Michelberger Miklós: Majdnem a világ tetején

publikálva
2001/45. (11. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

akit a Tv 2 Naplójából ismertem meg. De még ha nem is láttam volna a műsort, akkor is tiszta szívemből, egyben abszolúte semleges szurkolóként szorítottam mind

akit a Tv 2 Naplójából ismertem meg. De még ha nem is láttam volna a műsort, akkor is tiszta szívemből, egyben abszolúte semleges szurkolóként szorítottam mind a Millenniumi, mind a velük szinte percre azonos időben startoló Everest-Lhotse csapatnak. Hiszen a Csomolungma-mászás mégsem egy ÚTE-Fradi fociderbi - legalábbis a világ komolyabbik felén nem az. Mint utóbb kiderült, feleslegesen, hiszen mindkét magyar gárdát megadásra késztette a hegy (2001-ben egyébként egyetlen alpinistának sem sikerült feljutnia a csúcsra). Mi több, halálos balesetet szenvedett a Millennium csapat orvosa, egyben motorja, a hallatlanul szimpatikus, derűs, nyugodt Gárdos Sándor.

Jól tudom, hogy a magashegyi alpinista nem hasonlítható a futballbíróhoz, marketingmenedzserhez, reklámfőnökhöz, miniszterhez, de még a sakkozóhoz sem (velük ellentétben az ő egyetlen rossz lépése végzetes következményekkel járhat). Azzal is tisztában vagyok, hogy az óriás már nagyon sok profi hegymászó életét elvette - veszett idén oda olyan serpa, aki már tízszer járt a csúcson, mi több, két éve egy sátorreklám kedvéért (!!!) fent is éjszakázott - ekkora őrültségre sem előtte, sem utána nem vállalkozott senki. Mindezek ellenére motoszkál bennem a gyanú: a tragédia elkerülhető lett volna. Mindenre kiterjedő, aprólékos előkészítéssel, a szakmai feladatra koncentrálással, a hegyet megillető alázattal. Ehelyett az eseményre kíméletlenül rátelepedett az utóbbi időben félelmetes nagyságúvá terebélyesedett Magyar Vircsaft.

Kezdjük rögtön avval a ténnyel, hogy két, egymással versengő csapat indult.

H

Hazánk magas, valamint nem túl magas hegyek tekintetében jelentős deficittel küszködik - olyan lapos, mint a Barátok közt című szappanopera. Józan ésszel nehéz elképzelni, hogy kétcsapatnyi, a Himaláját valóban meghódítani képes alpinistával rendelkezünk. Jó, ha egy foghíjas team összerakható belőlük. Mindemellett a két csapat egyidejű indulásának ténye óhatatlanul hetvenkedő gyerekek vetélkedőjévé silányíthatja a földgolyó egyik legkeményebb erőpróbáját, mind a felvezető kommunikációban (ami szimplán röhejes), mind pedig a végrehajtásban (ami viszont már tragikus, hiszen könynyen kapkodást eredményezhet). Így is történt. Te azt mondod, Millennium? Én azt mondom, Everest-Lhotse! Te a könnyebbik úton mész fel? Én meg a legnehezebbiken, és ahogy felértem, jól megmászom a Lhotsét is!

Hát uraim (és most nem a két expedíció tagjait szólítom meg, olyanok ők, mint a gyerekek, a gyerek pedig addig játszik, amíg a felnőttek hagyják neki), ez nem játék! Az Everest-Lhotse expedíció tervezett útvonalán eddig tíznél kevesebb expedíciónak sikerült feljutnia a csúcsra, arra meg végképp nem volt példa, hogy valakik egy menetben megmásszák a Mount Everestet (8848 méter) és a Lhotsét (8516 méter). A sajtóban nagy dérrel-dúrral beharangozott világcsúcskísérlet irracionalitása már jócskán az indulás előtt komolytalanná tette az egészet: az emberben óhatatlanul felmerült az érzés: nem is hegymászó-, hanem marketingakció van készülődőben. A tamáskodóknak természetesen igazuk lett, a Háry-Münchhausen team 7000 méterig sem jutott, visszafordulásra kényszerítette őket a szeszélyes időjárás. (Jobb ez így, ellenkező esetben nem csak Gárdos dokit gyászolnánk most.) Az expedíció vezetője, Klein Dávid szerint ez tulajdonképpen győzelemként is elkönyvelhető; hiszen a Blikknek adott exkluzív interjújában arra az ostoba riporteri kérdésre, hogy "miért nem sikerült följutni a csúcsra?", a következőket válaszolta: "Tény, hogy a csúcsot nem sikerült megmásznunk, pedig ez volt a cél. De az is cél volt, hogy mindenki visszaérjen épen." Talán bennem van a hiba, de nekem ez a válasz azt sugallja, hogy tulajdonképpen ők "nyertek", hiszen a 8300 méterig felvergődő millenniumosoknál emberáldozatot követelt a hóvihar. Egyébiránt éppen szegény Gárdos doki mondta a vele készített tévériportban, hogy az igazi siker nem feljutni a csúcsra, hanem vissza is térni onnan - joggal tételezhetjük fel tehát, hogy a Millenniumi csapat sem felelőtlen, sikerhajhász egyedekből tevődött össze.

H

Apropó, hóvihar. Belátom én, hogy millenniumunk évében, október hónapban, forradalmunk 45. évfordulóját ünnepelve különösen jól jött volna sokat szenvedett kicsiny hazánknak egy bokréta a világ tetejéről ("A helyzet magaslatán vagyunk" szlogennel remek kis reklámkampányt rittyenthetett volna az Országimázs Központ), mindezek mellett kéretik figyelembe venni: a Mount Everest az a Mount Everest. Valahol olvastam, hogy a Himalája megmászására a tavasz (április-május) a legideálisabb időszak, talán nem véletlen, hogy a Nagy Elsők, Hillary 1953-ban (délről), majd Wang Fu-Csu 1960-ban (északról) egyaránt májusban diadalmaskodtak.

A dolgok alakulásában természetesen most is a média, valamint a pénz játszotta a főszerepet. Előbbi hihetetlen felhajtást csapott az expedíciók körül, és már-már tényként könyvelte el a sikert. Mindez sokak - közöttük maguk a hegymászók, illetve szponzoraik - fejét megzavarhatta. Ami pedig a piszkos anyagiakat illeti: mint kiderült, a két csapat egymástól függetlenül - és a hegymászó szakszövetség megkérdezése nélkül - az ISM-hez fordult támogatásért, a minisztérium oda is lökött nekik 25-25 millió forintot, "Hajrá, egyik, ne hagyd magad, másik!" csatakiáltások közepette. Miközben a szakemberek állítják, hogy körülbelül 30 millió forintból egyetlen, valóban profi csapat, a legjobbakból álló dream team kiállítható lett volna.

H

A kudarc most évekre visszavetheti hegymászósportunkat, elbizonytalaníthatja a szponzorokat, de magukat az alpinistákat is, akiket amúgy az egész világ megsüvegel emberfeletti teljesítményeikért. Egy újabb expedíció összehozása sem megy máról holnapra. Egyes szakemberek szerint mindenkinek jobb lenne, ha legközelebb nem "tiszta" magyar csapat indulna útnak, hanem két-három legjobb hegymászónk egy nemzetközi team tagjaként próbálna feljutni a csúcsra és kitűzni végre trikolórunkat.

Akár így, akár úgy, Gárdos doki már nem lehet e "szerencsések" között, végakaratának megfelelően a tengerszint felett cca. 6400 méteren, a számára olyannyira kedves, baromi nagy hegyen alussza örök álmát. De remélem, csapattársai egyszer még nekivágnak, hiszen ez azt jelentené, sikerült túltenni magukat azon a sokkon, amit a doki halála okozhatott. Vajon mit érezhettek ezek a nagyszerű sportemberek 7400 méteren, a vereség tudatától és az oxigénhiánytól kábán szédelegve, mínusz húsz fokban, hóban, fagyban, szélviharban, amikor megpillantották a doki elárvult síbotjait, hátizsákját? Amikor 1000 méterrel lejjebb megtalálták magát a dokit? Hegyet mászni jöttek, nem temetni. Minden tiszteletem az övék, egyben erősen javallom, hogy az egymást folyamatosan anyázó politikusok, szenzációhajhász zugfirkászok, labdarúgóink nyilvános kivégzését javasló Kossuth-díjas szépírók, zsírosabb parkolóhelyekért összeverekedő úrvezetők, főnöküket gyűlölő beosztottak - egyszóval mi mindannyian töprengjünk el a történtek felett, s alaposan értékeljük át a jó és rossz, fontos és nem fontos fogalmairól alkotott korábbi elképzeléseinket.

Gárdos doki, nyugodj békében!

publikálva
2001/45. (11. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk