosabban azok titkos záradékaival felosztotta egymás között Kelet-Európát. Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország keleti fele, valamint Románia egy része a szovjeteknek jutott. (Amikor Sztálin az okmány mellékletét képező, a felosztott Európát ábrázoló térképhez biggyesztette a maga 58 centis betűkkel írt kézjegyét, kacér mosollyal azt kérdezte Ribbentroptól: "Elég jól látszik az aláírásom?" Látszik: mind a mai napig.) A náci-szovjet egyezség forgatókönyvét a Szovjetunió nem egészen egy év alatt megvalósította. (Egyedül a harcot, a "téli háborút" választó Finnországba tört bele a bicskája.) Első áldozata Lengyelország volt, amelynek azt a részét, amelyet még nem értek el a németek, szeptember 17-én rohanta le - ezzel minden különösebb cécó nélkül, jóformán titokban belépve a második világháborúba. Azután októberben következett a három balti állam. Először megnemtámadási egyezményt erőszakolt rájuk, 20-25 ezres "ideiglenesen" ott állomásozó szovjet katonasággal, majd 1940 júniusában megszállta őket - azon a napon, amikor a németek éppen Párizsba vonultak be. Ezt követte egy hathetes "népi demokratikus" időszak, amikor is mindaz lejátszódott, ami máshol, például nálunk 1945 és 1948 között három évet vett igénybe: új, népi kormány alakult, ami a szovjet szuronyok árnyékában parlamenti választási tragikomédiát rendezett, megszüntették a szabadságjogokat, államosítottak, s mindenekelőtt és -fölött szabadjára engedték a terrort. Mindezek eredményeképpen a három ország "önként" feladta önállóságát, függetlenségét, s augusztus elején szovjet szocialista köztársaságként felvételt nyert a Szovjetunióba. A terror fokozódásával az élet mindinkább szovjetizálódott, olyannyira, hogy 1941. június 22-én a németeket a Baltikumban felszabadítóként fogadták. (Kivéve természetesen az 5000 észtországi, a 93 000 lettországi és a 250 000 litvániai zsidót, akiket aztán a németek - a helyiek némi segédlete, de döntően inkább rosszindulatú közönye mellett - szinte teljesen ki is irtottak.) A baltiaknak persze hamar ki kellett ábrándulniuk, s szembe kellett fordulniuk a németekkel is - többnyire passzívan. Az 1944-ben visszatérő Vörös Hadsereg ellen azonban - miután több mint 200 000, jobbára értelmiségi Nyugatra menekült (köztük családjával a mai lett elnök asszony és a litván elnök) - szabályos partizánháborút indítottak, amely Litvániában tartott a legtovább, egészen 1952-ig. Ezt megtorlandó Sztálin tízezerszámra válogatás nélkül deportáltatta a baltiakat. Mind a három országra érvényes, amit Adamkus elnök Putyinnak küldött válaszlevelében ír: "A megszállások, a deportálások és száműzetések, a bebörtönzések, a holokauszt szörnyű tragédiája, a koncentrációs táborok, a kényszerű emigrálás fájdalmas csapás a litván nemzetre, amelyet a két totalitárius rendszer mért ránk. Több mint háromszázötvenezer embert, vagyis Litvánia lakosságának egytizedét csukták börtönbe, száműzték a Gulag lágereibe vagy ölték meg Litvániában. Ezek a gaztettek országunkban akkor is folytatódtak, amikor hivatalosan már véget ért az emberiség történelmének legkegyetlenebb háborúja. Litvánia neve ötven évig le volt törölve Európa térképéről."

Putyin úgy másfél évvel ezelőtt összehívta a vezető orosz történészeket. Kifejtette előttük, hogy túl sok, eltérő felfogású iskolai történelemkönyv van forgalomban, ezek számát csökkenteni kellene, mondjuk háromra, s általában is, ki kéne szórni a történelemtanításból "a sok pelyvát". Bölcs útmutatása alapján az Orosz Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársai kivonták a forgalomból az egyetemi tankönyvként használatos háromkötetes orosz történelemkönyvet, s egy új kétkötetessel pótolták. A sztálinizmus leírásában a munka sajátos kettősséget követ: becsületesen beszámol hazai bűneiről, a koncepciós perekről, a Gulag borzalmairól, ám úgy, mintha a megtorlások csak a szovjet embereket sújtották volna. A világforradalom nevében elkövetett tömeggyilkosságokról, a második világháború kirobbantásában játszott főszerepről egy szó sincs. A balti államok bekebelezéséről például ez olvasható: "Lettországban, Litvániában és Észtországban 1940-ben szovjetbarát kormányok alakultak, melyek élén a Szovjetunióval szövetségre törekvő antifasiszták álltak. A júniusban-augusztusban tartott parlamenti választásokat a kommunisták nyerték, akik meghirdették a szovjethatalom helyreállítását ezekben a köztársaságokban, s azzal a kéréssel fordultak az SZSZKSZ Legfelsőbb Tanácsához, hogy Észtországot, Litvániát és Lettországot vegyék fel az SZSZKSZ-be. 1940 augusztusában ez a kérés teljesült. A nyugati országok azonban ezt a tényt bekebelezésként értékelték." Ennek a hazugságnak a cáfolatára nem érdemes sok szót vesztegetni. Elég csupán annyi, ha tudjuk, hogy a bekebelezés előtt a Litván Kommunista Pártnak 1500, a lettnek 1000, az észtnek pedig 133 tagja volt. Ugyanilyen szemenszedett hazugság a bekebelezés másik, még az 1940-es évek második felében kialakított, de mind a mai napig fel-felbukkanó szovjet indoka, mely szerint a Szovjetuniónak azért volt szüksége a Hitlerrel kötött paktumra és nyugati határai kitolására (akár még önálló országok elfoglalása árán is), mert így két év békét nyert, s ennek következtében két évvel lerövidült a világháború. Ha egy pillanatra el is fogadnánk ezt a képtelenséget, cáfolatul ott a logikus kérdés: a győztes háború után, a veszély elmúltával miért nem állította vissza a Szovjetunió az eredeti helyzetet, a balti államok függetlenségét? (Emiatt kell gyorsan elhessegetni a felületes párhuzam gondolatát a Vörös Hadsereg magyarországi szerepéről. Hazánk esetében a németek, illetve a saját csürhe alóli felszabadítás-felszabadulás és a szovjet megszállás két külön történetként zajlott, a második csupán követte az elsőt, de nem folyt vele mindjárt kezdettől egybe, mint a Baltikumban, ahol soha, egyetlen pillanatig sem volt szó a két világháború közötti önállóság visszaállításáról.) Hogy a történelem sztálini magyarázata milyen mélyen áthatotta az oroszországi közgondolkodást, mutatja a legfrissebb közvélemény-kutatás is: a megkérdezettek döntő többsége annyira sértve érzi magát az észt és a litván visszautasítás miatt, hogy visszavonná a lett elnök asszony meghívását is.

Putyin szeretné lezárni a múltat, hogy Oroszország minden erővel a jövő felé fordulhasson. Május 9-ét ezért akarta "az európai kibékülés napjává" tenni. A botrány talán ráébreszti, hogy "a múltat be kell vallani", mert különben nem lehet lezárni, s jövőt építeni rá. Március végi szlovákiai látogatásakor tett nyilatkozatában már azt mondta: megérti a baltiak álláspontját. Talán remélhetjük, hogy Oroszország képes lesz a demokratikus normáknak megfelelően viselkedni, s képes lesz lemondani a totalitarizmus örökségéről.

Neked ajánljuk