Amikor Jürgen Habermas a nemrég Budapesten lezajlott sajtóbeszélgetésén visszakérdezett a Helyi Téma újságírójának, még nem gondoltam, hogy szavai ennyire húsba vágóak lesznek. A Helyi Téma arról érdeklődött, mit lehet tenni, ha a pártok ennyire szkeptikusak az EU-val szemben. Mire a 84 éves filozófus: „Ezt miért tőlem kérdezi? Ezt önmagától kéne megkérdeznie!”
Mindez úgy jön ide, hogy a reklámadó tervezete és az Origo főszerkesztőjének felmentése egy olyan sajtóélet mindennapjaiban történik, amikor a média kellően atomizált és, hát, heveny széklet-visszatartási kihívásokkal küszködik. A sajtó torz önképéhez az is hozzátartozik, hogy dörgő hangon mondja fel a társadalomnak a szolidaritás, a kiállás, a civil szféra megerősödésének imperatívuszát, miközben arra nem képes, hogy egy rendes figyelmeztető sztrájkot, egy üres címlapos gesztust összehozzon.
Vagy mégis? Még mindig nem késő.
A politikától nem szabad és nem is kell támogatást kérni, ez most a sajtó, a társadalom ügye. És a sajtónak most kellene jó példával elöl járnia: tessék, ezt hívják szolidaritásnak, amikor az is kiáll valakiért, akinek konkrét érdeke látszólag nem fűződik hozzá. A politika amúgy sosem volt a sajtó közszolgálatiságának elkötelezett híve, hisz már az első, 1994-es médiatörvény és kivitelezése (a most éppen megbüntetendő tévécsatornák kiválasztása) is azt az összpolitikai igényt tükrözte, hogy „minél kevesebb politikát a népnek”. Hogy az embereket nem érdekli a közélet? Tessék megnézni pár görög médiumot, hány vitaműsor, hány közéleti magazin él és virul. A közéletet is lehet érdekessé tenni, ha van rá szándék.
De az egyre kevésbé van.
Úgyhogy a sajtónak valamit le kéne tennie az asztalra. Ez lenne a minimum. Hogy ne kelljen leszegett fejjel hallgatni Habermast. És mert tartozunk ezzel a kirúgottaknak, a megfélemlítetteknek. A társadalomnak.
