"T. Ház! A demokráciához nemcsak a politikai hatalmat, de múltunkat, a történelmet is vissza kell vennünk azoktól, akik csupán bitorolják azt!"

Ennek a Kundera-parafrázisnak (és persze nyilván Kundera is csórta valahonnan, de két anyja legyen annak, és mind a kettő filológus, aki kideríti, hogy pontosan honnan), ami 1996 áprilisában, a Nagy Imréről szóló törvény vitája során hangzott el a magyar Országgyűlésben, némi baljós, és csak most a fülünkbe érő visszhangot kölcsönöz az idő, amelyben élünk, meg az a tény, hogy a mondat a mostani titkosszolgálati miniszter, Kövér László száját hagyta el annak idején. Kevés okunk van azt hinni, hogy Kövér ezt ma másképp gondolná (csak annyit mondunk: integritás!), amiből viszont az következik, hogy a múltat meg a történelmet immár a kormányzó párt második embere, az épp aktuális politikai hatalom szeretné "visszavenni". A kormánynak nem a múltbeli eseményekről való társadalmi tudás mennyiségének a növelése a fontos, vagy az, hogy biztosítsa eme események értelmezésének liberális sokszínűségét, a vélemények szabadságát. Nem. A kormány el akarja venni a múltat azoktól, akik "bitorolják", és félre akar vele vonulni egy sarokba, ahol senki nem látja, hogy addig gyömöszölje, amíg pont olyan nem lesz, amilyennek ő akarja.

Abból, ha egy titkosszolgálati miniszternek komoly tervei vannak a múlttal, többnyire nagyon szar dolgok szoktak kisülni. Ha a prodzsekt túl jól sikerül, a történelem egynemű és általánosan kötelező érvényű értelmezése például, majd a társadalom minden pórusát átjáró hazugságözön. Amilyet a diktatúrák képzelnek maguknak holdas éjszakákon.

A kormány most az 1956-os Intézettől akarja elvenni a történelmet; attól a fiatal és szépreményű kutatókat foglalkoztató cégtől, amely itthoni és külföldi levéltárakban nyomoz megsárgult tudósítások és jelentések, rég eldördült sortüzek, a forradalom elsikkadt részletei, elfelejtett áldozatai meg vélt és igazi gyilkosai után. A költségvetés tervezetéből az intézet mintegy 50 milliós tétele valahogy kifelejtődött, lett viszont helyette egy másik - láss csodát, ugyancsak 50 millió forintos - kiadási rubrika, a kommunizmus áldozatainak kutatására. Az összeg címzettje egyelőre ismeretlen.

De a tét nagyobb, mint 50 millió költségvetési forint sorsa. Az 1956-os Intézetet, ezen nincs és nem is kell mit szépíteni, olyan emberek is vezetik, akik egykor megégették magukat a kommunizmussal. Viszont tisztességben őszültek meg. Véleményük most csak egy az ´56-ról alkotott számos vélemény közül. Az általuk irányított intézmény tudományos hitele aligha kérdőjelezhető meg. Liberális kötődésük a biztosíték arra, hogy a forradalmat ne sajátíthassák ki se habzó szájú szélsőjobboldali vénemberek, se a feledés és a feledtetés bajnokai, azok, akik 1996 áprilisában saját történelemszemléletüket próbálták törvénybe iktatni, öntestükre próbálván kanyarítani az utolsó magyar hős, Nagy Imre köpönyegét.

Ha az 1956-os Intézet nem folytathatja a munkát, sokkal könnyebb lesz elhitetni azt, hogy csak őközülük választhatunk. Vagy a vörösök, vagy a feketék. Mert csak ők vannak. És ha övék volt a múlt, bizonyára övék lesz a jövő is.