Miklósi Zoltán: Rendszerváltás után?

publikálva
1998/49. (12. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A ma Magyarországán liberális politika kizárólag komoly bátorsággal, képzelőerővel és főképp némi radikalizmussal folytatható.

A ma Magyarországán liberális politika kizárólag komoly bátorsággal, képzelőerővel és főképp némi radikalizmussal folytatható.

1989-ben Magyarországon liberális fordulat ment végbe. E kijelentés olyannyira triviálisnak tűnik, hogy első pillantásra azt gondolhatnánk, szükségtelen kitartóbban érvelni mellette, mégis e döntő jelentőségű tényt a magyar politika szereplői (persze a liberálisok kivételével) vonakodnának elismerni. S erre mostanság jó okuk van.

A spontán népi szabadságvágynak és az elnyomással szembeni fokozódó tiltakozásnak a rendszerváltás autentikus pártjai (az MDF, a Fidesz és az SZDSZ) adtak politikai formát. Bár e pártok között jelentős nézetkülönbségek voltak fontos kérdésekben - elég itt talán a gazdasági átmenetet illető elképzelésekre utalni -, tény, hogy a kerekasztal-tárgyalásokon (a de facto alkotmányozó nemzetgyűlésen) az antallista MDF-vezetés, az akkori Fidesz és az SZDSZ között a főbb közjogi kérdésekben fennálló konszenzust sikerült érvényre juttatni (az elnökválasztás problémájának szignifikáns kivételével). A rendszerváltó konszenzus, amennyiben egyáltalán volt ilyen, liberális konszenzus volt. A parlamentnek felelős kormány és az Alkotmánybíróság megteremtése, valamint a hatalmi ágak szétválasztása révén a korlátozott kormányzás és a joguralom eszméi váltak a Magyar Köztársaság politikai alapjává.

A most tízéves SZDSZ sajátos helyét a különféle rendszerváltó formációk között alapítóinak múltja és politikájának radikalizmusa jelölte ki, továbbá az a tény, hogy ez a párt volt az egyetlen, amely (ekkor már) a rendszerváltó "csomag" egészét, beleértve a magántulajdon dominanciáján alapuló kapitalista rendszert és a népszerűtlen kisebbségekre is kiterjedő jogvédelmet is mint sajátját és nem mint kényszerű kompromisszumot ismerte el. De nem ez a legfontosabb. A döntő az, hogy a rendszerváltó folyamat Kelet-Európában mindenütt, ahol nem rendelődött alá nemzeti szabadságküzdelmeknek, vagy nem torzult kezdettől az (esetleg más elemekkel is kiegészülő) volt nómenklatúra egy részének megváltozott formájú uralmává, minden döntő elemében liberális indíttatású, radikális reformsorozat volt. 1989/90 alkotmányos forradalmait követően az összes nagyobb jelentőségű reform valamiképpen a szabadság kiterjesztésével, a törvény uralmának erősítésével, illetve az állami tulajdonú gazdaság lebontásával függött össze. Az átmenetnek meghökkentő vonása, hogy még az egyértelműen nem liberális összetételű kormányok is sok vonatkozásban liberális politikát folytattak. Ennek legmarkánsabb példája természetesen a gazdaság átalakítása (a magyar privatizációról remek összefoglalás a Mihályi Péterrel készített interjú a Beszélő 1998. májusi számában), amely minden ostobaságával, következetlenségével és durvaságával együtt alighanem példátlan sikereket ért el, példátlanul rövid idő alatt. Eltérő világnézetű kormányok szavazóik és saját minisztereik jobb (vagy éppen rosszabb) meggyőződése ellenére megingásokkal ugyan, de tartották magukat az alaptendenciájában liberális reformhoz, s erre nem adhatnak kizárólagos magyarázatot sem "a Nyugat elvárásai", sem az a kétségtelen körülmény, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek közgazdaságtani ortodoxiája főbb vonalaiban liberális. Úgy tűnik, e tényért a rendszerváltás, úgymond, logikája felelős. Ez a furcsaság kölcsönzött, amint azt már többen kimutatták, némi hihetőséget a liberális összeesküvésről szőtt "elméleteknek" csakúgy, mint a "farok csóválja a kutyát" típusú politico-erotikus fantáziáknak.

A magyar belpolitika küzdelmeinek magyarázó elve a liberális-antiliberális szembenállás. (Ez alól persze részleges kivételt jelent az úgynevezett kommunistakérdés, amit azonban itt lehetetlen volna megtárgyalni). Az itt kifejtett nézet, ezt fontos hangsúlyozni, nem azonos azzal a gyakori állásponttal, amely szerint a politikai szereplők felosztása baloldaliakra és jobboldaliakra "értelmetlen" volna, csupán azt állítja, hogy ennek alapján lehetetlen közéleti vitáinkat megérteni. Változó szereposztásokkal ugyan, de egyöntetűen tanúskodnak erről az 1990-1994 közötti időszak összecsapásai, valamint az 1994 utáni kormánykoalíció "válságai". A Horn-kormány idején tényleges politikai kérdésekről kizárólag az MSZP és az SZDSZ között folyt vita, és ha az ellenzék egyáltalán állást foglalt ezekben, akkor szinte kivétel nélkül az antiliberális álláspontot támogatta. A magyar belpolitika dinamikája a főbb kérdésekben a liberális és antiliberális érvek ütközetét mutatta mindaddig, amíg 1996/97 fordulója táján a liberálisok meg nem szűntek kezdeményezőleg fellépni vitás kérdésekben, és lényegében ekkor rajzolódott ki a máig érvényes fölállás.

Ha a fenti okfejtés főbb pontjaiban helytálló, akkor abból nagy jelentőségű következtetések adódnak az SZDSZ-re nézve, amely immár évek óta egyedül képviseli a liberális politika követeléseit, legalább időnként. Az SZDSZ a magyar politikában hagyományosan elfoglalt helyét tekintve radikális erő, legnagyobb sikereit a reformok elszánt harcosaként aratta egészen 1996-ig, és abban a pillanatban veszítette el súlyát, amikor magatartása azt kezdte sugallni: eljött a konszolidáció ideje. A probléma persze abban áll, hogy az SZDSZ képviselőinek megnyilvánulásai alapján egyértelmű: szakadék tátong a párt önképe és az évtizedes rendszerváltó eseménysorozatban betöltött tényleges szerepe között. Az SZDSZ vezetői a felszínes politikai elemzés sztereotípiáinak csapdájában vergődve "mérsékelt középpártnak" látják a mozgalmat, melynek élén állnak, és bizonyos szempontból nem is tévednek. Hiszen pártjuk valóban az egyetlen a magyar politikában, amely alkalmanként szavakon túlmenő elkötelezettséget is tanúsított a csorbítatlan jogállam, a kapitalizmus és az emberi jogok védelme, tehát a Magyar Köztársaság alkotmányában foglaltak iránt, s ennyiben az SZDSZ-ről joggal elmondható, hogy par excellence "rendszerpárt", az új rendszerhez, a "rendszerváltó konszenzushoz" még a leginkább hűséges, s ezért az új rendszerben mérsékeltnek (azaz a közjogi status quót elfogadónak) számító párt. (Magyarországon még a mainstream baloldali sajtóban is szokás a különféle jogvédő szervezeteket "szélsőségesnek" nevezni: ha valakik a cigányokat védelmezik, akkor a bevett nézet szerint az egyik marginális kisebbség lép föl a másik marginális kisebbség érdekében. Ezek a kommentátorok elfeledik, hogy éppen a periferiálisnak, kvázi deviánsnak tekintett szervezetek, tehát az esetek többségében még csak nem is a liberális párt, magát az alkotmányos status quót védelmezik, csökönyösen és magukra hagyottan.) Másfelől azonban, s ezt aligha kell különösebben bizonygatni, az 1989-es "felszabadítási aktussal", amely minden kétséget kizáróan a rendszerváltás legfontosabb momentuma, még nem zárult le a szabadság rendszerének kiépülése, hanem azt a tágabb értelemben vett rendszerváltásnak kell hosszú évek csatáiban kiküzdenie. S ami ennél is lényegesebb, az elmúlt években a magyar belpolitika csaknem minden szereplőjét elérő antiliberális fordulat végképp elsöpörte a rendszerváltó konszenzust. A Fidesz tudatosan végrehajtott fordulata mellett e szomorú folyamat mérföldkövei az MSZP színeváltozása (1992/93-ban a "chartás" szocialista politikusok még gyakran a liberális politika nyelvezetének egyik dialektusát beszélték) csakúgy, mint a jobboldal kisebb pártjaiban zajló belső összecsapások kimenetelei és az SZDSZ dezorientálódása. Ma Magyarországon széles körben elfogadott, hogy a gazdaság olyan hatalmas szektorai rekedjenek meg a félállami irányítás vagy a szimulált piac körülményei között, mint az egészségügy és a mezőgazdaság, hogy, amint nemrégiben egy roma aktivista nyilatkozta, megszűnjön a "vadászati tilalom" a cigányokra, hogy a nyomozó és erőszakszervezeteknek büntetőjogászok véleménye szerint szükségállapotra emlékeztető jogosítványokat adjanak. Mindez azt jelzi, hogy az aktuális politikai konszenzus és az alkotmányban rögzített status quo igen messze kerültek egymástól, ezért az utóbbi védelmében fellépő politikai erő számára a "mérsékelt középpárt" stratégiája nem járható út. Egy markánsan antiliberális közegben a mérsékeltség nemigen vezethet máshoz, mint a többiekénél némiképp kevésbé antiliberális állásfoglalásokhoz. E stratégia sikeresélyeit példaszerűen mutatta meg a májusi választások eredménye. A jövendő filológusai bizonyára képesek lesznek kimutatni, hogy az SZDSZ ebben az időszakban is az esetek zömében másoknál egy árnyalattal liberálisabb álláspontot képviselt. Erre azonban aligha lehet és főként nem érdemes politikai stratégiát építeni. Az SZDSZ megerősödésének egyik záloga, hogy felismerje a saját pozíciójából adódó konzekvenciákat. A ma Magyarországán liberális politika kizárólag komoly bátorsággal, képzelőerővel és főképp némi radikalizmussal folytatható. A liberálisoknak föl kell ismerniük, hogy az SZDSZ-t az elmúlt években megosztó stratégiai ellentét, melyre számtalan bíráló publicisztika és interjú szolgál bizonyságul, sajátosan az SZDSZ-re jellemző vita, speciális helyzetének következménye. Hiszen nem szükségszerű, hogy "elvek" és a "gyakorlat" szembenállásának problémája teljességgel paralizáljon egy mozgalmat. Ez rendszerint akkor következik be, ha az elvek gyakorlati képviselete kockázatosnak és népszerűtlennek tűnik. A liberálisok e dilemmája azonban hosszú távon nem dilemma: értelmes politikai lét számukra csak akkor lehetséges, ha visszatalálnak hajdani radikalizmusukhoz.

A választások előtt meghirdetett Fidesz-doktrína szerint Magyarország mintegy történelmi szükségszerűség folytán a "kétpólusú politikai rendszer" felé halad. Ezt épp annyi joggal nevezhetnénk MSZP-doktrínának is, a különbség csupán annyi, hogy a szocialisták korábban mindezt hányatott sorsú partnerükre való elnéző tekintettel nem hangoztatták. A kétpártrendszer mai felállás szerinti kialakulása a rendszerváltás végével volna egyértelmű. A Fidesz és az MSZP megérezte a magyar nép konszolidáció iránti sóvárgását, a könyörgést a kataklizmákat és mértéktelen szenvedést hozó átalakulás lezárásáért, és elszánta magát a rendszerváltó folyamat mai szinten való berekesztésére, a liberálisoknak pedig mindeddig nemigen volt szavuk ehhez a fejleményhez. Ha elképzelésük sikerrel jár, akkor a magyar politika valóban egymással szemben álló klientúráknak az állam vezetéséért folyó rivalizálásává silányul, pontosan úgy, ahogy azt politológusok regimentjei már évek óta sulykolják. Ebben a képletben a liberálisoknak, ha méltók nevükre, nem lehet helyük: semmilyen értelmes módon nem jelenthető ki, hogy az SZDSZ a Fidesz és az MSZP "között" állna. Ha az SZDSZ ragaszkodik e rögeszméhez, az ma nem jelenthet mást, mint hogy a kormányt a szocialistáknál kissé visszafogottabban bírálja.

Ehhez képest az SZDSZ feladata az lenne, jelentős politikai kockázatvállalás mellett, hogy a megakadt rendszerváltást továbblendítse. Ha nem tudja megakadályozni a fent leírt törekvéseket, akkor a többinél kétségkívül tisztességesebb és szimpatikusabb, ámde politikailag tökéletesen érdektelen pártként fog csak fennmaradni, amely tán képes lesz az otthonosság érzését nyújtani néhány ezer közelebbi hívének ("ironikus szubkultúra"), de a politika döntő kérdéseit illetően véleménye irreleváns marad.

A szerző az ELTE politikai filozófia szakos doktorandusz hallgatója.

publikálva
1998/49. (12. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk