Mivel a fejétől bűzlik a hal, az illetlenség, a modortalanság terjed, mint a ragály

  • Haskó László
  • 2019. február 7.

Publicisztika

Az etikettnek az etikával szemben van két óriási előnye: tanítható és betartatható.

A csalás, lopás, hazudozás ma Magyarországon a kormánypárti politikai közélet létezési módja. Pártunk és kormányunk mérföldes lépéseket tesz abba az irányba, hogy az immoralitás váljon uralkodóvá a kultúránkban is.

Minden lehetséges eszközzel folyik a rombolás a tudományban és a művészetben, nehogy tükör legyen állítható a kormányzati erkölcstelenségnek. Közben gőzerővel folyik a (katolikus) hit és erkölcstan oktatásának szánalmas kísérlete, óvodától az egyetemig. De sajnálatos módon az erkölcs ilyen egyszerűen nem tanítható, azt csak megmutatni lehetne és követni kellene a példát. A „jóság”, a „becsületesség”, a „tisztességesség” elvont fogalmak, kevés kivétellel mindannyian jónak, becsületesnek és tisztességesnek tartjuk és láttatjuk magunkat.

De „hétköznap” senki sem moralizál.

Kevesen gondolják végig azt is, hogyan is kellene beszélnünk és viselkednünk egymással. Pedig tudható, ha máshonnan nem, Jézus Hegyi beszédéből: Ne tégy olyat felebarátoddal, amit nem szeretnéd, ha ő tenne veled! A „nagy dolgokkal” – dacára a ma divatos rossz példáknak – mégsincs olyan nagy baj.

Többségünk több generáción keresztül szokott hozzá a Tízparancsolat intelmeihez, és bár néha félrelépünk, mindig tudjuk, hogy nem kellett volna. Egyszer-egyszer meg is bánjuk. Az úgynevezett kis dolgokkal van nagy baj. Igazán azok teszik tönkre hétköznapjainkat, okoznak idegességet, kellemetlenséget, összetűzést. Beteggé tesznek, rövidítik az életet.

A keresztény etika azt követeli, hogy „szeressük felebarátainkat”. Jó is lenne, ha lehetne mindenkit szeretni. Legnehezebb azokat, akik nem szeretnek minket. Az etikett, az illemtan azért nagy találmány, mert arra tanít meg, hogyan viselkedjünk, bánjunk azokkal, akikhez nem fűz bennünket pozitív érzelmi szál, vagy akiket nem ismerünk. Meg azokkal, akiket – ismerjük el, vannak ilyenek – nem szeretünk.

A Gellért szálló étterme 1924-ben

A Gellért szálló étterme 1924-ben - hol vannak a régi jó dolgok?

Fotó: Fortepan

 

Ha tartjuk magunkat az „illemhez”, és másoktól is elvárhatnánk ezt, nyugodtabban és kellemesebben dolgozhatunk, közlekedhetünk, szórakozhatunk, röviden: jobban és tovább élhetünk.

Az etikettnek az etikával szemben van két óriási előnye: tanítható és betartatható. Tanítható, mert jól megfogalmazható ügyekről van benne szó. Ugyanezért számon is kérhető. Bizonyos illemszabályokat érdemes törvénybe foglalni, legtöbbet azonban nem szükséges, mert a többség ezeknek a dolgoknak a megítélésében – bizonyos idő intervallumon belül – egységes.

Az etikett ugyanis történelmi koronként változik. Most éppen nagy bajban vagyunk. A létezett szocializmus dezavuálta a korábbi illemet, sok vonatkozásban helyesen. Az arisztokraták címeinek eltörlése például értelmetlenné tette a „nagyságos, méltóságos, kegyelmes” megszólításokat. Politikai megfontolásból kiment a divatból az „alázatos szolgája” köszönés is. Latin eredetű változatának, a servus humilissimusnak maradványa viszont ma is él: a szervusz illetve a „szia” és legújabban a sziaszia üdvözlésben.

A Ludovikán a leendő magyar királyi tiszteket úgy tanították a hadonászás nélkül történő étkezésre, hogy lexikonokat kellett a hónuk alatt tartani az asztalnál.  Ezt a Zalka Máté tisztiiskolán nem tanították, pedig nem ártott volna. De hát a Ludovika más, ismert okból, akkor nem volt komilfó. Ha már Ludovika: a lovakkal szemben is voltak illemszabályok. Nem illett őket hátulról megközelíteni és farukat megpaskolni. Akkor ugyanis rúgtak. (Én ezt egyetemi nőgyógyász professzoromtól tudom, aki a szerencsétlen II. Magyar Hadseregben, a Donnál, „fogatolt-tüzér” tiszt volt.)

Orán és Gulyás Gergely a Miniszterelnökség menzáján a Gundel-menü felett

Orán és Gulyás Gergely a Miniszterelnökség menzáján a Gundel-menü felett

Fotó: Miniszterelnökség

 

Ebből is látszik, hogy az illem nem fölösleges úri huncutság, ahogyan a létezett szocializmus vezető káderei gondolták. Hogy mennyire nem az, azt most érezhetjük saját bőrünkön. Miközben magát jóságosnak és vallásosnak maszkírozó kormányunk és kormánypártjaink vannak, megszűntek az illemszabályok.

Az ájtatos keresztények modora a patás ördög szintjén van. Viselkedésük még annál is durvább. És mivel a fejétől bűzlik a hal, az illetlenség, a modortalanság terjed, mint a ragály.  Mik is a tünetek? Csak egy kis ízelítő. Már a „liberális” sajtóban is teljesen legitim kifejezés a „pofátlan”, és senkit sem bocsátanak el, hanem mindenkit „kirúgnak”, ráadásul SMS-ben, maximum e-mailben.

A tettek mezején még rosszabb a helyzet: gépkocsi irányjelzőt – indexet – nem divat használni. Nem kötjük az orrára a többieknek utazási terveinket. Találják ki! Vagy sikerül, vagy nem. Ha úri gusztusunk azt mondja, az út közepén fogunk a kocsival megállni és feltartjuk a fél világot. Akkor is, ha van üres és tágas parkolóhely a közelben.

Az illemtan honoris causa professzorai a biciklisták. Valamire való kerékpáros fel sem néz, úgy halad úttesten, zebrán járdán. Az autós vigyázzon rá, a gyalogos meg mentse a menthetőt. Az építőmunkások és az építőanyag beszállító teherautók fontoskodása és térfoglalása vetekszik az állami vezetők konvojainak szemtelenkedéseivel.

Hosszú és unalmas lehetne még a folytatás. Kant szerint az önzés maga a bűn. És ő egy okos keresztény volt.

Neked ajánljuk