A szakértői testületet még 2011-ben hívta életre Neelie Kroes, akit sokszor az EU "médiabiztosának" is neveznek, vezetője pedig a korábbi lett államfő, Vaira-Vike Freiberga volt. A terjedelmes jelentés számos pozitív és számos feledhető megállapítást tartalmaz (ezekről mindjárt részletesebben is írok), de a legfontosabb talán, hogy ez a dokumentum is
rámutat a bábeli nyelvzavarra,
ami médiaszabadság-kérdésben (és nem mellesleg számos egyéb, nem a közös piacot, inkább a demokráciát, az emberi jogokat érintő "soft" ügyben) Európában megmutatkozik. Elég ehhez megvizsgálni a cikk elején idézett mondatot, amelyből Budapesten a magyar sajtószabadságot féltők, egyébként joggal, azt olvasták ki, hogy az Európai Unió - és értsük ez alatt elsősorban a Bizottságot - végre hajlandó proaktívabb szerepet vállalni elsősorban olyan országokban, mint például Magyarország, ahol fenyegető trendek bontakoztak ki az elmúlt években. Londonban azonban ugyanezt, egyébként szintén teljes joggal, úgy olvasták, hogy Brüsszel egy újabb kérdésben akar rátelepedni a tagállamokra, a törvény erejével akar újfajta intézményrendszert rákényszeríteni a médiaiparra, amely köszöni szépen, képes maga kiszenvedni a saját szabályait még egy olyan, mindent felforgató válság után is, mint a brit újságírói önszabályozást új kezdetre kényszerítő lehallgatási botrány. London és Budapest - az EU két szélsősége - között persze számos árnyalat van, az azonban közös, hogy ugyanazokon a szavakon (médiaszabadság, pluralizmus, szabályozás, önszabályozás stb.) teljesen mást értenek az unión belül, mert történelmileg és kulturálisan nagyon máshol tartanak. Míg egy másik közösségben, az Egyesült Államokban talán éppen a sajtó- és szólásszabadság ügyében alakult ki az egyik legszélesebb körű konszenzus, a rendkívül heterogén Európában messze nem ez a helyzet.
Budapestről és az EU szabadságdeficites déli-délkeleti szegleteiből (figyelem, ide tartozik Görögország vagy Olaszország is!) olvasva ugyanis éppen az a leginkább bizalomkeltő, amitől Londonban az újságíróknak, szerkesztőknek, iparági vezetőknek feláll a szőr a hátukon. Röviden a nagyobb állami (nemzetállami, illetve EU-s) beavatkozástól. Miközben Londonban a sajtószabadság aktivistái éppen a szélesebb körű brüsszeli befolyástól félnek, addig az EU kulturális perifériáin sokan várják, hogy valaki végre védje meg a szabadságjogaikat.
Az európai dokumentum világossá tette, hogy a sajtószabadsággal bizony van teendője az EU-nak azután is, hogy egy tagállam csatlakozott a közösséghez, vagyis átesett a csatlakozási tárgyalásokon, amelyek során a jelöltek teljesítményét megvizsgálják. Az e téren mindig is aktívabb, de valójában súlytalanabb Európai Parlament mellett ugyanis a fő döntéshozó szerv, az Európai Bizottság örökkön-örökké azzal a dilemmával küzdött, hogy van-e sajtószabadságügyben bármilyen jogosítványa. Ez a belső vívódás a magyar médiatörvény kérdésében is szinte tapintható volt. Most a Freiberga-jelentés egyértelművé tette, hogy van, és ebből - mint az Open Society Institute médiaprogramjának vezetője blogbejegyzésében megállapította - sok minden következhet. Például az, hogy a helyi médiatanácsok, médiafelügyeleti szervek kötelesek betartani az európai jogelveket, és nem csak betű szerint. Azzal, hogy a szakértők az Európai Bizottságot tennék meg felelősnek azért, hogy a macedón, magyar vagy olasz felügyelet ugyanolyan szellemben védje a média szabadságát, mint mondjuk a német, valójában felvázolták egy nagyon is konkrét intézményrendszer lehetőségét. Meg is nevezték azt a szervezetet, az EU Alapjogi Ügynökségét (FRA), amelynek praktikus feladatai lehetnek a tagállami jogszabályok monitorozásában. Az ügynökség rendszeres jelentéseket írhatna a sajtószabadság helyzetéről, értékelhetné a törvényeket, s ezeket a jelentéseket aztán az Európai Parlament vitathatná meg. A pozitív oldalon lehet megemlíteni azokat a javaslatokat is, amelyek a
közszolgálati média függetlenségének
biztosítását, vagy az oknyomozó újságírás anyagi támogatásának kiszélesítését célozzák.
Aztán persze vannak olyan részei is a jelentésnek, ahol nem kell állami beavatkozástól rettegő britnek lenni, hogy felsikítson az ember - elég ismerni hozzá a kelet- és délkelet-európai politikai vezetők lelkületét. A Freiberga-bizottság, nyilvánvaló jó szándékkal, egyedi tagállami problémák megoldására javasol olyan "fegyvereket" a sajtószabadság védelmének érdekében, amelyek könnyen viszszafelé sülhetnek el más politikai kultúrával megáldott - vagy inkább megátkozott - országban. A kötelező önszabályozás ötlete nemcsak angolul ("enforced self-regulation") hangzik rosszul, hanem a pártállami, diktatórikus múltú országokban is rossz emlékeket ébreszt, csakúgy, mint azok a retorziók, amelyek a kötelező önszabályozó etikai kódexek ellen vétőket érhetnék. "A médiatanácsokat valódi kikényszerítő eszközökkel kell felruházni, mint például bírságok kivetése, kötelező bocsánatkérés elrendelése, vagy az újságírói státusz megvonása" - dörög például az egyik ajánlás, amelynek célja persze az, hogy a média iránt megtépázott bizalmat helyreállítsa, de Budapesten ez úgy hangzik, mintha a magyar médiatörvény szellemi alkotói súgtak volna Freiberga fülébe. Nem éppen ezeket az eszközöket bíráltuk sokan itthon, és figyelmeztettünk arra, hogy ezek a megoldások könnyen az újságírók megfélemlítését szolgálhatják, ha rossz kezekbe kerülnek? Fontos megjegyezni persze, hogy a dokumentum szerint "a sajátos nemzeti kontextust az európai szabályozónak figyelembe kell vennie", hangsúlyozva a "nemzeti politikai kultúra" jelentőségét.
Csak néhány példa a terjedelmes jelentésből, csak néhány fogalom, csak néhány eszköz, amelyek nagyon mást jelentenek Londonban, mást Brüsszelben és mást Budapesten. Mielőtt tehát a dokumentumból következő konkrét szabályozási feladatokra rákanyarodnának az illetékesek, nem ártana közös olvasópróbákat tartani és megvizsgálni: ha nem is létezik még, de létrejöhet-e valamiféle közös nyelv ezen a területen? Ez a legnagyobb kihívás, ami az EU döntéshozói előtt áll.
