Lefogta a katonai ügyészség Galambos Lajost, az egykori Nemzetbiztonsági Hivatal egykori főigazgatóját. A nyomozást a rendvédelmi szervezetek belső elhárítása, a Nemzeti Védelmi Szolgálat kezdeményezte és a katonai ügyészség folytatta. Nem túl meggyőző eredménnyel: a katonai bíróság ugyanis Galambost nem előzetes letartóztatásba, hanem házi őrizetbe helyezte csupán, miután - a hírek szerint - azt állapította meg, hogy a kémkedés gyanúja nem megalapozott.
Lefogta a katonai ügyészség Szilvásy Györgyöt, aki miniszterként a tárgyidőszakban a titkosszolgálatokat felügyelte. A katonai bíróság azonban a bűncselekmény gyanúját nem találta megalapozottnak, és Szilvásyt szabadlábra helyezte.
Lefogta a katonai ügyészség Laborc Sándort, az NBH egykori, Galambost követő főigazgatóját bűnpártolás miatt. Laborcot kedd délután helyezte szabadlábra a katonai bíróság.
Ebből az látszik jól, és nem több, hogy valami nem ért össze. Az egyik titkosszolgálat nyomoz a másik ellen: oké, elvégre ez a dolga. Amit összehoztak, az viszont nem lehet valami frenetikus, különben a katonai bíróság megalapozottnak találta volna a gyanút, és nem engedi ki a három férfit. Esetleg a katonai bíróság szabotálja az eljárást, és veszélyezteti ezáltal nemzetünk biztonságát - ha valaki ezzel jön, és nem lesznek a kezében bizonyítékok rá, nyugodtan tételezzék fel róla a legsötétebb szándékokat.
Hogy mit kémkedhettek, illetve mit állít a katonai ügyészség, hogy kémkedtek, azt vagy megtudjuk, vagy nem. Valakik már tudják, elég sokan: tudnak róla a bírók meg az ügyvédek, és valami lehet róla immár a parlamenti nemzetbiztonsági bizottság jegyzőkönyveiben is. Ez kémkedési ügyekben elég szokatlan eljárás, és itt kénytelenek leszünk, kapaszkodjanak meg, a Magyar Hírlapra hivatkozni, annak nyilatkozta ugyanis egy volt kémelhárító ezredes, hogy ha Galambos tényleg kém, akkor miért került egyáltalán bíróság elé, és ha odakerült, miért engedték ki; ha meg nem kém, miért szórakoznak evvel. Lebukott vagy lebuktatott kémeket a legritkább esetben citálnak bíróság elé, az eljárás ugyanis több nemzetbiztonsági kárt okoz, mint amennyi - bármilyen - hasznot hajt, a lebukott kémeket megfordítják, de legalábbis ügyesen kifaggatják, esetleg kicserélik: diszkréten intézik el, úgy, hogy ne fájjon senkinek, ne derüljön ki semmi egy ország kémkedési praxisáról, aminek nem szabad kiderülnie.
De ha már bíróság elé állítják, biztosan nem tanácsos kiengedni őket: mert, mint Bálint László, a nyugalmazott főtiszt frappánsan megfogalmazta - a szabadon lófráló kémet tartói "bizony, ki is nyírhatják, mert egy halott ügynök is jobb, mint egy fecsegő ügynök".
Akár sáros a három ember, vagy kettő közülük, vagy egy, akár nem: amit az eljárásból eddig láttunk, kémügyi sarlatánság volt. Járulékos kártételként felírhatjuk még a listánkra a magyar- orosz kapcsolatokat - ha mást nem is, annyit majdnem biztosan tudunk, hogy a három lefogott az ügyészség szerint a muszkának dolgozott. De az orosz kapcsolatért biztos amúgy sem kár. Se Paks, se a metrókocsik, se a Malév ügyében nem jutottunk velük dűlőre, a Molt úgy kellett kicsavarni a kezükből - mióta Putyinról kiderült, hogy az istennek sem akar pénzt adni (pedig tavaly még hogy számítottunk rá!), azóta az oroszokra nincs is szükségünk. Tudjátok mit, ruszkik? Pumpáljátok a gázotokat a seggetekbe! Majd veszünk mástól 2015 után.
Vagyis van: még kapóra jöhetnek mint drámai személyek. Épelméjű ember a három férfi közül egyikért se tenné tűzbe a kezét (Galambosért még a másét se). De azt nem lehet nem észrevenni, hogy előéletük - a moszkvai kapcsolatok, a belegyökerezettség a rendszerváltás előtti zavaros titkosszolgálati és/vagy politikai (Kósa Lajos kedvelt fordulatával élve: komcsi) mátrixokba, későbbi üzleti és politikai karrierjük, és - főként - Gyurcsány-közeliségük mennyire alkalmassá teszi őket arra, hogy fontos mellékszereplői legyenek annak a történetnek, amely drámai formában mutatná meg, mi is történt Magyarországgal 1990 óta. E történet koncepciója szerint az ún. rendszerváltás nem volt más, mint az egykori titkosszolgálati/ komcsipárti elit csöndes hatalomátvétele, s azóta is csak a demokratikus paraván mögötti manipulációk sorozata, melyek célja az ország kifosztása és kiszolgáltatása idegen érdekeknek, lakóinak (a magyaroknak) a nyomorba döntése. E folyamat jelképes figurája, sőt főszereplője és irányítója - na, ki? Ugyanakkor azt is érdemes megjegyezni, hogy a nemzetbiztonsági bizottság 80 évre, 2089-ig titkosította a bizottsági tárgyalás anyagát: azaz az utolsó cselekmény, amely szerepelhet a vádban, 2009-ben történt. Akkor az ország miniszterelnökét Bajnai Gordonnak hívták. Gyurcsánynak fizetnie kell - ez érzelmi kérdés. De a célpontok között ott sejthetjük Orbán egyetlen perspektivikusnak tűnő, lehetséges politikai ellenfelét is.
A moralitásjáték színpadra állítása jelen tudásunk szerint aligha képzelhető el a teljes magyar igazságszolgáltatás betörése nélkül. Azok lesznek csak a szép idők - amikor nem csak a Fidesz-kongresszus 1500 küldöttje tapsolja felállva Orbánt. Ha nem akar ülni, nem marad itt ülve senki.
